Hogyan lettem vámpír? - Részletek Esme Cullen naplójából

Bevezetés

Hát ez egy kis novella lenne, amiben Esme írja le a gondolatait. Asszem a cím magáért beszél. Annyit azért hozzátennék, hogy az ihletet a Esmés-Carlisle-ös kihagyott jelenet adta. :) Jó olvasást!

1911. június 30.

A nevem Esme Anne Platt. 1895. augusztus 21.-én születettem az Ohio állambeli Columbusban. Szüleim a város jómódú polgárai, gyakran hívnak meg minket különböző bálokra. Itt összegyűlik Columbus apraja-nagyja…na jó, inkább nagyja, hiszen inkább a gazdagabb emberek jelennek meg itt.

De valójában miért kezdtem el naplót írni? Hát azért, mert sikeresen eltörtem a lábamat és most itt kell feküdnöm még pár napig biztosan. Mivel apám mindig a legjobbat akarja nekem, a legidősebb lányának, ezért a város legjobb orvosát hívatta hozzám, miután fogadásból felmásztam az almafánkra és leestem onnan. Nem is tudom, miért hagyom magam rábeszélni ilyen dolgokra. Most is az öcsém, Jack miatt fekhetek itt.

De nem is ez a lényeg. Szóval eljött a város legügyesebb orvosa…és ha már itt tartunk, a legszebb is. Carlisle Cullen nagyon jól néz ki. Tökéletes minden szempontból. Nemcsak külsőleg, hanem nagyon kedves is, meg türelmes, és amikor kiabáltam, mert fájt a lábam, akkor sem szólt rám. Bezzeg apám. Az az elve, hogy a családunkban mindenkinek erősnek kell lenni, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy kimutassuk fájdalmunkat. Na jó, lehet, hogy van benne valami, de ha fáj az ember lába, akkor fáj, és nem lehet mit tenni.

De visszatérve a doktorra. Minden nap benéz hozzánk, és mindig van hozzám egy-két jó szava. Mindig megkérdezi, hogy vagyok, fáj-e a lábam. Annyira szeretem, amikor itt van, megnyugtató érzés. Persze apám sose hagy minket kettesben, de nem is lenne illendő, hogy egy huszonvalahány éves férfi egyedül maradjon velem, a tizenhat éves fruskával (apám szokott így nevezni, ha valami őrültséget csinálok, mint most).

Már várom a holnapi napot, amikor újra megjelenik itt és a hogylétem felől érdeklődik. Annyira kedves a hangja…és a mosolya. Mindig mosolyog, ha velem beszél. Julie szerint kezdek szerelmes lenni. Én nem hiszem, de ha belegondolok, hogy egyszer Esme Cullen lesz belőlem…nem is hangzik olyan rosszul.

1911. július 1.

Azt hiszem, most rontottam el mindent. Soha többé nem fog beszélgetni velem…mivel azt gondolja, nem lehet beszélgetni velem.

Megpróbálom összeszedni a gondolataimat és leírom mi is történt.

Szóval Mr. Cullen (ezek után nem is merem másképp hívni) éppen akkor jött meglátogatni, amikor apám nem volt itthon és anyám is éppen a kertben volt, így végre egyedül maradhattam a doktorral. A beszélgetésünk a szokásos formában kezdődött.

-Üdvözlöm, Miss Platt. Hogy érzi magát?

-Köszönöm kérdését, jól.

-Nem fáj már a lába?

-Nem. – Majd megmozdultam, hogy lássa, nem fáj, de sajnos fájt, és eltorzult az arcom a fájdalomtól. Kedvenc orvosom nem mondott semmit, csak elmosolyodott azzal a szokásos, szép mosolyával, amit annyira szeretek.

-Azért ne próbáljon meg még talpra állni. – mondta halkan. – Már csak pár napot kell várnia és kibújhat az ágyból.

-Ez remek hír. – mondtam egy kicsit magas hangon, mert még mindig fájt a lábam. Közben Mr. Cullen leült az ágyamra, hogy közelebbről is megvizsgálja a lábamat. Én közben felültem és igazából gondolkodás nélkül megérintettem. Innentől kezdődött a furcsábbnál furcsább események sorozata. Először is a doktor bőre jéghideg volt. Meg is ijedtem ettől és hirtelen, elvörösödve elhúztam a kezem tőle. Mr. Cullen nem szólt semmit, csak felpattant.

