Lássuk csak! Vegyük számba, kik is tudják Edward és a családjának titkát: Jacob, Billy (tehát az egész push-i falka), én és most már Charlie is. Igen, az apám is tudja már, hogy egy vámpírral vagyok együtt lassan egy éve. Hogy is jött rá a titokra? Nem mennék bele a részletekbe, elég hosszú történet. A lényeg, hogy ismét bővült egyel a beavatottak listája, az újonc nem nagy örömére. Szegény egy hétig mindenkit őrültnek nézett, a következő héten már saját magát sem tartotta teljesen normálisnak, a harmadik hét volt az önpusztítás hete, amikor végre mindent felfogott és magába fordulva próbálta feldolgozni az eseményeket. Végül a negyedik héten felhagyott a depresszióval és rajtam kitöltve dühét, két hét szobafogságra ítélt, amiért képes voltam egy évig eltitkolni mindezt a tulajdon apámtól, de persze mindegyikünk tisztában volt vele, hogy félt engem, azért tart bezárva. Hát igen, ez történt az elmúlt egy hónapban. És mi lesz ma? Iskola! Végre elmozdulhatok itthonról!

Be is szálltam a furgonomba, és amilyen gyorsan csak tudtam, a suliba indultam, hogy minél hamarabb szabaduljak a háztól, ami már hetek óta fogva tart.

Hatalmas öleléssel üdvözöltem Edwardot, aki viszonozta ugyan, de csodálkozó pillantásokat vetett felém a furcsa üdvözlésért. Értettem is miért, hiszen a bezárás őt nem tartotta távol tőlem, esténként ugyanúgy eljött hozzám, mint máskor, de nem érdekelt, jól esett ez az ölelés. Vége lett a második órának, és én a menza felé vettem az irányt. Szokásos saláta adagomat cipelve a tálcán körbenéztem helyet keresve az asztalok között. Meg is pillantottam egy szabad, egy személyes asztalt, gyors léptekkel elindultam felé, már majdnem elértem, de hirtelen egy alacsony, szőke lány ült le az általam kiszemelt helyre. Kék szemei pajkosan csillogtak, de volt bennük valami ellenszenv, sunyi mosolyra húzódó szája pedig még inkább tette rosszakaróbbá, mint kedvessé. Ki ez a lány, és honnan olyan ismerős? Amikor megszólalt, a hangját hallva minden összeállt.

 –Ne haragudj, talán te akartál ideülni? Bocs, de én gyorsabb vagyok a fajtádnál…

Jane szeme összeszűkült, ahogy kimondta a gúnyos szavakat.

 –Jöttem a kis vámpír barátodért, no meg érted, apukáddal együtt.

Annyira kirázott a hideg az utolsó szavaktól, hogy hirtelen kiszállt minden vér az ereimből  és hatalmas csattanással a földre ejtettem a tálcámat. Egyszerre száz szempár szegeződött rám, de ez volt most a legkisebb bajom. Minden reményemet elveszítve rohantam a menza ajtaja felé, de nem követett. Egyhelyben ült tovább az asztalnál, ahol eddig is. Egyáltalán nem tudtam mik a céljai és miért nem jön utánam, de inkább megpróbáltam némiképp örülni a fordulatnak. Befordultam a sarkon és azonnal Edwardba ütköztem.

 –Figyelj, Bella, nagyon figyelj rám! El kell menned az iskolából, most!

 –Tudom, Jane idejött. De neked is el kellene menned, nem gondolod?

 –Jobb, ha valaki itt marad és szemmel tartja, hátha rájövök mik a tervei, hiszen tudod, hogy látom minden gondolatát.

 –Hát persze! Már csak az hiányzik, hogy egyedül itt maradj, és valamelyik sarokban elkapjon, ahol nincs senki és újra megkínozzon, mint amikor Olaszországban voltunk. Egyébként sem mehetek haza egyedül. Akár hatnak rám a képességei, akár nem: vámpírnak vámpír és ugyanúgy meg tud ölni, mint más vámpírok!

Tudta, hogy igazam van, majd végre meggyőződve arról, hogy van valami abban, amit mondtam, karon ragadott és szinte már futva siettünk a Volvójához. Villámgyorsan hagytuk el a parkolót, de Edwardnak útközben meg kellett állnia, hogy vegyen nekem valami innivalót, mert falfehér voltam a rémülettől és kiszáradástól. Már majdnem elaludtam az ülésen, amikor valaki megkopogtatta az ablakot. Felpattant a szemem, de kellemesen csalódtam, csak Jacob volt az. Letekertem az ablakot és hagytam, hogy mondja, amit szeretne.

 –Szia, Bella! Rég láttalak. Mi van veled? Olyan ritkán jársz mostanában a rezervátumba.

 –Szia, ööö… hát, tudod… nem vagyok benne biztos, hogy szívesen fogadnának engem megint ott, hiszen már újra vámpíros lány lettem. Nézd, én szívesen beszélgetnék veled, de most rengeteg a dolgom és, hát, majd máskor beszélünk. Tényleg bocsi!

