Nem gondoltam, hogy ilyen rossz lesz. De mit tudok tenni… neki így lesz a legjobb. Hiszen így végre újra normális életet élhet. Védve tőlem és a magammal hordozott veszélytől, ami rá leselkedne minden pillanatban. Így lesz mindenkinek a legjobb. Így gondolkodtam egy néhány percig magamban, körbenéztem, de nem fogtam fel hol vagyok. Minden poros, sötét. Pókhálók fedik az egész helyiséget, minden régi bútort. A levegő párás, hűvös levegő fúj be az ablakon. Elhagyatott ez a hely, mint a lelkem. Egyedül van, csakúgy, mint én. És nem tehetünk ellene semmit. Még a lelkiismeret furdalás sem kínoz annyira, hogy otthagytam a családom, mint az, hogy nem lehetek vele. Merengtem még néhány pillanatig, amíg hirtelen meg nem szólalt a telefon a zsebemben. Minek hoztam magammal? Még egy fél órát sem szenvedhetek egyedül! ... Mérges vagyok. Miért nem lehet békén hagyni? Idegesen megnyomtam a ’Fogad’ gombot és a mellkasomra helyeztem a kezemet a telefonnal.

–Edward!

Mi? Rosalie? Minek hív ő engem? Megint a könyörgéseit kell hallgatnom, hogy menjek vissza? Azt már nem! Nem fogok látványosan szenvedni a családom előtt. Kinyomtam a telefont. Tíz másodperc sem telt bele, a telefon újra rezegni kezdett a kezemben. Hagytam egy darabig, amíg el nem hallgatott, de akkor újra elkezdte. Hát sosem fogja megunni a zaklatásomat? Már éppen kapcsoltam volna ki a készüléket, mikor véletlenül felvettem. 
–Edward, ne tedd le! Fontosat akarok mondani.

–Mi lehet annál fontosabb, Rosalie, hogy menjek haza Carlisle-hoz és Esmé-hez? Te és Emmett már meguntátok a távollétet és most, hogy otthon vagytok, úgy érzed, jogod van engem ezért nyaggatni? Mit tehetnék én otthon? Ugyanúgy szenvednék, mint egyedül. Jasper és Alice is meglennének együtt.

–Hát, az nem olyan biztos. Jasper most egyedül van és ezért nem túl boldog.

–Mindegy, akkor sem megyek vissza.

Nem egészen gondoltam át a szavakat, amiket kiejtettem a számon, de az mindenképpen aggasztott, mit akarhatott azzal a nővérem, hogy Jasper egyedül van. Hol van Alice?

–Téged komolyan nem érdekel a családod? Edward, elhiszem, hogy nehéz most neked, de egyikünk helyzete se sokkal jobb. Amióta elmentél Esmé és Carlisle alig mosolyog. Alice elment, Jasper egyedül van, nem veszed észre, hogy milyen önző vagy? Amúgy is most már vége van. Haza jöhetsz.

–Miért mehetnék haza, Rosalie?

–Hiszen most már nem kell távol tartanod magad Forkstól. Visszamehetünk és befejezheted a sulit Alice-szel. Hát nem nagyszerű? Újra egy család lehetünk.

–Miért mehetnénk vissza? Nem egy időre hagytam biztonságban Bellát, hanem örökre. Az idő nem segít a veszélyességemen rá nézve.

–De hát Bella nincs Forksban, Edward.

Nincs Forksban? Hol lehet? Elment az anyjához Jacksonvillbe? Vagy visszaköltöztek Phoenixbe? Ott lesz neki a legjobb. Nem kell minden percben rám gondoljon ha körbenéz a városban, vagy az iskolában. Mivel még nem voltam biztos az elméletemben azért rákérdeztem.

–Hát akkor hol van?

–Edward… nem tudom elmondhatom-e. A többiek nem akarták, hogy tudd. De nem hagyhatom, hogy tovább emészd magad miatta, haza kell jönnöd és újra normális életet élni. Alice Forksba ment Bellához.

Forksba? Ezt nem hiszem el! Hiszen megígérte, hogy amíg veszélyesek vagyunk Bellára, nem megy vissza! A hosszú, kínos csendet látva Rosalie azonnal belefogott a mondandójába, nehogy dührohamot kapjak és lecsapjam a telefont:

–Ne légy Alice-re dühös! Nem szegte meg az ígéretét. Hiszen Bella most már mindentől védve van…

Az utolsó szón elcsuklott a hangja és ez nem volt túl biztató. Mi az, hogy mindentől védve van?

–Edward… figyelj, én nagyon sajnálom, de… néhány nappal ezelőtt Alice-nek látomása volt. Látta Bellát, amint leveti magát egy hatalmas szikláról a tengerbe. Azonnal repülőre szállt, de valószínűleg már elkésett.

A döbbenettől futkosott a hideg a hátamon, a düh és a kétségbeesés keveredett bennem, azonnal kinyomtam a telefont és a remény egyetlen cseppjét érezve tárcsáztam a számot. Biztos voltam a csalódásban, de nem foglalkoztam semmivel csak vártam, hogy felvegyék. Nem telt el túl sok idő, egy mély, de fiatal férfihang szólalt meg. Fogalmam sem volt, ki az, de nem érdekelt.

–Tessék, Swan lakás?

–Jó estét, Dr. Carlisle Cullen vagyok. Érdeklődni szeretnék Charlie Swan rendőrfőnök úr hollétéről.

–A temetésen van.

Nem válaszoltam, nem vártam további szavakra, azonnal kikapcsoltam a készüléket és halk puffanással ejtettem a poros és dohos, foszladozó szőnyegre a padlón. Nem gondolkodtam, nem volt erőm, se kedvem. Csakúgy visszhangzott tőle az egész fejem, nem jutott más szó az eszembe, csak egyetlen egy: Volturi.