Próbáltam magam átpréselni a tömegen, ami az aluljáróból jött fel. Egy molett nő elém állt a mozgólépcsőn és babrálni kezdett a táskájával. Türelmetlenül keresztbe fontam a mellkasomon a kezemet és doboltam a lábammal.
- Elnézést hölgyem! – érintettem meg a vállát, hátha akkor elenged. Hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye azt, aki megzavarta. Olyan döbbenet sütött az arcáról, mintha megpofoztam volna. Zsíros haja hanyagul a szemébe lógott, ételmaradékos ruháján megjelentek az izzadság jelei.
- Jaj de sietős. - mondta és felhúzta a vörös ajkait. Sárga fogain az elkenődött rúzs rögtön felkeltette a figyelmemet. Megigazítottam a táskám és elsétáltam mellette. Ha lekésem a vonatomat, kitekerem a nyakát. Kettesével szelten a lépcsőket így majdnem lezuhantam, de éppen be tudtam dulakodni a zsúfolódó emberek közé a metrón. Megragadtam a biztonsági csövet, hogy ne essek hasra, amikor a jármű, mozgásba lendült. Mikor újra kinyílt az ajtó, kikerültem egy botladozó magas sarkú cipős nőt és célba vettem az újabb mozgólépcsőt. Mire felértem már mindenkit magam mögött hagytam, ahogyan felfele lépkedtem. Szinte futva értem be az állomásra, tekintetemet rögtön a táblára szegeztem.
Lekéstem! Ezt nem hiszem el! Pont akkor ment el a vonat, amikor odaértem…Ha az a nő nem tartóztat fel…. Dühösen rácsaptam a combomra. Káromkodásom hallatán egy idős hölgy befogta unokája fülét és tátot szájjal arrébb vonszolta. Kivettem a telefonom a zsebemből, hogy megeresszek egy segélykérő hívást, de nem volt térerőm…remek. Idegesen összecsaptam a telefonom és ekkor egy szúró érzést éreztem a hátamban. Kelletlenül megfordítottam a fejemet, és egy térkép mögé rejtőző férfit véltem felismerni.
- Igen? – szóltam fáradt hangon.
- Do you speak English? – kérdezett, mély hangon. Összevontam a szemem, ugyanis a térképet böngészte még mindig.
- No. –hazudtam és újra elővettem a telefonom.  Idegesen a magasba emeltem hátha akkor végre visszatér a térerő. – Mi lehet ezzel a vacakkal? – gondolkoztam hangosan.
- Ehnézést. – szólt ismét ugyanaz a hang. Beletúrtam a hajamba és feladtam a próbálkozást a telefonommal, majd ismét a férfira néztem. Térképét most az arcomhoz tolta és mutató ujjával egy pontra bökött. Leemeltem az arcomból a térképet és ránéztem. Fején egy vászonsapka volt, turista öltözetet viselt hátán nagy táska díszelgett. Bár nem igazán látszott az arca, mert eltakarta a szemüveg, mégis annyira jóképű volt! Kíváncsian fürkésztem az arcát mi lehet benne ennyire figyelemfelkeltő. Szeme kicsit eltért az átlagosnál – azon kívül, hogy az is mosolygott –nem hasonlítható se a barnához, se a sárgához. Valahogy a kettő között. Szemöldöke íves volt akár a szája, amely most mosolyra húzódott a bambaságom és hallgatásom láttán.
- So? – mutatott újra a térképre.
- Jaj persze! – néztem rá a térképre. Keze most az 5. és 6. kerület ponton volt. Újra az arcára néztem. Olyan hihetetlenül gyönyörű volt-már, ha lehet ilyesmit mondani egy férfira. Bár szemmel láthatóan jóval fiatalabb volt nálam, magassága és az arcdinamikájának mozgása idősebbé tette. Kíváncsian fürkészte az arcomat és levette a kalapját, így szabadon hagyva bronzvörös haját. Szemüvegét is levette így újra elidőztem az arcán, de most zavarba jöttem és idegesen beharaptam az alsóajkam és emiatt egy mosoly suhant át az arcán. De még milyen mosoly! Megköszörülte a torkát és hátrafordult majd újra egy mosollyal megtisztelve engem, visszanézett rám.
