- Mikor mondod már el, hogy hova megyünk? – kérdezte Alice körülbelül ezredszer. 
 
- Nemsokára megtudod. Csodálkozok, hogy még nem láttad előre – válaszoltam mosolyogva. 
 
- Tudod jól, miért nem láttam – sötétült el az arca.  
Igen, tudtam. Bella miatt. Egy hete kínozzák a látomások, főleg ha az én jövőmet akarja látni. Persze ő nem érti miért, csak azt tudja, hogy valami fontos dolog történik. Az a fontos dolog pedig az, hogy újra láthatja a barátnőjét. Félelmetesen közel van hozzánk, de nem hagytam, hogy rájöjjenek. Felsoroltam Bellának a legvalószínűtlenebb helyeket is, ahol egy kicsi esély is lehet rá, hogy valamelyik családtagom megjelenjen, és ő ügyesen kerüli is őket. Megesküdtem rá, hogy tartom a szám, ami nehezebb volt, mint gondoltam, de megérte, mivel Bella végre megengedte, hogy legalább Alice-nek elmondjam - vagyis megmutassam. Nem akarta, hogy miatta veszekedjünk, vagy akár csak miatta hazudjak neki. Ráadásul azt hiszi, nem tudok hazudni a feleségemnek, és előbb-utóbb magától is rájönne. Pedig neki a legegyszerűbb hazudni, elég, ha a szemembe néz, és máris nyert ügyem van.  
 
- Nyugodj meg, Bellának semmi baja. – Ez semmit sem segített, muszáj volt természetfeletti módszerekhez folyamodnom. 
 
- Miért vagy ebben ennyire biztos? Ennyire nem ismered őt? Egy lépcsőn sem tud végigmenni anélkül, hogy hasra ne essen! Belegondoltál már abba, milyen katasztrófák történhetnek vele, ha nem vagyunk a közelében? – Kedvem lett volna felnevetni. Elképzelni sem tudta, milyen közel vagyunk hozzá. Már csak pár mérföld. Ha nem lennénk a forgalom közepén, már rég ott lennénk, de a városban kénytelen voltam a megengedett sebességgel hajtani. 
 
- Ne izgulj, túlreagálod! 
 
- Utálom, amikor nem hiszel nekem – nézett morcosan. Megnyugtathattam volna, de túl aranyos volt idegesen. Neki ez is jól állt. Egy ideig gyönyörködtem dühös arcában, majd megfogtam a kezét. 
 
- Hiszek neked. Bellát tényleg üldözi a balszerencse, de eddig mindent túlélt, az életveszélyes vámpírokhoz képest egy-két háztartási baleset semmiség. Nem történt vele semmi, tudom. Hamarosan mindent megértesz.  
 
* * * 
 
Kiszálltunk a kocsiból, belekaroltam Alice derekába, és a park felé húztam. Bella még nem volt ott, pár perccel előbb értünk oda. Leültünk a megbeszélt helyre.  
 
- Alice – kezdtem. – Van valami, amiről tudnod kell, de senkinek nem mondhatod el. Tudom, hogy nehéz lesz kibírni, nekem is az volt. 
 
- Senkinek? Miről van szó? – kérdezte, a hangja bizonytalan és ijedt volt. 
 
- Semmi komoly. Vagyis... dehogyisnem komoly, csak semmi rossz. Ne félj! 
 
- De hát a családban nincsenek titkaink egymás előtt, főleg ha ez a dolog pozitív. Nem értelek! 
 
- Senkinek ne szólj! Lehet, hogy ez tűnik a legjobb lehetőségnek, de nem az. 
 
- Na jó, teljesen összezavartál. Elmondanád végre, hogy mi folyik itt?  
Elnéztem a válla felett, és a tekintetem találkozott Belláéval. Alig láthatóan bólintottam. Alice nem értette mit csinálok, de még mielőtt megkérdezhette volna, Bella kézbe vette a dolgokat. 
 
- Sziasztok – köszönt. Alice azonnal felismerte a hangját, emberi szemek számára felfoghatatlan gyorsasággal megfordult, és a figyelmeztető pillantásaim ellenére olyan gyorsasággal ugrott a nyakába, hogy majdnem ledöntötte a lábáról.  
 
- Bella! – sikkantotta boldogan. Ijedten néztem körbe, de szerencsére egyik járókelő sem szentelt túl nagy figyelmet a jelenetnek. Nem hiányzott, hogy valaki kiszúrja, hogy Alice reakciója természetellenesen gyors volt. Felfoghatatlanul gyors. 
 
Hosszú percekig ölelte, közben az érzései hasonló irányt vettek, mint az enyémek pár napja. 
Én törtem meg a meghitt pillanatot. 
 