-Elnézést. Most jut eszembe, hogy mennem kell. Ne haragudjon. Viszontlátásra, Miss Platt.

Én el se köszöntem tőle annyira meglepődtem. Nem tudom, miért csinálta ezt, miért lepődött meg annyira. Azt hittem, ő is érez valami vonzalmat irántam, de úgy tűnik mégsem. Akkor viszont teljesen bolondot csináltam magamból. Nem kellett volna ezt tennem. Ezek után valószínűleg sose fog már idejönni, sose fog rám mosolyogni, sosem fog ideülni az ágyam szélére. Jajj, mit tettem!

1911. július 2.

Hát igen. Ma már nem ő jött, hanem az az öreg, mogorva, büdös Mr. Taylor. Nem szeretem azt az embert. Ő nem mosolyog soha. Miért nem tudtam tegnap gondolkodni? Miért nem tudok sose gondolkodni?

Viszont van egy jó hír is. Holnaptól kezdve már újra ráállhatok a lábamra, és újra mehetek ide-oda, bár Mr. Mogorva szerint még nem nagyon terhelhetem. Szóval anyám szerint csak a kertben sétálhatok majd. De ha megígérem, hogy nem táncolok és nem fáradok el nagyon, akkor hétvégén elmehetek Dickensék báljára. Végre találkozhatok rég nem látott barátaimmal és jókat nevethetek a múlton. Remélem Mary, a legjobb barátnőm is ott lesz, és elmesélhetem neki ezt az egész szörnyűséget. Hogy lehetek ennyire ostoba?

Julie éppen most ment ki a szobámból. Azt mondta, nem vagyok teljesen épeszű és hogy ennyire illetlen dolgot még az életében nem hallott. Először nem akarta elhinni, hogy megérintettem Mr. Cullent. Azt hitte, csak szórakozom vele. Aztán amikor látta, hogy komolyan beszélek, azt mondta:

-Esme! Ennyire nem lehetsz könnyelmű. Nagyon jól tudod, mi az etikett. Ilyet nem tehet egy jól nevelt lány. Ha apánk ezt megtudja…

-De nem fogja megtudni, mert…

-Honnan tudod, hogy Mr. Cullen nem mondja el apánknak? Vagy az is elég, hogy valaki másnak elmondja és tőle megtudja. Akkor nem nagyon fogod túlélni ezt az évet…hónapot…napot.

-Jajj, Julie. Ne legyél ennyire borúlátó. Mr. Cullen nem fogja senkinek sem elmondani. Nem volt felháborodva. – Remélem legalábbis. – tettem hozzá magamban. – Inkább rémült volt.

-Jól van, Esme. Te tudod, mit csinálsz. Nekem nincs beleszólásom. – majd felállt és kissé csalódott pillantással ment ki.

Nem értem miért ilyen csalódott? Tudhatta milyen vagyok. Én vagyok Esme, a meggondolatlan, a kétbalkezes, az őrült. Az, aki sosem hallgat a jó tanácsokra, aki a saját feje után megy. Igen, hányszor megkaptam már.

Nem lehet ennek így vége. Éreztem a kötődést, azt a szikrát, amit mindig emlegetnek. Carlisle Cullen is szeret engem. Szeretnie kell, mert ha nem, akkor nem jött volna ide minden nap, akkor nem látogatott volna ilyen gyakran, akkor nem ült volna le az ágyam szélére és akkor nem ugrott volna fel, ha nem szeretne. Beszélni fogok vele, amint tudni fogok járni.

1911. július 7.

Hihetetlen, minden jóra fordult. Mindezért persze hálás köszönet Mr és Mrs Dickensnek, akik megszervezték ezt a bált.

De kezdem az elején. Reggel, amikor felkeltem, éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Éreztem, hogy valami meg fog változni, valami jobb lesz. Persze, hogy jobb volt, mert már nem fájt annyira a lábam. De mégis, belül is változások zajlottak.

Nagy izgalomban töltöttem a délelőttöt, és alig tudtam megfésülni a hajamat, annyira remegett a kezem. Nem tudtam, mi van velem, de rettentően izgultam a bál miatt. Ott kellett történnie valaminek.

