- Felvágos! –mondta.
- Nyisd ki a szemed, Bella! – mondtam csendben, megnyugtatva, hogy minden rendben van.
Kinyitotta. Hatalmas szemei, a belsőmig hatoltak. Mintha újra mozgásba lendítené a szemem. Arcán a meglepődöttség látszott. Talán azért mert annyira közel hajoltam hozzá. Magamba szívtam minden egyes belőle kiáramló párát, melegséget, illatot. Talán ha ennél is közelebb kerülnék hozzá? Vajon megengedné, hogy másképp is kifejezzem az érzéseimet? Ő is úgy érez, ahogy én?
- Azon gondolkodtam, amíg futottam…- kezdtem el, de elhallgattam, mert mi lesz, ha visszautasít? Szemmel láthatóan nem figyelt rám, folytatta a mondatomat:
- Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
- Buta Bella! – nevettem fel. Már, hogy is mehetnék neki egy fának? – A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta!
- Felvágós! – dünnyögte újra.
Elmosolyodtam. Úgy látom, nem zavarja a közelségem. Talán ha megpróbálnám. Biztosan nem bánná. Úgy verdes a szíve, mint egy repülni készülő fiókának. Olyan, mintha ő is úgy érezne, ahogyan én.  Teljesen felélénkültem ettől a gondolattól és mintha erősebb is lettem volna tőle.
- Nem. – folytattam- Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni! – felemeltem a vaskezeimet és óvatosan közé fogtam az arcát. Olyan gyengéden érintettem meg,- nehogy ártsak neki-hogy szinte nem is éreztem, hogy a kezemben van, csak amikor a bőre melegsége felmelegítette.
Vártam, hogy az üvöltés a fejemben-ami azt parancsolta, hogy öljem meg- lenyugodjon. Mikor kezdett csillapodni a dolog közelebb engedtem az arcomat az övéhez. Igen a halk csendesült, föléje kerekedett valami sokkal erősebb érzés.
Még közelebb engedtem az arcát mindaddig, amíg meleg ajka az enyémhez nem ért.
Annyira jó érzés volt, teljesen átengedtem magam a pillanatnak amikor hallottam, hogy a szíve erősebben ver. Szinte kirúg a helyéről és a légzése is zihálásba ment át. Közelebb húzott magához, és elnyílt az ajka. Éreztem, hogy az illata teljesen felülkerekedik rajtam és a méreg túlteng a számban. Nem engedhetem, hogy baja essen. Fegyelmezetten, óvatosan eltoltam magamtól, hogy újra a magam ura legyek. Kinyitotta hatalmas, tűztől égő szemét és felsóhajtott:
- Hoppá!
- Az nem kifejezés! – értettem vele egyet és összeszorítottam a fogam, amíg a méreg ízét éreztem. A fejem szinte túltengett az illatával vissza kellett nyernem a régi önmagamat. Nem bánthatom, Bellát!
- Nem kellene inkább…? – kérdezte és próbált kissé hátrébb húzódni.
Nem! Nem! Nem engedhetem el, hiszen olyan boldog vagyok. Ez az érzés sokkal erősebb, mint az éhség, megtudok vele bírkózni, csak kell még egy kis idő.
- Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! – mondtam, még mindig fegyelmezetten, de kérlelő hangon.
Feszülten figyelt. Én pedig folyamatosan küzdöttem a fejemben ordító hanggal. A hang elcsendesedett és boldog voltam, mert legyőztem.
Elmosolyodtam erre a tényre.
- Na tessék! – mondtam.
- Elviselhető? – kérdezte. Még, hogy elviselhető-e? Fantasztikus érzés. És az erő!
- Erősebb vagyok mint hittem. Jó tudni.
- Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom…
- Végtére is, te csak ember vagy! – csúszott ki a számon. De nem gondoltam erre, hiszen annyira boldog voltam.
- Nagyon köszönöm. – mondta sértődötten.
Felálltam és kinyújtottam a kezem, hogy segítsek neki. Annyira sápadt volt, hogy kételkedtem benne, hogy fel tud állni. Sápadt volt, de annyira gyönyörű! Percről, percre szebb!
Tétovázott.