A kanapén feküdtem. Körülnéztem a tágas nappaliban, és sokadszorra is megállapítottam, hogy ez nagyon idegen nekem. Minden bútor fehér, a vakolat mély bordó, a fekete szőnyeg szabályosan a hófehér parketta közepére borul, a falat egy hatalmas tükör díszíti. A TV nincs bekapcsolva, alig használom. Tekintetem a kis asztalra téved, amelyen rendetlenül hevernek a tollak, cetlik, könyvek, jegyzetek. Tisztaságmániás vagyok, és állandóan takarítok, de ez az asztal sosincs rendben. Ahogy elpakolok, teli is lesz mindenféle kacattal. 
A kanapé kényelmes, bőrből van, és puha párnákkal raktam teli. A helyiség összhangja tökéletes: kényelmes, otthonos, megnyugtató, és elegáns. De engem nem nyugtat meg. Nem vagyok hozzászokva ehhez az eleganciához, a puccparádéhoz. 
 
De ez itt nem Forks. Ez London. A fiatalok álma. Nekem is. Legalábbis azt hiszem, próbálom erről győzködni magam. Régen a kedvenc városom volt, mindenképp el akartam jutni ide. Erre a gondolatra fájdalmasan összerándult a gyomrom. Edward jutott róla eszembe. Mint mindenről. Edward jutott eszembe, a régi, vidám Edward, aki mindent meg akart tudni rólam, és minden apró kérdésével letámadott. Milyen helyeken voltál?És hová szeretnél eljutni? Szánalmas. Minden apróságról eszembe jut. Beteges. De ez itt nem Forks! Ez itt London! Pontosabban a Camden Negyed. 
Camden Town a kisipari művészetek melegágya, és mára London egyik legnépszerűbb turista attrakciójává emelkedett. 
Ez London szívében levő, talán a legmultinacionálisabb, legmultikulturálisabb, legszínesebb városrésze, egyedülálló piacaival, emberi forgatagával, ötszáz éves pubjaival, rengeteg történelmi, építészeti, és művészeti csodájával együtt. 
Butikok, szórakozóhelyek, bárok, mozik, nagyáruházak... Minden, amire egy életvidám tizennyolc éves lány vágyik. És ez nem én vagyok. 
 
Mit keresek itt egyáltalán? Semmit. Azért jöttem, hogy elbújjak. Hogy elrejtőzzek Forks elől, a forksiak elől, az osztálytársaim elől, a családom elől, az élet elől, a világ elől. És főként az emlékek elől. Idemenekültem Angelával, aki talán az egyetlen, aki őszinte hozzám, és akinek nem frusztrál a társasága. Bár így sincs meg túlságosan a csajok egy lakásban, távol mindentől, egyedül és önállóan feeling. 
Az elmúlt félévben nem tudtam mással lekötni magam, így állandóan a tanulásra koncentráltam. Angela az egyik legjobb tanuló a volt osztályunkban, így neki sem jelentett problémát mindenből előrehozva leérettségizni. És most itt van március vége. Mi szabadok vagyunk. 
A londoni School of Oriental and African Studies hallgatói vagyunk a Development Studies és hindi nyelv szakon. A Development Studies a társadalomtudományok olyan speciális ágazata, amely a harmadik világbeli országok szociális és gazdasági fejlesztésének elméletével és gyakorlatával foglalkozik. Az itt végzett szakemberek nemzetközi és civil szervezeteknél, valamint kutatóközpontokban helyezkedhetnek el. 
 
Hetente összesen hét óránk van, valami előkészítő-féleség. Naponta két-három óránál többet nem vesz el az életünkből. A lakást, számlákat, mindent a szüleink fizetnek. Jól hangzik mi? Hát akkor mért nem lódulunk bulizni és shoppingolni egész nap, ahogy más is tenné? 
Az ok nem más, mint hogy mindketten túl vagyunk egy fájdalmas szakításon, ami azt illeti, én fél éven belül a másodikon. És túlságosan is zárkózottak vagyunk ahhoz, hogy miniszoknyában, tűsarkúban, és bizarr éppenhogycsakruha-toppocskákban nekivágjunk Londonnak. 
Igazából az itt eltöltött eddigi egy hét alatt nem is mentünk sehova, csak suliba. Nekünk már az is csoda hogy egymás előtt meg tudunk nyílni, és esténként sokat beszélgetünk. 
Így már nem is tűnik annyira jó választásnak ez az új levegő-projekt. Túl sok a szabadidőm. És ha egyedül vagyok, csak agyalok. Kegyetlenül rám törnek az emlékek, akárhova nézek, bár semmi emlék nem köti Edwardot ide. Ide nem. Itt nincs semmi. De mégis minden. És ez is röhejes. Még mindig rajta kattog az agyam, pedig halihó, azóta jártam Jacobbal! És nem fájt a szakítás. Megkönnyebbültem, nem is gondolok rá. Ez normális? 
Nem. Nyilván. 
 
Elég! Ennek nincs értelme! Már semmin sem tudok változtatni! Edward nem jön vissza, és én nem fogok kiszeretni belőle, még akkor sem ha az elkövetkezendő húsz évben rajta agyalok. Természetesen ez a józan eszem felfogása, a szívem mélyén azért még van bennem egy kis szorongás, amiért eljöttem, így ha akar sem talál meg, esélyt sem adok neki hogy megpróbáljon mindent jóvá tenni. 
 
Állj! Ez hülyeség. A francba is, egy vámpírról beszélek! Meddig tart neki kihallgatni Charlie gondolatait, és keríteni egy londoni telefonkönyvet?! Semeddig. De még Forksba sem fog visszamenni. Soha. Nem tudtam elfojtani a reménykedést, de jól sejtettem: soha többé nem tette be a lábát Forksba. Ezt persze akkor még nem tudhattam biztosan. 
 
Így hát felálltam, és kimenekültem a konyhába, majd nekiláttam valami kajaféleséget csinálni vacsira. Angelának ma van egy esti órája, tíz előtt nem ér haza, addig egyedül leszek, muszáj lekötnöm az agyam. És biztos örülni fog, hogy nem kell pizzát rendelni...