A bálon nagyon sokan voltak, talán a legtöbben, amióta ilyen helyekre járok. Már ez is elég különleges volt, de tudtam, nem ez fogja meghozni a változást. Amint meglátott, Mary már futott is hozzám. Julie-n keresztül elért hozzá lehetetlen szerelmem híre és mindenre kíváncsi volt. Gyorsan összefoglaltam neki, hogy mi is történt, de láttam a szemében, hogy ő tud valamit, amit én nem. Alig fejeztem be mondandómat, amikor megpillantottam valakit a háta mögött, az egyik asztal mellett. Nem hittem a szememnek. Ebben az ünnepélyes ruhájában sokkal szebb volt, mint valaha. Ott állt dr. Carlisle Cullen. Ő is észrevette, hogy nézem. Olyan hirtelen kaptam el a pillantásom, hogy szinte beleszédültem.

-Te tudtad, hogy itt van? – kérdeztem kissé szemrehányóan Maryt.

-Igen, de érdekelt a történet. Bocsánat, meg kellett volna mondanom. – Maryre nem lehet haragudni. Annyira kedvesen tud rám nézni, hogy képtelenség megsértődni rá.

-Menj oda hozzá! – unszolt barátnőm.

-Nem mehetek. Annyira buta voltam. Nem lehetek megint tiszteletlen. Jajj. – nyögtem fel hirtelen, mert a nagy dilemmázás közben maga, Carlisle indult el felénk.

-Üdvözlöm a hölgyeket. – hangzott fel kedves hangja. Mosolyog. – gondoltam magamban, de nem mertem felnézni rá.

-Miss Carter. Beszélhetnék négyszemközt Miss Platt-tel?

-Természetesen. – mondta nevetve Mary, felállt és otthagyott ebben a szorult helyzetben. Jó, így kellett tennie, de akkor is. Nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Végül felemelkedtem helyemről és Carlisle szemébe néztem.

-Elnézést kérek a pár nappal ezelőtt történtekért. – mondtam, miközben ő is nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Végül nagyot sóhajtott és lenyomott abba a fotelba, amiben eddig is ültem.

-Jobb lesz, ha leül, Miss Platt. Nem szabad fárasztania a lábát.

Hát nem ez volt az a válasz, amire vártam, de legalább még mindig aggódik a lábam épségért. Jó pár másodpercig, amik egyébként perceknek tűntek nekem, csak néztük egymást, végül Carlisle szólalt meg.

-Valójában nekem kellene bocsánatot kérnem. Én voltam tiszteletlen, nem kellett volna elrohannom.

-Dehogyis. Minden az én hibám. Én voltam túl… - nem találtam a megfelelő szavakat.

-Nem volt semmi túl. Aznap feszült voltam, és…

Egyikünk sem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni. Elég hosszú ideig újra csak egymást néztük, aztán Carlisle letette a poharát, amit eddig a kezében tartott, majd kinyújtotta a karját.

-Nem lenne kedve levegőzni egyet?

-De, persze. – nagyon nagy örömmel karoltam bele. Még így, ruhán keresztül is éreztem bőrének hidegét. Vajon beteg lehet? Most, így közelebbről nézve sápadtnak is tűnik. De ha beteg, akkor miért nem kezelteti magát? Nem hiszem, hogy ne vette volna észre magán, hiszen olyan jó orvos.

De abban a pillanatban nem ez járt a fejemben. Végre újra egyedül lehettem ezzel a férfival. Kisétáltunk a kertbe, ahol rajtunk kívül senki sem volt. Dickensék udvara óriási volt, középen egy sövényből kialakított labirintussal. Kiskorunkban sokat futkároztunk ott, hiszen a család szüleink egyik legkedvesebb barátja volt. Most is arrafelé vettük az irányt. Habár július volt, az este egészen lehűlt a levegő és ezt még fokozta Carlisle hideg bőre. Némán sétáltunk egymás mellett. A labirintus közepén egy kis szökőkút volt és egy-két pad, ahova leülhettünk. Éppen ezért direkt arrafelé vezettem a férfit.

Carlisle teljesen elámult a kis tértől. Tetszett neki, láttam rajta. Leültünk a padra, és vártuk, hogy a másik megszólaljon.

Én azon a gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Igazából tudtam, mit akarok kérdezni, de hogyan fogalmazhattam volna meg. A legnehezebb dolog ott kezdődött, hogy tegezzem-e vagy magázzam? Tegezni akartam és az ösztönöm azt súgta tegezzem nyugodtan, de a magázás mégis csak formálisabb volt. Végül minden bátorságomat összeszedve, tegezve megszólítottam.