- Ehnézést én nem beszélni rendesen magyart, de a feleségem igen. – nyúlt hátra bal karjával és megfogta egy akkor érkező nő kezét. Tátva maradt a szám. Először is nem tudtam felfogni, hogyan lehet az, hogy valaki ennyire fiatalon házasodjon. A másik: az a nő! Hihetetlenül gyönyörű volt! Mintha egy kifutóról libbent volna elő. Barna haja hullámokban omlott le a háta közepéig, szeme ugyanolyan aranybarna volt, mint a fiúé. És mindketten hihetetlenül sápadtak.
- Szia! – szólt hozzám nő, így sikerült levennem a szememet csinos alakjáról. Az arcára néztem és emiatt úgy éreztem magam, mintha gyomorszájba rúgtak volna.
- Öö Hello. – nyögtem ki amikor egymásra néztek. Ha ez nem szerelem akkor semmi! Olyan szikrák pattantak közöttük csupán attól, hogy egymásra néztek, hogy szívszaggató volt látni. Újra rám néztek.
Becsuktam a nyitva maradt számat és körbe néztem. Jó formán majdnem mindenki, ezt az elképesztően gyönyörű párt nézte. Volt, aki még a fényképezőgépet is elővette és vakuk sorozatát lőtte rájuk. Felesleges volt a vaku az állomáson lévő lámpák így is tökéletesen megvilágították sápadt bőrüket. Az előttem álló férfinak megfeszült a teste és átnézett a vállam mögött. Ijedten fordultam hátra. Egy férfi állt mögöttem, úgy négy méterre az oszlopnak támaszkodva, és minket figyelt. Visszafordultam a férfira, aki most a feleségéhez beszélt, bár nem igazán értettem mit mondhat annyira gyorsan tette azt. A nő barátságosan hozzám fordult és kivillantotta fehér fogait. Kissé hátrahőköltem a mosolyától. A szemfogai mintha kicsit hegyesebbek lettek volna a kelleténél.  A férfi megszorította a kezét és így újra elrejtette a fogait, bár a mosoly még mindig ott ült az arcán.
- Nos, meg tudnád nekünk mondani, hogyan jutunk el ide? – mutatott ő is a térképre.  Meglepődtem. Ennyire jól beszélni a magyar nyelvet? Hiszen nem tűnnek idevalósinak. Ha úgy vesszük nem is erre a bolygóra illenének. Elnéztem egy kéregető hajléktalanra, aki épp a dolgát végezte a fal mentén. Fintorogva fordultam vissza a gyönyörű párhoz.
- Megkérdezhetem, hogyan tudsz ennyire…nagyon jól beszéled a nyelvünket. – makogtam. Most mindketten elmosolyodtak, bár a férfi még mindig a hátam mögött lévő pasast nézte.
- Volt időm megtanulni. – lényeges pillantást váltott a férjével és mintha közben beszéltek volna egymással. Szavak nélkül.
- Értem… - mondtam és újra az arcukra néztem. Egyszerűen késztetést éreztem, hogy megfogjam őket. Olyan fehér volt a bőrük. Ez biztosan nem természetes. Talán betegek? Ha csak egy pillanatra megfognám a kezét, amikor a térképhez nyúlok, nem lenne semmi gond.
Ekkor….mintha hallotta volna, mire gondolok a férfi elhúzta a kezét a térképről. A térkép másik fele a gravitáció hatására a földet súrolta. Másik kezemmel a kis csücsköt markoltam, rajta az 5. és 6. kerülettel.  Idegesen pillantottam fel a férfira, de az arca még most is ugyanolyan barátságos volt bár most már engem nézett és nem a hátam mögött lévő férfit.  Éreztem, hogy kezd egy kicsit zavarba ejtő lenni a némaságom ezért úgy döntöttem, hogy az igazságot mondom:
- Sajnálom, de nem vagyok idevalósi. – görbítettem le a szám. Rettenetesen rosszul éreztem magam, hogy nem segíthetek neki k. Őket, ez cseppet sem zavarta ugyanúgy mosolyogtak rám. Zavartan megpróbálkoztam összehajtani a térképet, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Köszönjük szépen! – mondta a nő és óvatosan elvette tőlem a térképet majd egy lendülettel össze is hajtotta.
