Lassan, komótosan lépkedtem végig az üres Cullen háznak a lépcsőin. Nem volt hová sietnem, hiszen nem volt jelen akkor senki sem, és halaszthatatlan teendőm sem akadt. Rajtam kívül mindenki vadászni ment, biztonsági okokból, kivéve engem és még egy apró teremtést. Eme kicsi, de elbűvölő lény szobája felé vettem hát utam.

Már egy hónapja, hogy végérvényesen is a Cullen család, a családom tagja lett Bella. Isabella Marie Cullen, igen. Ugyan már nem tápláltam gyűlölt érzéseket irányába, nagyon féltékeny voltam rá. Igen, én Rosalie Cullen féltékeny voltam Bellára.

Mikor Bella felhívott Esme szigetről, azt hittem, hogy rosszul hallok, hogy képzelődöm vagy csak valamilyen rossz vicc áldozata lettem. Nem csupán az a dolog kavart fel, hogy segítséget kért pont tőlem, hanem inkább az a hír, hogy mivel kapcsolatban kérte a támogatásom. Szinte már esdeklett nekem, annyira kétségbe volt esve. Bella terhes volt egy kislánnyal. Akinek a születésébe majdnem belehalt, sőt, gyakorlatilag nem is élte túl. Emberként legalábbis semmiféleképp. De Edward átváltoztatta őt. Teljesült a kívánsága, vámpír lett Edward által. Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég neki, még egy gyönyörű, félvér kislányt is a világra hozott.

Csendesen nyitottam ki az ajtót. Beljebb léptem és odasétáltam a kiságyhoz. Fölé hajoltam, kezeimmel a rács korlátjába kapaszkodtam, míg az alvó kislányban gyönyörködtem.

A szívem évtizedek óta sajgott egy ilyen kisbaba után. Egy gyönyörű kislányt szeretett volna mindig is. Miután pedig vámpír lettem és Edward meghallotta a gondolataimat erről a témáról, rögtön felvilágosított afelől, hogy ez vámpíroknál lehetetlen. Hogy nem lehetséges az, hogy nekem valaha is saját gyerekem legyen Emmettől. Akkor, azt hiszem, kettéhasadt amúgyis halott szívem. Viszont mióta Bella megszülte őt, szívemnek sebe kezdett beforrni. Most végre megtudhattam, mivel jár az anyaság. Milyen felemelő érzés annak lenni! És bár sajnálatos módon nem én voltam Renesmee anyja, csupán afféle pótanyja, ha Bella vadászott Edwarddal, szerettem őt teljes szívemből.

Féltékeny voltam Bellára, igen. De ki ne lenne az az ő helyében, mikor ennyire szerencsés? De a féltékenységet elnyomta az az erős érzés, ami a hálával és a tisztelettel volt egyenértékű. Hálás voltam neki, hogy világra hozta őt, még ha nagy nehézségek és fájdalmak árán is.

De nem tudtam tovább normálisan gondolkodni. Hiszen itt fekszik előttem a kiságyában Renesmee, aki a karjaival olyan mozdulatokat tett, mintha valakit át akarna ölelni.

Meghatódtam. Én őszintén szerettem őt, sőt, szinte rajongtam érte. Már a kezdetek óta nagyon vigyáztam rá. Renesmee előcsalta elfojtott, anyai ösztöneimet, érzéseimet.

Hallottam, amint az ajtó mögöttem halkan kinyílt, majd egy szempillantás múlva ugyanolyan halkan be is csukódott, bár nem különösebben foglalkoztam ezzel. Én csak szerettem volna elmerülni Renesmee gyönyörködésében.

Éreztem, ahogy Emmett mögém lép és átkarol, miközben a nyakam kezdte csókolgatni. Oh, Emmett! Ennyi év tapasztalata után már igazán tudhatnád, hogy ez egy nagyon érzékeny pontom. De ennek ellenére csak még követelőzőbb lett, nem hogy leállt volna. Nem bírtam tovább féken tartani magam, felé fordultam, majd szenvedélyesen megcsókoltam, ami mosolygásra késztette őt, és így belemosolygott csókunkba.

Nyelvünk vad táncot járt a másik szájában, körbe-körbe. Úgy éreztem, hogy már mindenegyes négyzetmilliméterét felderítettem a szájában a nyelvemmel, de még ez sem volt neki elég. Közelebb rántott magához, szinte szabályosan rám mászott. Ekkor egy halk kis sóhaj a hátam mögött levő kiságyban kitisztította ködös elmém, amit immár a vágy borított be. Lassan, de határozottan eltávolodtam tőle, szemeimmel az övéit keretem.

Emmett lassan nyitotta ki szemeit, miközben arcára hatalmas vigyor ült ki. Hiába… mindig szerette, ha valamiben győzedelmeskedik és úgy alakul, ahogyan azt eltervezte. De hát ki nem?

– Látom, visszaértél a vadászatból. A többiek is itt vannak már?

Láttam rajta, hogy érti kikre is célzok pontosan: Bellára és Edwardra.

– Nem, csupán én. Ők még úgy határoztak, hogy egy kis ideig még kettesben akarnak maradni – mosolygott kajánul.

