- Na jó, ki kezdi? – kérdezte Bella. 
 
- Mit? A mesélést?  
 
Közben leültünk egy padra, távol a zsúfolt faasztaloktól, a fák tökéletes takarásában. Nem hallott minket senki. Talán nem is láttak. Egyedül voltunk, de Bella mégsem félt. Tartottam a három lépés távolságot, és – a biztonság kedvéért – csak akkor lélegeztem, ha muszáj volt. Nem akartam megijeszteni, de a jelek szerint, ha akartam sem tudtam volna. 
 
- Játszhatunk kérdezz-feleleket is – mosolygott. Olyan laza volt, mintha nem is egy vámpírral társalogna. Azon gondolkodtam, hogy mit kérdezhetnék tőle, amivel nem taposok bele a lelki világába, és nem ijesztem meg, bár utóbbitól, mint előbb említettem, nem kellett tartanom. 
 
- Hogy kerültél Londonba? – tettem fel végül a legegyszerűbb kérdést. Azt nem nehéz kitalálni, mi miért jöttünk ide. 
 
- Hosszú – sóhajtott fel. – És bonyolult. 
 
- Hidd el, nem tudsz nekem olyat mondani, amit nem sikerül felfognom! 
 
Kicsit habozott, majd mély levegőt vett, és folytatta. 
 
- Oké. Szóval az úgy volt... – meredt maga elé.  
 
Az arcán látszott, hogy fájdalmas emlékek peregnek le a szemei előtt, és a negatív kisugárzása is elárulta, hogy nem szívesen beszélt erről. Nem állt szándékomban még több fájdalmat okozni neki, szóval úgy döntöttem, nem erőltetem. Küldtem felé egy nyugtatóhullámot – természetesen észrevette – és már nyitottam volna a számat, de folytatta.  
 
- Úgy éreztem semmi értelme az életemnek, és tudtam, hogy ha az emlékeimre gondolok, csak rosszabb lesz. Valamivel el kellett foglalnom magam, de semmihez nem volt kedvem, emberek közé menni pedig főleg nem. Szóval az időm nagy részét tanulásra fordítottam – mondta komoran. Milyen ismerős. Kár hogy az én agyamat nem tudja lekötni holmi középiskolás tananyag. 
 
De ezek szerint neki sem sikerült még túltennie magát a történteken, az emberi memóriája ide vagy oda. Ezen a lányon egyszerűen lehetetlen kiigazodni. Rengeteget szenvedett az elmúlt időben, részben miattam, de most hogy újra lát, mégis örül. Az érzéseiből ezt az egy dolgot tisztán éreztem, a többi egy hatalmas káosz volt. Egy dolog hiányzott ebből a káoszból: a félelem. Félnie kellene, amiért majdnem megöltem, és most is bármelyik percben rátámadhatok. Ennek ellenére ő boldog, és látszólag az sem érdekli túlságosan, hogy feltépem a sebeit. 
Nem csak a kérdéseimre gondoltam, hanem Edwardra is. Rá emlékeztetem. Minden szavammal, mozdulatommal, mindennel amit csinálok.  
Inkább elhessegettem a gondolatot. 
 
- És most az egyik kedves tanárod elküldött egy komoly versenyre? – tippeltem. Ez tűnt a legkézenfekvőbb magyarázatnak. Két hónap van hátra a suliból, és mindenki érettségi előtt áll. Mi oka lenne Bellának pont most nyaralnia? 
 
- Nem. Itt lakok. 
 
Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örülök-e vagy sem, de nem akartam, hogy észrevegye, ezért inkább tovább kérdeztem. 
 
- Ti is elköltöztetek? – Nem valószínű. Charlie tökéletesen megvan Forksban, és nem szívesen menne el onnan, inkább Reneére bízza. – Vagy Phil játszik a közelben, és anyukáddal élsz? 
 
- Nem, dehogy. Bár Charlie vissza akart küldeni Jacksonville-be, de nem akartam odamenni. 
 