 –Ja, persze… a várszívó barátod miatt már a barátaidra sincs időd? Charlieval még törődsz egyáltalán, vagy már a vacsorát is magának főzi? Hihetetlen vagy Bella. Teljesen megváltoztál, ezek mellett a… - nem fejezte be a mondatot, de nem is voltam kíváncsi a kedves kis megjegyzésre, amit elharapott a mondat végéről.

Ami elkerülhetetlen volt, az meg is történt: nem telt bele pár másodpercbe sem, Edward lépett ki a kisbolt ajtaján és dühös szemekkel figyelte Jacobot, aki egy szempillantás alatt felhúzta magát a közeledő személy jelenlététől és azonnal remegni kezdett a teste. Forróságot árasztó bőre most kezdett kevésbé emberivé válni és még a baj megtörténte előtt elrohant egy biztonságos helyre, ahol senki sem látja átalakulni. Az utolsó kép, amit láttam belőle a dühös és kétségbeesett szemei voltak, amelyek egyenesen rám szegeződtek. Remek, már csak a bűntudat hiányzott a problémáim mellé. Mi jöhet még?

Bár ne tettem volna fel ezt a kérdést! Amikor megálltunk a házunk előtt, Charlie várakozott az ajtóban karba tett kézzel, dühös, türelmetlen tekintettel.

 –Nos, akkor valamit tisztázzunk: egy vámpír a barátod, aki miatt folyton folyvást életveszélybe keveredsz, egy vámpír családdal vagy minden hétvégén és  én ez ellen nem tehetek semmit? Hogy ne tehetnék! Költözöl, Bella. Nagyon szeretlek, és minden vágyam az volt tavaly, hogy végre visszakaphassalak, de nem ilyen áron. Ha az életed múlik a boldogságomon, inkább az életedet választom. Menj föl pakolni, holnap reggel indul a repülő Jacksonville-be. Anyád és Phil a repülőtéren fognak várni téged.

Apám szavai sokkolóan hatottak. Még a halálfélelmemnél is kínzóbb érzés volt a lehetőség a tudatra, hogy Edwardot újra elveszítsem. Még utánam sem jöhet Jacksonville-be, hiszen ott állandóan süt a nap. Egy percre sem tehetné ki a lábát az utcára, vagy akár csak a kertbe. Ráadásul hozzánk sem jöhetne el, hiszen Charlie biztosan elmondja anyámnak, hogy Edward miatt költözöm, persze gondolom nem a vámpíros verzióval fog előállni.

Annyi féle hang és kép kavargott a fejemben. Jacob szomorú és csalódott tekintete, Jane szavai, amint apám, szerelmem és az én halálommal fenyeget, apám szavai, amint elküld egy teljesen idegen városba messze a barátaimtól, Edwardtól és a családjától. Hát persze, ez vagyok én. Én, aki nem csak fizikailag vonzza a balszerencsét, már a szerelem nyugalmát sem élvezheti ki egy pillanatra sem, mert mindig van valami, ami miatt félni kell, ami miatt nem lehetek biztonságban Edward mellett. Aztán végre elhatároztam magam. Nem hagyom, hogy továbbra is tönkre tegyék az életemet! Charlie szemébe néztem és amilyen határozottan csak tudtam, a képébe üvöltöttem:

 –Nem!

Charlie ledöbbent arcát látva azonnal sarkon fordultam és beszálltam a kocsimba. Elhajtottam, de még a szemem sarkából láttam, hogy Edward ugyanígy tesz. Megálltam a hatalmas, fehér ház előtt az erdő közepén, majd berontottam az ajtón. Minden erőmet elveszítve a földre zuhantam és elterültem a konyha kövén. Alice kétségbeesett arccal hajolt fölém és próbált felsegíteni. Átgondoltam mindazt, ami megmaradt nekem: a bölcs és biztonságérzetet keltő Carlisle, szerető felesége, akiben még sosem csalódtam, Esmé, a mackó Emmett, akit bármikor bátyámnak fogadnék és Alice, aki mindig is szeretett és gondoskodott rólam. Itt van Rosalie dühös és szemrehányó természete, Jacob és az egész push-i falka csalódottsága és dühe, az apám, aki valószínűleg magába roskadva fogja fel éppen, hogy a szerelmet választottam helyette és egy elszánt és nagyon veszélyes vámpírlány a Volturiból, aki bármelyik pillanatban megölhet. Végtére is a mérleg kiegyenlítődött. Egyik serpenyőjében a jó dolgok, amik még megmaradtak nekem, másikban pedig az életveszély, a csalódás és cserbenhagyás érzése. De van egy, ami lehúzza az egyeik serpenyőt. Van egy, aki mindent megér és mellette elszáll minden bánatom és félelmem: Edward.