Bosszú 
„Szerelemben és háborúban mindent szabad” 

Bevezetés

Bele sem mertem gondolni, hogy az eddig átélt borzalmak sokasága tovább tetéződhet. Elkövettük a lehető legnagyobb hibát: a fő veszély kiiktatása után elfelejtettük felmérni a hátra maradt szövetségesek veszélyességét. 

-Bella! Bella! Ébren vagy már? Gyere le, kész a reggeli! – hallottam Charlie mély hangját a konyhából.

A takarót a fejemre húzva morgolódtam a párnámba, amiért felkeltett, amikor hirtelen feleszméltem és sikerült felfognom, amit az imént hallottam. Charlie reggelit említett? Amióta itt vagyok még csak jelét sem adta érdeklődését bármilyen étel elkészítése iránt, még egy szendvicset sem tudna elkészíteni – szerintem -, sőt, szerintem amióta megszületett, már akkor elhatározta, hogy ő tökéletes ellensége lesz a főzés bármilyen ágának. Lassú, nehézkes léptekkel döcögtem le a lépcsőn, amikor megcsapott a friss tojásrántotta illata.

–Jó reggelt, Bells! Látod ezt? Életem első meleg étele.

Erre szerintem tájékoztatás nélkül is képes lettem volna rájönni, ahogy apámat ismerem.

–Fantasztikus, apu! Igazán remek. Mi adta azt az elvetemült ötletet, hogy te főzz valamit? – kérdeztem gúnyosan.

–Valóban szokatlan jelenség, hogy engem a konyhában látsz anélkül, hogy ennék valamit, de úgy gondolom megérte, ha most megbocsátasz azért, amit mondani fogok…

Megpróbáltam a lehető legkétségbeesettebb arcot vágni, annak ellenére, hogy nem igazán keltette fel az érdeklődésemet az, ami olyan rossz lenne, hogy Charlie főzéssel engeszteljen ki. Pedig ez elég komolynak hangzik, ha apám ilyen áldozatot képes hozni a bocsánatomért.

–Szóval arról lenne szó, hogy el kell mennem a hétre Seattle-be egy tárgyalásra. Tudom, hogy szeretsz egyedül lenni, de fontos, hogy sokat együtt legyünk, most mégis itt hagylak. Sajnálom, Bells.

Ennyi? Ennyi lenne az egész? Hát ennél többet vártam. Legalább lettem volna mérges! De ezen csupán nevetni tudtam. Charlie láthatóan megkönnyebbült a kacajomat látva, gondolom teljes kiborulást várt anyám reakcióit megszokva. De hát ezen hogy akadhattam volna ki? Egész héten Edwarddal lehetek, nem kell hazajönnöm se! Még talán ott is aludhatnék Cullenéknél. Az iskolából hazaérve már nem állt ott Charlie rendőr szolgálati kocsija. Hát elment. Alighogy beléptem a házba, a levegőbe szimatolva már tudtam, hogy Edward itt járt, vagy még itt van. A gyanúm be is igazolódott, amikor a szobám ajtaját tárva-nyitva láttam, majd végül megpillantottam Edwardot az ágyam szélén ülve.

–Hű, te aztán siettél! Együtt jöttünk ki a suliból. – lelkendeztem.

–Csomagolj! Ma nálunk alszol. – jelentette ki, mintha már az én gondolataimat is látná, hiszen én épp erről szerettem volna megkérdezni.

–Charlie egész héten nincs itthon és te csak egy napra hívsz meg?

Láttam rajta, hogy számított erre a felháborodásra és villámgyors választ adott.

–Igen, hozzánk csak egy napra. A hét többi részét a szabadban fogjuk tölteni, ahol jobban jár a levegő, hiszen Jasper nem sokáig fogja veled bírni zárt helyiségben. – adott választ minden kérdésemre ravaszon, félig nevetve.

Igaza volt, de kezdhette volna rögtön ezzel is. Öt perc alatt összepakoltam a cuccaimat, majd rögtön kocsiba ültünk. Egy fél pillanat alatt már a sötét, békés erdőben robogtunk a terepjáróval, amikor végre megálltunk a hatalmas, hotelszerű Cullen-ház előtt, ami még mindig ugyanolyan csodálatosan tágas és világos volt, mint amikor legelőször jártam itt. Kiszálltunk az autóból és a házba érve Edward azonnal fölment – jobb szóval fölszáguldott – az emeletre a táskámmal a szobájába. Esmé már vacsorát is készített nekem, bár furcsa volt, hogy csak én ettem. Másnap viharra és esőre ébredtem. Az első arc, amit megláttam Edwardé volt: játékosan csillogó szemek, pajkos mosoly… Tudtam már, hogy ez mit jelent.

–Na, jó, hol van a bírói baseball ruhám?

–Már jobban megy neked a gondolatolvasás, mint nekem. – mondta gúnyosan.

Fél órába sem telt, már a hatalmas réten voltunk és öröm volt látni, hogy Rosalie már nem néz rám szikrázó szemekkel, ha kijelentettem, hogy kiesett. A játék mindenkit lefoglalt, láthatóan élvezték, csak az én gondolataim jártak más merre. Ez volt az a hely, ahol annak idején elkezdődött a borzalom, amikor James először szippantotta be az illatomat és határozta el egy örök életre, hogy engem fog üldözni. Bennem volt az érzés, hogy ez újra megtörténhet, ám hamar elhessegettem a gondolatot, hiszen ez lehetetlen; James már halott. A veszélyérzet azon nyomban elszállt, amint visszaértünk a házba.  Aznap este menetrendszerűen kitelepedtünk a szabadba, csak mi ketten: Edward és én. Egész nap csak beszélgettünk – fontos és jelentéktelen dolgokról egyaránt -, este viszont Edward elment vadászni, hiszen egyikünk se szerette volna, ha esetleg én válnék a vacsorájává. Már több mint tíz perc eltelt azóta, hogy Edward elment, amikor hirtelen ágreccsenést hallottam.