-Carlisle! Mióta szeretsz engem?

-Amióta először megláttalak. De tudtam, hogy nem lehetünk együtt. Így megpróbáltam elfojtani magamban az érzést. Aztán, amikor hozzám értél, újra feltört az, amit az elmúlt hetekben elnyomtam. Sajnálom, nem kellett volna úgy elrohannom. Utólag látom már, hogy hiba volt.

Még jobban hozzábújtam. Carlisle izmai kicsit megfeszültek, de végül ő is átölelt.

-És te? – kérdezte, miközben eltűrte hajamat a szememből.

-Amióta először megláttalak. – idéztem az előbb hallott szavakat, hiszen ez volt az igazág. Carlisle mosolyából láttam, hogy nem hisz nekem. – Tényleg így volt. – bizonygattam. – Annyira szép voltál…és kedves. És olyan óvatosan bántál velem. – Nem voltam és nem is vagyok és valószínűleg sosem leszek olyan nagyszerű szónok, mint amilyen Carlisle. De nem is akarok. Az én kedves bájam ez. Ez a kis szeleburdiság. Biztos vagyok benne, hogy ezért szeretett ő is belém.

Még közelebb bújtam hozzá. Ő erre megborzongott, kibontakozott ölelésemből és felállt.

-Ideje visszamennünk. Kezd hűvösödni.

Kételkedve néztem rá. Ez most megint mi volt? Hűvösödni? Ez elég gyenge érv, kedves Carlisle. Már azóta hűvös van, hogy kijöttünk. Vajon mi baja lehet velem? Akárhányszor közeledni próbálok hozzá, ő kitér előlem.

Mire visszaértünk a házhoz a kezeim olyanok voltak, mintha jég közé nyúltam volna. Carlisle elbúcsúzott tőlem és megígérte, hogy a héten, amint teheti meglátogat.

Mary és Julie szinte egyszerre értek oda hozzám és minden részletet hallani akartak, de én csak ültem és széles mosollyal néztem udvarlómat. Igen, az udvarlómat, hiszen immár hivatalosan is annak nevezetem.

1917. augusztus 13.

Most találtam meg régi naplómat és azon merengek milyen egyszerű is volt az élet akkor. Kislányos bolondságnak tűnik már az a szerelem Carlisle-be.

Egyszer minden jónak vége szakad. – szokták mondogatni az okosok. Hát ennek is vége lett, méghozzá olyan hirtelen és váratlanul, hogy felfogni is alig volt időm. Carlisle egyik napról a másikra bejelentette, hogy Chicagoba megy, mert ott kapott valami állást. Nem mintha nem lett volna jó neki itt, a mi kis városunkban…Csak hát Chicago. Bevallom, lehet, hogy én is elmentem volna.

Szerettük egymást, annyira, hogy szinte nem lehetett minket szétválasztani, de valami mégis hiányzott. Éreztem, hogy Carlisle valamit eltitkol előlem. Valamit, amit már az első pillantásra láttam rajta: azt, hogy beteg. Most már biztos vagyok benne. Valami nem volt rendben vele. Valószínűleg ezért is ment el innen. Nem akart elszomorítani, vagy kétségbe ejteni. Vagy egyszerűen csak nem szeretett annyira, mint amennyire én szerettem őt. Sose álltatott, hogy ez hosszú kapcsolat lesz. Már az elején tisztázta, hogy nem vehet feleségül, ne is álmodjak róla. Ez is egy olyan kényes téma volt, mint a betegsége. A sok miértre sosem válaszolt nekem, még akkor sem, amikor itt hagyott.

Mennyi minden megváltozott azóta…

Az esküvőmre készülök a világ egyik legkedvesebb, legudvariasabb férfijával, Charles Evensonnal. Pár hónappal azután találkoztunk, hogy Carlisle Chicagoba ment. Ő bezzeg azonnal meg akarta kérni a kezemet. Nem nagyon szerette volna az udvarlással húzni az időt. De nekem szükségem volt még időre, hogy végiggondoljam az előző kapcsolatot és bebeszéljem magamnak, hogy én valójában nem is szerettem Carlisle-t. Pedig túlságosan is szerettem, így további két hónapig kerültem Charlest. Milyen nagy kár volt. Amikor már éppen kezdett volna kialakulni kapcsolatunk, Charlesnak el kellett utaznia spanyol birtokaira.

