Ahogy kilépem a parkolóba, a délutáni szellő az arcomba csapott, és összekócolta a hajam. Szerettem London éghajlatát. Kissé borús és hűvös, de nem esik olyan sokat, mint Forksban, inkább csak a szél fúj, de az egyáltalán nem zavar. Most kifejezetten örültem, hogy nem tűz a nap, ugyanis a fejem szörnyen fájt. Talán nem volt olyan jó ötlet ez a vásárolgatás. 
 
Sokadszorra szerveztünk Angelával csaj bulit, amióta itt vagyunk. A cél általában az volt, hogy kicsit jobban legyünk, és elfelejtsünk minden tényezőt, ami a másik nemmel kapcsolatos. Végigjártuk az összes butikot, végig próbáltunk mindent, és pár cuccot meg is vettünk.  
Az új kocsim felé vettük az irányt. Hát igen, ez egy külön sztori. Ha korábban azt állítottam volna, hogy a furgonom egy masszív kocsi, és mindent kibír, akkor most visszavonom. Senki ne nevessen; sikerült összetörnöm. Belevezettem egy sziklába, és az orvosok szerint csoda hogy én túléltem. Anya ragaszkodott egy új kocsihoz, és mivel Phil karrierje kezd beindulni, egy – szerintem – drága példányt kaptam tőlük, amiért sikeresen leérettségiztem. Nem szeretem, ha sokat költenek rám, de anyu olyan rosszul érzi magát, amiért „kimarad az életemből” hogy így akar kárpótolni vele. Nem akartam megbántani, és tényleg jó hogy nem kell gyalogolnom. Szóval elfogadtam. Egy Nissan Almera 1.4 GX.* Legjobban a színe tetszik, de úgy ahogy van, imádom. Próbálok vigyázni rá, de már két koccanáson vagyok túl. Persze nem az én hibámból, de attól még aggaszt, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. 
 
Bepakoltuk a táskákat a hátsó ülésre. Még nem volt kedvem hazamenni, hogy unatkozzak, és megint agyaljak. A kocsiban álló fullasztó levegőről nem is beszélve – nem tett jót a fejfájásomnak.  
- Angie, ha nem bánod, akkor én még maradok. Visszamegyek nézelődni a könyvesboltba, utána pedig hazagyalogolok, a friss levegőtől talán elmúlik a fejfájásom. Hazaviszed a kocsim? - kérdeztem. 
- Persze. Biztos nem akarod, hogy veled menjek? 
- Nem, ha könyvet látok ... 
- ... Jobban szeretsz egyedül lenni, tudom. Ha valami baj van, hívj fel! 
- Rendben. Szia!  
- Helló. 
 
* * * 
 
A legújabb könyvek polcához indultam válogatni. Nem is tudtam, mit szeretnék olvasni, de ezek közül egyik sem tűnt túl ígéretesnek. Vagy borzasztóan csöpögős volt, vagy valóságos vérfürdő. Vagy a legrosszabb: vámpírokról szólt. Úgy tűnik, kezd megint divatba jönni a műfaj, de nekem már a borítótól is elment az életkedvem. Nem számít, hogy ezek brutális, embervért ivó vámpírok, és csöppet sem hasonlítanak Cullenékre. Vámpírok. Ez a lényeg. És nekem semmi kedvem nem volt feltépni a sebeimet, az olvasás célja is az volt, hogy elüssem vele az időt, amikor unatkozok, és állandóan rajtuk jár az eszem.  
 
Átmásztam a felnőtteknek szóló regényekhez, nem mintha annyira felnőttnek éreztem volna magam, de a cukormázas ifjúsági regények elsők voltak a tiltólistámon, és a vámpír sztoriktól már borsónyira zsugorodott a gyomrom.  
 