–Edward? Végeztél?  Válasz nem érkezett.

–Edward! – mondtam szinte már ordítva, olyan kétségbeesetten.

–Nem lenne igazságos, ha Edward most itt lenne, nem igaz? Játsszuk le egyenrangúan! Nő a nő ellen. – hallottam a gúnyos, ismerős hangot odakintről.

Végigfutott a hideg az egész testemen. Szó szerint rázott a hideg, a megrémültség, a FÉLELEM. Megpisszenni sem mertem, csendesen meglapultam a sátor alján.

–Ugyan, Bella. Csak nem gondolod, hogy hagyom ezt? Nem válhat olyan könnyűvé a végzeted, mint amilyennek kellett volna lennie Phoenixben egyetlen James-m támadásakor. Meg kell küzdened velem. Meg kell fizetnetek szerelmem haláláért.

Alig bírtam nyugodt maradni Victoria ironizáló hangját hallva. Minden bátorságomat összeszedve kiléptem a sátorból és egyenesen Victoria mélyfekete szemébe néztem. Becsapott -, de mit vártam tőle, a trükközésben hasonlított a legjobban Jamesre. Nem a hosszú bosszúra vágyott, egyszerűen csak túl akart lenni rajta és hirtelen karon ragadott. Jéghideg volt a keze, de szorítása nem volt női és finom, hanem férfiasan durva és határozott. Már emelte is a nyakamat a szájához, amikor hatalmas huppanással a földre zuhantam. Ötletem sem volt, hogy mi történhetett, de akkor jelenleg inkább a sajgó fenekem fájdalmát próbáltam csillapítani. Eltelt egy perc, amikor végre képes voltam odafigyelni a történő eseményekre és akkor megpillantottam azt, amiben reménykedtem az eltelt öt perc alatt végig, akiben mindig is bíztam: Edward. Küzdött. Minden erejét bevetve küzdötte le udvariasságát női ellenfelével szemben, hogy megkaphassa méltó büntetését. És akkor feltűnt egy másik, jóval alacsonyabb sötét alak Victoria lábai mögött. Fogalmam sem volt mi, vagy ki lehet ez, de felmerült bennem a kérdés: Vajon nekünk próbál segíteni? Kérdésemre hamarabb kaptam választ, mint hittem. Borzalmas ordítással járó harapást mért Victoria combjára a különös teremtmény, így biztosan tudtam már, hogy nem lehetnek szövetségesek. Victoria veszte már közeledni látszott, amikor hirtelen két hosszú, csokoládébarna kéz nyúlt ki a semmiből magával rántva Victoriát az erdő sűrűjébe. Ez az este egyre érdekesebb lesz – gondoltam magamban. Pár másodperc elteltével visszatért a sötétből két ismerős arc. Victoria és Laurent. Újdonsült támadóm szemei vérben forogtak a dühtől és olyan tisztán és érthetően beszélt, hogy biztos legyen abban, hogy hallom minden szavát:

-Nehogy azt hidd, hogy ezzel vége!

Csak ennyit mondott, mert Laurent habozás nélkül húzta vissza a vaksötétségbe. Mire felfogtam a történteket és Victoria fenyegető szavait, Edward már mellettem guggolt és aggódó pillantásokat vetett rám. A fő kérdésem viszont még mindig a levegőben lógott: Ki a másik megmentőm? Aztán a kis, sötét alak kilépett a holdfényre. Tisztán látszottak tömzsi karmai, hófehér, vicsorgó fogsora, barnás árnyalatú szürke bundája és azok az éjfekete, dühös, de mégis barátságos szemek… olyan ismerősnek tűntek. Olyan volt, mintha én már kisgyerekkorom óta ismerném ezt a vérfarkast. Aztán az állat hirtelen rohanni kezdett és már majdnem elnyelte a sötétség, amikor alakot váltott. Magas lett, hosszú, fényes, fekete haja vállaira omlott, és amikor megfordult már mindent értettem. Azonnal felismertem barna bőrét és mélyreható, de barátságos tekintetét. Jacob nem állt ott sokáig, nem hagyta, hogy sokáig méregessem. Átgondolni azt, ami az éjszaka történt nem volt időm, hiszen Edward szó nélkül összepakolta a csomagjaimat és már indultunk is haza a dzsippel. Semmi kedvem nem volt hazamenni, de Edwarddal sem akartam vitatkozni és én is így láttam a helyesnek.

–Sajnálom, Bella! Tudhattam volna, hogy ez megtörténhet. Nem lett volna szabad kitegyelek ennek a veszélynek újra! Sajnálom, tényleg…

–Nem kell sajnálnod. Ez a veszély azóta fennáll, hogy mi együtt vagyunk. Akkor ne is legyünk együtt csak az én biztonságom érdekében? Én nem ezt akarom. Victoria már csak egyedül van. Ti pedig heten és úgy látom, van még egy védelmezőm is.

Edward arca aggódóból azonnal dühösre váltott, és pontosan tudtam, mi ennek az oka.

–Én nem félek. Erősebbek vagytok nála. Victoria csak egy nő és Laurent nem segít neki, csak ha már halál közelben van.

–Jól van. Ezt még holnap megbeszéljük. Holnap érted jövök és mindent elmesélünk Carlisle-nak. Rendben van?

–Rendben van.

Ezzel rövid beszélgetésünk véget ért, hosszan megcsókolt, majd eltűnt. Ezek után már semmihez nem volt kedvem, hát átadtam magam az édes és békés álmaim rengetegének. 

A Vallomás írójától. 
Írta: Zytus.