Igen, az én jövendőbelimnek még spanyol földjei is vannak. Néha úgy érzem magam, mint egy kislány. Itt ülök az ágyamban és naplót írok. Normális 22 évesek nem csinálnak ilyet. Az ismerőseim legalábbis nem csinálnak ilyet.

Mégis jó valahol összegezni, az amúgy eléggé összevissza gondolataimat.

Szóval esküvőm lesz. Gyönyörű szép fehér ruhában fogok oltár elé állni, Julie és Mary ( a koszorúslányaim) pedig szintén hófehér ruhában követnek majd. Mindannyian izgatottak vagyunk már, bár néha úgy érzem a húgom és a barátnőm egy kicsit még jobban, mint én.

Én egyszerűen már házas akarok lenni. Túl sok nekem ez az esküvő előtti hajsza.

1917. szeptember 3.

Charlest behívták harcolni a háborúba. Tegnap ment el és nem tudjuk, mikor jöhet haza. Miért kell ezeknek az embereknek harcolni? Miért nem ülhet mindenki békésen otthon, ahelyett, hogy a vért ontanák?

Még most is remeg a kezem, ha belegondolok, hogy hányan halnak meg. Nem, ez nem történhet meg Charlesszal, hiszen alig életünk még együtt. Nekünk több időt szánt a sors. Egyszerűen nem volt időnk semmire. Még csak egymás rigolyáit sem ismertük meg és már el kellett mennie. Miért? Miért? Miért?

Nem tudom, mit fogok csinálni itthon, egyedül. A házat vezetnie kell valakinek, nem futhatok haza, a családomhoz. Most már itt van az otthonom, az Evenson-ház, én is Evenson vagyok. Esme Anne Evenson. Az a feladatom, hogy itthon, türelmesen várjam, amíg hazaér a férjem és elfeledtessem vele a háború borzalmait.

Amikor elment azt mondta nekem:

-Visszatérek hozzád, ne félts! Szeretlek téged és ezt a szeretetet még egy golyó sem tudja megszüntetni bennem. Semmi nem szakíthat el tőled, szerelmem.

Én nem tudtam erre mit válaszolni. Még mindig nem vagyok jó szónok. Bezzeg a férfiak…Ők mindig olyan szépeket tudnak mondani nekünk, esetlen nőknek.

Úgy érzem, egyszerűen nem tudok írni, annyira féltem Charlest.

1920. október 10.

Charles már majdnem egy éve itthon van, de teljesen megváltozott. Bekövetkezett, amitől rettegtem: a háború megváltoztatta. Annyi szörnyűséget látott, hogy teljesen átalakult. Alig beszél, vagy ha beszél, akkor is, csak gorombán, nem úgy, mint régen. Lassan már ki nem állhatom. Nincs egy kedves szava hozzám, és nem tudok mit tenni, hogy jobb kedvre derítsem. Mégis a feleségi kötelességeimet teljesítem, ahogy csak tudom, hiszen úgy tűnik, akkor legalább egy kicsit megenyhül.

Hogy valami jót is írjak, lehet, hogy kisbabám…kisbabánk lesz. Ez az egyetlen jó hír. Ez talán Charlest is felvidítja. Remélem fiú lesz…Charles mindig is azt akart. Az orvos szerint rendben van minden és úgy fejlődik a kicsi, ahogy kell. Annyira jó lenne, ha újra egy család lehetnénk, és újra láthatnám a férjemet mosolyogni. Mert amióta hazatért nem mosolygott.

A ház is teljesen hideg lett, nem hallunk egy hangos szót sem, nehogy valaki megzavarja a ház urát.

1920. december 26.

Karácsony van, és itt ülök egyedül, egy kicsi lakásban, valahol Ashland közepén. Csak ülök, fogom az egyre jobban kidudorodó pocakomat, érzem, ahogy néha rúg egyet a kisbaba és folynak a könnyeim.

Minden elromlott. Karácsony estéjén úgy összevesztünk Charlesszal, hogy megütött. Ezek után nem maradhattam ott, féltve a kisbabám épségét, és saját magamat is. Nem mondtam a férjemnek semmit, csak összepakoltam a dolgaimat és elrohantam. Charles kiabált utánam még valamit, de nem figyeltem rá. A szél olyan erősen fújt, hogy egyébként sem hallottam volna. És a hó is esett.