- Miért? Azt hittem csak Edward miatt választottad Forksot. Kell lennie valami más oknak is. 
 
- Nem tudom – válaszolt bizonytalanul. Éreztem, hogy valamit nem akar elmondani, és – mint utólag kiderült – én sem akartam hallani. 
 
- Azt hitted, hogy visszamegyünk? – kérdeztem rá óvatosan. 
 
- Lehet, de tudtam, hogy nem fogtok. Csak ott volt Charlie, a barátaim, és... – nagy levegőt vett. – Jacob. 
 
A kezem ösztönösen összerándult a név hallatán. Gyűlölöm Blackéket. Jó, az érzés nyilván kölcsönös, de akkor sem vagyok tőle elragadtatva, hogy Bella vérfarkasokkal barátkozik. Túl veszélyes. Nem mintha a vámpírokkal más lenne a helyzet... Várjunk csak, Jacob! Tavaly a bálon... Az érzéseit tisztán éreztem, szerelmes volt Bellába. Akkor még Edwarddal járt, így nem számított, de most szakítottak, és Bella egyedül maradt Forksban... Jajj ne! 
 
- Jasper ne nézz így! 
 
- Ugye rosszul gondolom? 
 
Szünet.  
 
- Nem – mondta egy hosszú perc múlva. – Jártam vele. Beismerem, hülyeség volt. De már vége, ennyi volt, nem szeretnék róla beszélni. 
 
Próbáltam elfojtani a dühömet, és úgy döntöttem jobb, ha ezt nem kommentálom. Amikor sikerült lenyugodnom, lázasan keresgéltem valami felszínes, figyelemelterelő témát. Rájöttem, hogy tulajdonképpen még mindig nem válaszolt a kérdésemre. 
 
- Szóval mit csinálsz Londonban? 
 
- Angelával előbb leérettségiztünk, és most a SOAS-on veszünk órákat. Nem vizsgázunk semmiből, csak beülünk az előadásokra, hogy jövőre könnyebb dolgunk legyen. 
 
- Saját lakás? Ezt hogy engedték meg neked? Hányszor voltál már a balesetin? – nevettem. Ő egyáltalán nem találta viccesnek. 
- Egyszer sem. Nem is mászkálok sokat, általában otthon vagyok, vagy Angelával.  
 
- Vagy csak miattunk üldözött a balszerencse. Talán ha nem lettem volna ma ott, nem estél volna el. 
 
- Ezt hagyd abba! Nem a te hibád, én egész életemben olyan ügyetlen voltam, hogy az már fáj. Nem a mozgólépcsőn kellett volna olvasgatnom, és ha nem lettél volna ott, valószínűleg akkor most a balesetin oszladoznék. Amúgy elfelejtettem megköszönni... – Alig hittem a fülemnek. 
 
- Nincs mit – válaszoltam röviden, de nem tetszett, hogy ennyire naivan áll a dolgokhoz. Csak egy dolog volt, amivel észhez téríthettem, és tudtam, hogy nemrég szépen elterveztem, hogy kerülöm a témát, de most muszáj volt kimondanom. – De remélem, tudod, hogy akár Edwarddal is összefuthattál volna. 
 
A szavaim megtették a kellő hatást. Az érzései megint összegabalyodtak, és olyan gyorsan váltogatták egymást, hogy beleszédültem. Reflexszerűen megnyugtattam. 
 
- Kérlek, ne mondd el neki! – szaggatottan, és halkan beszélt, de nekem természetesen nem jelentett problémát. – Csak rontana a helyzeten. Mondjuk, úgyis látni fogja a gondolataidban – tette hozzá lemondón. 
 
- Nem fogja. 
 
- Miért? – Miattad... 
 