Ez ma valahogy nem jött össze nekem. Ezek a művek túl komolyak voltak, és még jobban lehangoltak. A tekintetemmel a bolt előtti tömeget pásztáztam, észre sem vettem, hogy a szemeim odaragadtam, és már azt sem tudtam hol vagyok. Pár perc múlva észrevettem, hogy a gondolataim már megint a Cullen família körül forognak. Kiszúrtam egy kis csoportot a tömegből, öten voltak. Egy alacsony, rövid hajú lány, és egy magas szőke fiú ment elöl, mögöttük egy hosszú szőke hajú lány, és két barna hajú fiú. Megráztam a fejem. Megőrültem. Már mindenhol őket látom. A szemem nem akart mozdulni, akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, nem sikerült. Valószínűleg testvérek lehettek, nagyon hasonlítottak egymásra. Hirtelen a bolt felé vették az irányt, és én reflexből elkaptam a tekintetem. Az a röpke pillanat, amíg felém fordultak, elég volt, hogy megnyugodjak: nem ők azok.  
Megnyugodjak? Nem is biztos, hogy megkönnyebbültem. A lényem egy része arra vágyott, hogy újra láthassam őket. Elgondolkodtam, talán mi van velük? Ők is ilyen állapotban vannak, mint én? Vagy ugyanolyan életvidámak, mint azelőtt, akárcsak ezek a testvérek? 
 
Ők legalább ott vannak egymásnak. Én mindig akartam egy tesót. Egy nővért, mondjuk. Bár az sem zavarna, ha egy bátyám lenne. A fiúk állítólag megértőbbek. Mindegy, a lényeg hogy ne legyek egyedül. Oké, itt van nekem Angela, de ki tudja meddig. Lehet, hogy pár év múlva szétválnak útjaink, és sosem látjuk egymást. És igaz hogy együtt élünk, de nem igazán érzem magam közel hozzá. Egy tesó más lenne. Eddig anyám volt a legfontosabb személy az életemben, az egyetlen, aki előtt meg tudtam nyílni, de mindenki mástól elzárkóztam. Utána jött Edward...  
És most Angela. Azért elég kényelmetlen érzés, hogy folyamatosan hazudok neki. Egy barátságnak őszintének kellene lennie, de ha elmondanám a teljes igazságot neki Edwardról, a családjáról, és az igazi okról, amiért szakított velem... Azt hiszem, első dolga lenne beutalni egy diliházba. Erről a jelentéktelen kis apróságról is bevillant egy fájdalmas emlékkép: Alice. 
 
Gyorsan lekaptam két Agatha Christie kötetet, és reméltem, hogy a sok rejtély és találgatás a bűnügyeivel kapcsolatban majd elvonja a figyelmem az agyalásról. A sor szerencsére rövid volt. Gyorsan kifizettem, majd távoztam. 
 
A mozgólépcső felé vettem az irányt. Hiba volt. Közben az egyik könyv tartalmát olvastam. Nagy hiba volt. Megszoktam már, hogy sosem történik baleset, hisz jobban bízhatok egy gépben, mint a saját lábaimban, nem is figyeltem magam elé. Óriási hiba volt. Éreztem, hogy leértünk a földszintre, és automatikusan leléptem, de – már nem is tudom, hogy miben – megbotlottam. Lehunytam a szemem, és felkészültem az esésre, de két hideg, fehér kar megtartott. 
- Nézz a lábad elé, mert a végén még....  
Abban a pillanatban felpattant a szemem. Tudtam kihez tartozik az ismerős hang, még mielőtt megláttam az arcát. Ahogy ránéztem, ő is felismert. Elakadt a szava. Az én torkom is kiszáradt, és a szívem kihagyott pár ütemet.  
Jasper állt előttem.  
Most sem tudnám megmondani, milyen érzelmek jártak át abban a pillanatban. De abban biztos vagyok, hogy Jasper tisztán érezte a káoszt. A gondolatok villámgyorsan kergették egymást a fejemben. Egy normális ember most halálra ijedt volna a helyemben, és sikítozva elfutott volna. Persze ennek több akadálya is volt. Először is, egy hang sem jött ki a torkomon, másodszor, a lábaim a földbe gyökereztek. És nem akartam elfutni.  
Pár perce nem tudtam, mit kezdenék, ha összefutnék Cullenékkel. Most, hogy megtörtént, még mindig nem tudtam. Csak egy dologban voltam biztos; hogy nincs mitől félnem.  
 