- Igazán nincs mit. – hadartam, mert láttam, hogy indulni készülnek. Mindketten egymásra néztek, majd mosolyogva hátat fordítottak. – Várjanak!- szóltam gyorsan- Itt van egy információs iroda! Ha bemennek, ők biztosan adnak útba igazítást. – mutattam a kék ,, Infomation” felirat felé. A nő újra egy sziporkázó mosoly küldött felém, de a férfi újra a hátam mögé lépett.  Majd ránézett a feleségére és mondott neki valamit, amit szintén nem értettem, de a nő felém integetett és elindult az információs iroda irányába, míg a férfi közelebb sétált hozzám. Tökéletes arca csak centikre volt tőlem, és éreztem, ahogyan levegőt vesz. Nyugodt, szabályos iramban. Bezzeg az én lélegzetem… Kisebb zihálásba kezdtem, pedig nem igazán fordult ilyesmi elő velem, ha egy férfi a közelembe lépett. Újra ránéztem, szeme barátságos volt, mégis tartózkodó. Szája most nem mosolygott mégis beszédre nyitotta.
- Kérhetek szívesség? – kérdezte és az arcomat fürkészte. Bársonyos lehelete az arcomat súrolta és éreztem testének hidegségét. Elég meleg nyári este volt, talán mégis csak beteg. Kissé elhúzódott tőlem, de még mindig nem vette le a szemét rólam. Zavartan bólintottam. Most egy fél mosollyal folytatta:
- Abba áz irányba mennyen a vonathához.  – bökött a fejével az állomás másik irányába. Összehúztam a szemem most úgy meredtem rá.  Mit érthet ez alatt?
- Nem kérdezz! Csak csinálni azt, amit én mondd! Rendben? – Elkapta a tekintetem, ami most a környéket pásztázta. Olyan mértékű zavarba jöttem, hogy csak bambán bólogatni tudtam. Újra elmosolyodott majd felegyenesedett.:
- Köszönni mindent és minden jót! – mondta majd mérhetetlen kecsességgel az információs iroda irányába ment ő is.
Pár pillanat múlva, mire rendeztem a gondolataimat és magamhoz tértem, megfordultam, hogy megnézzem a következő vonatomat. Két perc! Jaj, le ne késsem ezt is!  Egy pillantással méltattam a férfit, aki még mindig az oszlopnak dőlt és engem nézett majd elindultam az ellenkező irányba.  Felszálltam a vonatra és kerestem egy szabad helyet magamnak. Beültem egy fülkébe ahol egy idős hölgy aludt és nagyot fújtam. Halkan, kicipzáraztam a táskámat és megnéztem, hogy minden nálam van-e, amikor megpillantottam a könyvet, amit a húgomnak szántam. A délutánom arra ment rá, hogy egy megfelelő könyvet keressek a számára.  Kivettem a zacskóból a fekete, könyvet és körbe forgattam. Egy kéz volt rajta, ami gondosan egy almát tart. Nahát, milyen szép eddig észre se vettem és… Te jó ég! Újra a hátára fordítottam a könyvet és elolvastam a szöveget. Nem! Ez nem lehet!
Hisztérikusan nevettem fel így felverve az idős hölgyet. A számhoz kaptam és belelapoztam a könyvbe. Ilyen létezhet? Valóban megtörténhet ilyesmi? Végülis…miért ne?
Talán meg kellene keresnem a metrón azt a hölgyet. Ezt neki köszönhetem… talán meg kellene csókolnom a homlokát. Talán.