De örülök, hogy itt vagyok és nem maradtam ott, abban az elátkozott házban.

Az elmúlt hónapokban egyre jobban elmélyült kapcsolatunk válsága. Egyre többet vitatkoztunk és már nem volt semmi sem olyan, mint régen. Megmondtam Charlesnak, hogy ha nem változik meg, akkor elhagyom, de úgy tűnik nem nagyon hatotta meg.

Két nappal ezelőttig még bírtam, de most elszakadt a húr. Szerencsére nem tudhatja, hol vagyok, mert akkor biztos, hogy utánam jönne és hazavinne. Mert ezt még ő sem akarta. Nem akart bántani, tudom. Ennyire ismertem még őt is.

Karácsony van. Ilyenkor csak jó dolgokra szabad gondolni. El kell felejtenem az egészet és itt, Ashlandban új életet kell kezdenem. Nehéz lesz, tudom, de sikerülni fog. A kisbaba majd erőt ad.

Tüsszögök és köhögök…lehet, hogy egy kicsit vastagabb kabátot kellett volna magamra kapnom, amikor eljöttem otthonról. Megfáztam egy kicsit, holnap keresnem kell egy orvost.

1920. december 27.

Ez, azt hiszem, tényleg hihetetlen. Benn fekszem egy kórházban, mert összefutottam valakivel, aki még mindig aggódik értem és nem akarja, hogy bármi bajom legyen vagy akár a kisbabával bármi történjen.

Carlisle Cullen nincs már Chicagoban. Most itt él Ashlandban és itt dolgozik. Azt mondta, hogy ha nem akarom veszélybe sodorni a babát (és saját magamat, de nekem csak a gyermek számít), akkor a kórházban kell maradnom, mert ha most összeszedek egy tüdőgyulladást, akkor nemcsak nekem, hanem a kisbabámnak is komoly baja lehet.

El sem hiszem, hogy tényleg itt van. Annyira kedves velem és annyira figyelmes, mintha nem is telt volna el ez a három év.

Carlisle semmit sem változott. Ugyanolyan sármos, fiatal, gyönyörű…és sápadt, beteges. Mi lehet vele? És miért nem kezelteti magát?

Kérdeztem tőle, hogy mi történt vele, de azt mondta, feküdjek nyugodtan és pihenjek. Nem akarja elárulni, nem akarja, hogy tudjam. Nem szeretném ugyanazt a játékot eljátszani, mint amit már egyszer megtettünk. Amint lehet, rá fogok kérdezni.

Délután megint itt volt nálam és én megkérdeztem tőle mi a baja.

-Nincs semmi bajom, Esme. – válaszolta ő. – Kérlek, ne aggódj miattam. Nem tesz jót neked. Én jól vagyok, te viszont még mindig lázas vagy.

Ezután beadott valami gyógyszert, és otthagyott. De miért? Miért nem válaszol őszintén? Láttam a szemében, hogy titkolja a betegségét, de miért nem tudja elmondani? Nem azért találkozunk a legváratlanabb helyeken, mert a sors így akarja, hanem azért, mert meg kell tudnom milyen titkot őriz. Ki kell derítenem, hogy segíthessek neki, hogy mellette legyek, amikor komolyra fordul ez a betegség. Carlisle-nek szüksége van rám.

1921. június 16.

Vámpír vagyok. Hihetetlen leírni, de vámpír vagyok. És Esme Cullen is vagyok. De hogyan is jutottam el idáig?

A kisfiam 1921. január 3.-án született meg. Három napot élt. Sajnos a betegségem nem tett jót pici testének és ő betegen jött a világra. Carlisle nem volt a közelemben, nem tudott segíteni, valami miatt el kellett utaznia. Senki sem tudott segíteni Daviden.