Erre én is elmosolyodtam, majd szemeit újból Renesmee gyönyörű arcára függesztettem. Emmett hátulról ölelt át, miközben fejét a jobb vállamra helyezte.

– Gyönyörű, igaz? Olyan szép és elbűvölő! Ilyenkor igazán féltékeny vagyok Bellára. Neki minden kívánsága teljesülhetett. Az enyém miért nem?

Emmett elhúzódott tőlem, miközben kezeivel a kiságy mellett megtalálható kanapé felé vonszolt. Leültünk egymással szemben. Ő megértően nézett rám, míg az én pillantásomból csak úgy sütött a sóvárgás és a keserű fájdalom egyvelege.

– Jaj, Rose! Mi értelme ezzel gyötörni magad? Hiszen te amúgy is szerencsés vagy, és itt vagyok neked én. Most pedig Renesmee is. Bella és Edward is boldogan engednek a kicsi közelébe, amikor csak szeretnéd. Hidd el, hogy ez számukra is kínos, mikor így viselkedsz. Ők is tudják, mennyire szeretnél egy saját kisbabát.

– Az lehet. De én tisztában vagyok azzal, hogy Renesmee már nem sokáig ilyen kicsi. Körülbelül hat év és pár hónap múlva ő is ugyanolyan idős lesz, mint a többségünk, mint Alice vagy Bella. Én pedig nem akarom ezt. Az már nem lesz az igazi, már nem fogok tudni úgy tekinteni rá, mikor felnő, mint egy gyermekre. Nem akarom, hogy megnőjön!

– Kicsim! Kérlek, ne gyötörd magad! Renesmee ugyanolyan elbűvölő lesz évek múlva is, mint most, csupán nagyobb változatban lesz megtalálható – mosolygott rám.

Hiába. Tudtam, hogyha Renesmee megnő, már nem lehet nekem olyan viszonyom vele, mintha csupán a pótanyja lennék. Akkor már valószínűleg úgy fog rám tekinteni, mint egy testvérre vagy a legjobb barátnőre. Vagy mint egy nagynénire… De semmiképpen sem úgy, mint ahogyan majd Bellára fog. Őrá és Edwardra mindig is úgy fog tekinteni, mint a szüleire. És igaza lesz. Hiszen ők tényleg azok. Vérszerinti, biológiai szülei.

– Attól még, hogy megnő, még lehettek ugyanolyan jóban, mint akár most. Vagy még jobban jóban.

Vágtam egy fintort.

Emmett szemeiben hirtelen megcsillant valami. Értetlenül néztem rá, miközben arcára szépen lassan kiült valamiféle gyanú.

– Rose, kincsem… Ha Renesmee megnő… Te ugye nem fogsz átváltoztatni egyetlen halandó gyermeket sem halhatatlanná, ugye?

Hát megsejtette. De, ami azt illeti, pontosan erről gondolkodtam az utóbbi napokban. Megpróbáltam tudatosan felkészülni Renesmee felnőtté válására, de nem igazán sikerült. Annyira a szívemhez nőtte már magát, hogy nagyon nagy fájdalom lenne lemondani nekem róla, a kisbabáról.

Emmett szeme egy pillanatra elsötétült. Ilyenkor válik dühössé, haragossá. Így egy fáradt sóhaj mellett felkészültem a legrosszabbra.

– Nem változtathatsz át egy gyermeket sem, világos, kicsim?

Ránéztem, mélyen a szemeibe.

Abban féltés és félelem uralkodott leginkább a düh mellett. Dühös lenne rám? Hiszen nem csináltam semmit sem. Eddig. De vajon képes lennék arra, hogy átváltoztassak egy kisbabát olyan szörnyeteggé, mint amilyen én vagyok? Akarnám ezt egy csecsemőnek? De hát annyira szeretném!

– Rose, most nagyon figyelj rám, kérlek! Ha csak megsejti a Volturi a terved, óriási bajban leszünk. Emlékezz csak, miféle vámpírháborúról mesélt Carlisle, mikor halandó gyermekeket változtattak át halhatatlanokká! Rose, elpusztítanának minket. Nem csak téged és a gyermeket, hanem mindenkit. Esme-t, Carlisle-t, Alice-t, Jaspert, Bellát, Edwardot, de még Renesmee-t, engem és téged a kicsivel együtt! Ennyi mindenkire szeretnél halált hozni? A családodra, szeretteidre?

Igaza volt, tudtam. Most az egyszer nem helyeztem a saját boldogságom az előtérbe. Hiszen túl sok fájdalmat, veszteséget okozna. Nem, nem lehet. Nem szabad. Ellen kell állnom ennek a kísérésnek is. Különben is, Renesmee még csecsemő. Ki kell használnom minden pillanatot, amíg még ilyen kicsi. Majd Emmett segít. Ő bármit megtenne értem. Hiszen szeret… és én is őt.

– Rendben, megígérem, hogy nem fogom ezt tenni soha, senkivel – suttogtam.

Emmett elmosolyodott, majd magához rántotta Rosalie-t és forróan megcsókolta őt, tudatva szerelméről és vágyáról iránta.