Június 17., reggel 10 óra. Elindultam az autóbuszpályaudvar felé. Anyu (akit mellesleg Ashley-nek hívtak) végig mellettem jött, amint kiszálltunk gyönyörű szép, BMW-nkből. Fekete színű volt, még annak idején, mikor megvette Ashley én választottam. Szép darab. Bár ő nem engedte, hogy vezessem (mivel szerinte közveszélyesen vezetek), csak akkor vezethettem, amikor nyáron abban a 1-2 hétben Papiéknál voltam. Egy rozzant, fakóvörös Warburg-juk volt. Mami nem tudott vezetni, ezért Papi halála után, azt javasolta anyám, ne adják el (úgyse vette volna meg senki), inkább majd azzal megyek iskolába, hamár úgy is ott leszek pár hónapig. Mami már nyugdíjas volt, úgy a 60-as évei közepén jár (azt hiszem legalábbis), de ennek ellenére, nem ül otthon egész nap. Főleg vasárnap nem. Mivel régebben több időt töltöttem náluk, ezért fontos volt, hogy legyen saját szobám. Már nem is emlékeztem rá, hogy néz ki.. Vörös fal, tele poszterekkel..hmm..egy ezer éves számítógép, internettel..igen, azt hiszem, ez a legfontosabb. Bőröndömbe gondosan megpakolásztam otthon a holmimat..még az elmúlt év dolgozatait is. Ki tudja, hátha jól jön még. A buszom 10:23 perckor indult, és még úgy körübelül 20 percem volt az indulásig. Anyut addig nyaggattam, míg nem vett nekem egy szép nagy hamburgert. Nem tagadom, éhes voltam. Már megszoktam, hogy nem szoktam reggelizni, legalábbis otthon nem. A suliban szoktam mindig enni, 10 óra körül. Tehát az időzítés jó volt. McDonald’s sajnos nem volt a közelben, ezért a legközelebbi büfét kereste meg Ashley. De nem bántam. Finomabb volt, mint az, amit ott készítenek, és nagyobb is. Sokkal nagyobb. Elbúcsúztam anyámtól..ez kicsit tovább tartott, mint gondoltam, de nem baj. Gondoltam, most úgy is sokáig nem látjuk egymást. Elindultam. Pontosan 11:18 perckor érkezett meg a busz Bakonybélben, de nem várt senki. Meg is lepődtem kicsit, noha tudtam, Mami nem tud vezetni, gyalog pedig nem vállalná be azt a távot. A ház iránya felé vettem utam, mikor egy rendőrautót pillantottam meg, benne egy magas, kopaszodó öregemberrel.
-Katy! – kiálltotta a nevem, de fogalmam sem volt róla kicsoda ő.
- Tessék! – szóltam vissza és vártam mikövetkezik. A rendőr nyugodt lépésekkel közeledett felém. Én pedig megrezzentem. Hirtelen nem tudtam, mit vétettem. A legrémisztőbb gondolatok jártak a fejemben, mikor újra megszólalt.
- Katy! Nagyanyád küldött érted. Azt gondolta, nem szeretnél hazáig gyalogolni, jól jönne egy fuvar. – Miközben beszélt, egy barátságos mosolyt próbált az arcára fesetni. – Ja és egyébként Joe vagyok.
- Örvendek Joe. Óóó igen, köszönöm, a fuvar nagyon jól jönne. – Meglepődtem, mert úgy tudtam, Mamit váratlanul fogja érni, hogy odaköltözök hozzá. De amint rágondoltam, egyből tudtam, mi történt, miután eljöttem: Ashley azonnal felhívta Mamit, hogy elindultam, és hogy várhatóan mikor érkezem.
- Meg is érkeztünk. Segítsek esetleg behordani a táskáidat? – kérdezte, mostmár őszinte, szívből jövő mosollyal.
- Nem kell köszönöm, megoldom. – és közben megpróbáltam szintén valami hasonló mosolyt produkálni.
Végre! Hirtelen megrémültem. Mit mondjak Maminak? Ha esetleg eszébe jutna Papi..? Soha nem voltam jó az érzelemkinyílvánításban, de most az egyszer megpróbáltam teljesen együttérző hangon beszélni. És ha lehet, kerülni a témát.
- Szia Mami! Megjöttem!
- Szia drága Katym! Úgy örülök, hogy itt vagy. – mondta olyan fülig érő vigyorral, mintha az elmúlt napokban nem történt volna semmi olyan, amiért rosszul kellene éreznie magát.