Amikor Carlisle visszatért útjáról egy összetört, kétségbeesett nőt talált a kórházi ágyban helyettem. Nem próbált vigasztalni, ismert már annyira, hogy tudta, itt most nem lehet szavakkal segíteni. Mint később megtudtam, önmagát is vádolta. Azt hitte, ő tudott volna segíteni a kisbabán. Én tudom, hogy ez nem igaz, David sorsa már a fogantatáskor megpecsételődött. Hogyan is élhetett volna egy olyan családban, ahol a szülők nem is beszélnek egymással? Hogyan is élhetett volna egyedül az anyjával, aki csak nehezen tudta volna eltartani? Valójában még saját magamat is nehezen tudtam volna eltartani. Tehát Davidnek nem kellett megismernie ezt a gonosz, igazságtalan világot, nem kellett élnie egy olyan világban, ahol folyton harcolnak, versengenek, utálkoznak az emberek.

Kisfiam halála után elhatároztam, hogy én magam is eldobom az életet magamtól. Már nem láttam értelmét tovább élni. Mindezt tetézte, hogy Carlisle-lel is összevesztünk, mert egyre gyakrabban tűnt el rövidebb időkre és nem volt hajlandó megmondani nekem, hogy hova is megy ilyenkor.

Így az egyik éjjelen, amikor senki sem figyelt, mert tűz ütött ki a városban és mindenki a sérültek megmentésén fáradozott, én kiosontam a kórházból. Átfutottam a közeli erdőt, ahol tudtam, hogy van egy nagy szikla, ahonnan le tudok ugrani. Az egész út nem tartott tovább tizenöt percnél. Ennek elégnek kellett volna lennie arra, hogy kitisztuljon a fejem és visszaforduljak, ha nem gondoltam volna komolyan ezt az egész öngyilkosságot. Én viszont halálosan komolyan gondoltam. Meg akartam halni, hogy a túlvilágon újra láthassam kisfiamat és boldogan együtt lehessünk az idők végezetéig.

A szikla szélén meg sem álltam, féltem, hogy meggondolom magam. Egyszerűen leugrottam. Zuhanás közben megpróbáltam csak a fiamra gondolni, akit hamarosan újra láthatok. Amikor leértem a földre, csak egy hangos csattanást hallottam. A fájdalomból rögtön rájöttem, hogy még élek, és valamim eltört. A fájdalom viszont olyan elviselhetetlenül nagy volt, hogy elájultam.

Az egész szenvedés túl sokáig tartott ahhoz, hogy ez a megváltás legyen. Égett az egész belsőm, változáson ment keresztül a testem. Amikor felébredtem teljesen máshogy láttam a világot. Valahogy minden kép, mozdulat élesebb volt, sokkal erősebbnek éreztem magam, mint amilyennek lennem kellett. Amikor felültem az első arc, akit megláttam Carlisle volt. Egy pillanatra megijedtem, talán ő is meghalt, de aztán valahogy mégis minden olyan valóságos volt. Csak nem maradtam életben?

Ezután Carlisle elmagyarázta nekem, hogy vámpír lettem. Rettentően bűnbánó képpel nézett rám. Szüksége volt rám, ezért változtatott át.

A szívem nagyot dobbant. Vagyis dobbant volna, ha dobogott volna még. Szóval ez volt a titka. Ez volt a titokzatos betegsége. Vámpír? Sose hittem a különleges élőlényekben, de ezek szerint tényleg léteznek, és most már én is hozzájuk tartozom.

Carlisle elmesélte, mi is történt velem. Amikor leugrottam, ő rögtön megérezte, hogy valami baj van velem. Amikor a kórházban nem talált, az illatomat követte, és megtalált. A szikla alatt összeroncsolódott testtel feküdtem. Azonnal idehozott a házába és mielőtt még meghaltam volna átváltoztatott.

Kérdeztem tőle, hány napja volt mindez.

-Öt. – válaszolta. Azóta itt ült mellettem.

Én nem szóltam semmit, csak megtettem azt, amire már négy éve vártam: megcsókoltam.

Miután kiélveztük újra fellobbanó szerelmünket, Carlisle kissé komolyabb hangon azt mondta:

-Meg kell ismerned még valakit. – a hangja komoly volt.

-Egy másik vámpírt? – kérdeztem tőle óvatosan.

Szerelmem nem szólt semmit, csak bólintott. Egy csinos, jóképű fiú lépett be a szobába.

-Ő Edward. – mutatta be Carlisle. – A fiam. – majd gyengéden magához húzott. – A fiunk.

Így kaptam az elvesztett fiam helyett egy újat, aki bár vér szerint nem volt az enyém, első pillanattól kezdve olyan volt számomra, mint az édes fiam.

Azóta Carlisle, Edward és én egy családot alkotunk.