Elmagyaráztam neki röviden az otthon fennálló légkört, és a kérésére minden apró részletet elmeséltem neki az unalmas életünkről. Sajnálkozva nézett, amikor a suliról, és a napi átlag hetes óraszámról beszéltem, boldog volt, hogy Rose nem szólogat be Edwardnak lépten-nyomon, és szomorú, amikor Alice-ról meséltem. Hiányzott neki, a legjobb barátnője volt. Meg tudom érteni, Alice-t nem lehet nem szeretni. 
Még mindig furcsa volt, hogy ennyire nyitott, a történtek után, és annak ellenére, hogy az emberekkel sem tudott kapcsolatot teremteni. Amikor rákérdeztem, azt mondta, én vámpír vagyok, és nincs mit titkolnia, mint például Angelával, akinek annyit sem mondhatott el, hogy miért biztos benne, hogy nem Los Angelesben vagyunk. Tett egy megjegyzést a karizmatikus személyiségemre, amiből nem jöttem rá, hogy arra gondol-e, hogy könnyen megértem, vagy arra, hogy nem vagyok képes leszállni az érzéseiről. Azt persze nem érti, hogy beleőrülök a bizonytalan, bonyolult hangulataitól, és jobb így, nyugodtan.  
Egyedül abban nem befolyásoltam, amit mondani akart. Vagy nem. Ha láttam rajta, hogy nem szíve csücske a téma, gyorsan eltereltem a szót, és ha valamiről hosszasan kezdett beszélni, nem hoztam zavarba, hogy abbahagyja. Hagytam, hogy ő döntsön, mellesleg érdekelt is, amit mondott. És - valószínűleg a szűnni nem akaró lelkiismeret furdalásom miatt - én is őszintén válaszolgattam minden kérdésére. 
 
A délután hamar elment, és a park lassan kiürült, már alkonyat volt. Körülbelül a tízedik utolsó kérdés, és Angela aggódó SMS-e után Bella végre belátta, hogy ideje indulni. Ezredszer is megígértette velem, hogy senkinek – főleg Edwardnak – nem szólok a mai napról. Cserébe én megkértem, hogy ne menjen soha az erdőbe, ha lehet, ne mászkáljon egyedül, nézzen a lába elé, és otthon olvasson. 
 
Hazakísértem, és rájöttem, hogy alig két kilométerre lakik a sulitól, ahova járunk, a házunk messzebb van az emberektől, akárcsak Forksban, de természetesen az egyike azoknak, akik még így is a legközelebb vannak hozzánk. Nem tudom, mióta van itt, de ehhez nagyon bénának kellett lennünk, hogy eddig nem vettük észre.  
 
- Mikor lesz holnap órád? – kérdeztem. Ő biztos megússza eggyel vagy kettővel, bezzeg mi unatkozhatunk naponta átlagosan hét órán. Ha kicsit idősebbnek néznék ki, akkor megkísérelném, hogy egyetemistát játsszak. 
 
- Reggel lesz egy dupla. 
 
- Hmm... Túl éber vagy. – Átkaroltam a vállát, és legnagyobb meglepetésemre megijedt. Naiv módon már kezdtem örülni, hogy végre megjött az esze, de csalódnom kellett.  
Egyáltalán nem zavarta a közelségem, és még mindig nem félt tőlem - amit én még mindig alig bírtam elhinni -, csak rájött, mit terveztem. 
 
- Jasper, semmi kedvem elájulni a lépcső közepén! 
 
- Bella, az érzéseid olyan lehetetlenek és összetettek, hogy ha elszáll belőled a műnyugalom, akkor egész éjjel agyalni fogsz, és ha nem alszol, akkor holnap az órán fogsz beájulni! – daráltam le neki a rövid elemzést.  
 
- Ahogy akarod... – sóhajtott megadón. Küldtem felé egy enyhe fáradsághullámot, tényleg enyhén, nem akartam, hogy hónapokig kómás legyen. A hatás nem maradt el. A szemei alig voltak nyitva, és látszólag megszólalni is nehezére esett, de azért még nem szédült. Büszke voltam magamra. 
 
- Ez most lehet, hogy kicsit morbid lesz, de jó éjt! – mondta kábán. Elfojtottam egy mosolyt. 
 
- Aludj jól, Bella! 
 