- Bella... – suttogta maga elé megsemmisülten. Ez volt minden, amit ki tudott mondani. Én ennyit sem. A szívem vadul kalimpált, valahogy nem találtam a hangom, és mintha levegőt sem kaptam volna. Na tessék, nekem még Jasper jelenlétében is sikerült sokkos állapotba kerülnöm. És ha meg tudott volna szólalni, valószínűleg azt mondta volna, hogy semmit sem változtam, ugyanis nekem megint sikerült hoznom a formám. Ha létezik valami, amit egy vámpír sem tudott soha kiszámítani, az a reakcióm. A buta emberi reakcióim, amik előbb megtörténtek, mint ahogy felfogtam. Ösztönösen átöleltem, olyan gyorsan, hogy még ő sem fogta fel. A jeges érintése egyáltalán nem zavart, az emlékek, amiket felidéztek bennem, annál inkább. És legnagyobb meglepetésemre ő is átölelt, és nem őrjítettem meg a közelségemmel. Persze nem vett levegőt, de ezen meg sem lepődtem.  
Az időérzékemet teljesen elveszítettem, és nem tudtam mennyi ideig álltunk így, csak azt éreztem, hogy eláraszt a nyugalom. És rájöttem, hogy mennyire hiányzott ő is, nem csak Edward, az egész családja, egyszerűen imádtam őket.  
 
Egyszer csak a derekamnál éreztem hűvös kezeit, és nem erősen, de határozottan eltolt. Mélyen a szemembe nézett, és nem tudom milyen érzelemhullámokat akart felém küldeni, de nem akartam, hogy bármi is befolyásoljon. Minden erőmmel a köd ellen küzdöttem, így csak homályosan hallottam a kérdését, ami nem is hangzott kérdésnek. 
- Nem félsz tőlem? – Ezt úgy mondta, mintha biztos lenne benne, hogy így van. Higgadt és komoly volt, de a hangjából éreztem az értetlenségét. Ennyire nem ismer? 
- Nincs rá okom – feleltem őszintén, majd kisebb habozás után hozzátettem. – Sajnálom... 
- Mit? – nézett rám hitetlenkedve, mintha én lennék a megtestesült ártatlanság. 
- Tudod – nem akartam kimondani. – Amikor utoljára találkoztunk. Hülye voltam. Az én hibám – még mindig alig bírtam beszélni, de a szavak akaratom nélkül szakadtak ki belőlem. 
- Mi? – ha eddig egy kicsit is nyugodtnak látszott, most a döbbenete szinte kézzel tapintható volt. – Majdnem megöltelek, és te azt hiszed, te tehetsz róla?! Én... Bella... Félned kellene! Azt hittem... Haragszol rám... 
- Én azt hittem te haragszol rám. – válaszoltam, és tényleg nem hazudtam. Komolyan azt hittem, hogy gyűlöl, amiért tönkretettem mindent, és a családja szétesett miattam. 
- Jól van, jók vagyunk! – nevetett fel, de még mindig feszült volt, egyszerűen nem akart hinni nekem. 
- Nem hiszel nekem ugye? Elméletileg érezned kellene, hogy őszinte vagyok, nem? – az arca kifürkészhetetlen volt, fogalmam sem volt róla mi volt ebben a kérdésben, amitől így megrendült. 
- Menjünk ki, itt túl sokan vannak. – mondta. Én akkor vettem észre, hogy egy zsúfolt bevásárlóközpontban vagyunk.  
Bólintottam, majd követtem a közelben lévő parkba. Még mindig nem tudtam elhinni a történteket, de a kisugárzásától természetesen elpárolgott a sokkos állapot, és végre világosan tudtam gondolkodni. 
Itt vannak Londonban. 
Edward itt van Londonban. 
Újra elbizonytalanodtam. Akarok én találkozni vele?  
És Jasper? Talán őrültség volt. El kellett volna mennem mellette, és élni tovább az életem. Már megint hibáztam. Ő is. Belement a játékba, és most felelni fog az összes kérdésemre. Vagy nem. 
Az ítélőképességem teljesen elhagyott, és az egyetlen dolog, amire vágytam, az volt, hogy válaszokat kapjak. Hogy meséljen. Hogy mindent elmondjon. 
Nem tudtam hogyan tovább, egyelőre csak az elkövetkező - hosszú – beszélgetés foglalkoztatott.  
És fejemben megfogalmazódott minden, amit mondani – vagy kérdezni – akartam. 
________ 
* Bella új kocsiját megnézhetitek itt: http://www.myimg.de/?img=j1yuAHwTj1fbb98.jpg