* * * 
 
Nem volt még kedvem hazamenni, és hazudni a többieknek, és igaz, hogy a képességem fél év szünet után is tökéletesen működik mindenkin, de egy kivétel van; saját magam. Bella jelenléte egy kicsit távol tartotta a gondolataimat, és a rám törő érzéseket, de most kegyetlenül rám zúdultak. 
A lábaim maguktól mozogtak, nem tudtam hova megyek, de most szükségem volt egy kis egyedüllétre. 
Mire feleszméltem, már az erdőben voltam. 
Össze voltam zavarodva; egyfelől boldog voltam, hogy Bella nem lett öngyilkos, és örültem, hogy találkoztunk. Egy egyszerű, hétköznapi emberlány, de a maga esetlen módján mégis könnyű kedvelni.  
Másfelől ott volt a lelkiismeret furdalás, ami nem akart elmúlni, annak ellenére sem, hogy tudtam, Bella nem haragszik rám. Ezért dühös is voltam. Jobban bízik bennem, mint én magamban! Hogy lehet ennyire naiv? 
 
És ott volt a szomorúság is, ami az egész családomból áradt, szörnyen fájt így látni őket. 
Újra és újra lejátszódtak a fejemben az emlékképek. Bella szülinapja... a költözés... Edward szótlansága... Bella fájdalmas arca a parkban. 
 
A tudat, hogy mindez miattam van, egyre jobban kínzott.  
Mérgemben kitéptem egy fát, és kettéhasítottam. Törtem-zúztam, pusztítottam. Csak így tudtam levezetni a feszültséget. 
Nem éreztem az időt. Percek, talán órák teltek el? Egy biztos, már aggódnak értem, nem mintha bármi bajom is eshetne, de nem szokásom ilyen későn hazajárni. 
Megpróbáltam megnyugodni – legalábbis nyugodtnak tűnni -, de igazából még mindig tomboltam. 
 
Szerencsére nem várt az egész családom a nappaliban, de Esmé ott volt. Nem vártam meg a kérdését, csak gyorsan rávágtam: 
 
- Vadászni voltam. – Közben felrohantam a lépcsőn, abban reménykedve, hogy nem látta meg a sötétbarna szemeimet.  
 
Ő nem. Alice figyelmét azonban nem kerülte el. 
 
- Hol voltál? – kérdezte aggódva. 
 
- Kiszellőztettem a fejem – néztem rá ártatlanul, végül is nem hazudtam nagyot. Csak kihagytam az előzményeket. 
 
- Miért nem szóltál? Aggódtam! 
 
- Nem láttad, hogy élve haza fogok jönni? – viccelődtem. 
 
- Nem. – Az arca valamiért gondterhelt lett. Kérdőn néztem rá. 
 
- Akárhogy próbálom leküzdeni, minden látomásom Belláról szól. Valami történni fog vele. És ennek a dolognak nagyon fontosnak kell lennie, mert hiába próbáltam rád koncentrálni, mindig ugyanazt látom. – Vagy épp azt láttad, hogy Bella Londonba költözött, és nekünk sikerült egymásba botlanunk... 
 
- Ne törődj vele, nem lesz semmi baj – öleltem át. Pont erre volt szükségem. Mintha csak kölcsönvette volna az erőmet, úgy áradt szét bennem a nyugalom. 
 
- Félek.  
 
- Nincs okod rá. Bella okos kislány, és leszámítva azt, hogy párszor elvágódik az úton, tud magára vigyázni. Forksban már nincs senki, aki veszélyes lenne rá – győzködtem. Minden szavam hazugság volt, de nem mondhattam mást. 
 
Ahogy a karomban tartottam, pár dolog letisztult a fejemben. A gondolataim nagy része még mindig kaotikus volt, de három dologban már biztos voltam. 
Az első, hogy Bella Londonban van. A második, hogy tönkretettem az életét, és végül, hogy ötletem sincs hogyan, de meg kell találnom a módját, hogy jóvátegyem...