- Drágám, ha lehet, ne fojtsd meg, nem hiányzik egy újabb látogatás a kórházba. – Nagy megkönnyebbülésemre elengedte, és helyette elárasztotta kérdésekkel. 
 
- Hogy kerültél ide? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? Jól vagy? Ugye nem törted el semmid? Jajj, úgy aggódtam! – hadarta. 
 
- Engedd szóhoz jutni szegényt – mondtam nevetve. Tévedtem. Alice nem csak örült, hanem egyszerűen sugárzott a boldogságtól. Jó volt így látni.  
 
- Köszi – pillantott rám hálásan Bella. – Hol kezdjem? Mennyit mondott el Jasper? 
 
- Semmit – nézett rám mérgesen. - Csak azt, hogy hétpecsétes titokról van szó. Szóval az elején! 
 
Bella vett egy mély levegőt, és Alice-nek is elmesélte, amit nekem, majd felelt ugyanazokra a kérdésekre, amiket már én is feltettem. 
Nekem még másodszorra is kicsit sok volt így egyszerre, túl meseszerűnek, hihetetlennek tűnt. 
 
- És miért szakítottál Jacobbal? Félre ne érts, örülök neki, csak nem értem. – Alice! Ez volt az, amit én sem mertem megkérdezni, de reménykedtem benne, hogy Alice-ben is van ennyi tapintat. Tévedtem. 
 
- Hagyjuk... Hosszú. 
 
- Van időnk. – Ismét figyelmeztető pillantásokat lövelltem felé, de csöppet sem érdekelte.  
Ez a téma valahogy érzékenyen érintette, még hozzám képest is. Meg tudom érteni, ő áll a legközelebb Edwardhoz, érthető, ha meg van sértődve. De igazából nincs rá oka. Szakítottak, nem tartozik neki semmivel. Persze ez a pár hónap nekünk sokkal rövidebbnek tűnt, hisz az örökkévalósághoz képest csak pár pillanat.  
Bellának viszont minden perccel kevesebb ideje marad az életre. 
 
- Nem voltam felkészülve egy új kapcsolatra, és meggondolatlanul vágtam bele – mondta Bella engedelmesen egy hosszú szünet után. – Gondolom, tudjátok, hogy még mindig Edwardot szeretem... – A hangja elcsuklott, alig tudta kimondani a nevét.  
Tudjuk. Én legalábbis tudom. Érzem... Még így is, hogy nincs mellette, talán túl sok időt töltöttem vele mostanában. Tisztán érzem, hogy vágyakozik utána, hogy hiányzik neki... ugyanúgy, mint Edward. Direkt nem mondtam neki soha, inkább megnyugtattam. Könnyebb így. Kevesebb a szenvedés. 
 
- Persze. Bocs, hogy így kiakadtam, csak túlságosan szeretlek titeket – mondta bűnbánóan. 
 
- Semmi baj, Alice. De azt tudnod kell, hogy Edwarddal már örökre vége – magyarázta idegesen Bella. Már észre sem vette a felé küldött nyugalomhullámot. – Tudom, hogy nehéz lesz, de nem mondhatod el neki, hogy Londonban vagyok. Kezdhetnénk elölről az egészet, pedig muszáj elfelejtenünk egymást. 
 
- Sohasem fog elfelejteni téged, nem azért szakí... – Ennél a pontnál már nem bírtam tovább, túl sokat mondott. Tudom, hogy csak jót akart, de csak rontott volna a helyzeten.  
 
- Azt hiszem mennünk kellene, mielőtt Edward gyanakodni kezd. 
 
- Mi? Miért? Még csak most kaptam vissza a barátnőmet, nem volt még elég belőle! – hisztizett Alice. 
 
- Egy csomó időnk van még, nyárig itt leszek. 
 
- Csak? – kérdezte Alice csalódottan, bár valamennyire megkönnyebbült, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk. 
 
- Igazából semmi tervem a jövőre, de lehet, hogy itt fogok tanulni, végülis ezért járok az előkészítőkre. 
 
- Ez nagyszerű! – lelkendezett Alice, és megint előrelendült, hogy kiszorítsa a maradék levegőt Bellából. 
 
Elbúcsúzott tőle, majd örömtől csillogó szemeivel a jövőt kezdte kutatni. 
 
- Majd találkozunk – öleltem át én is, még mindig nem lélegeztem – a biztonság kedvéért. – Vigyázz magadra! – tettem hozzá komolyan. 
 
- Igenis, apuci – sóhajtott. – Ha bármit is mondana, kérlek, állítsd le! – nézett aggódva Alice felé. Bólintottam. 
 
- Edward semmit sem fog sejteni – ígértem meg neki. Egyikőnk sem tudta, mekkorát tévedtem. 
 
* * * 
 
Hazafelé végig Belláról beszéltünk, Alice megállás nélkül csacsogott. Örültem, hogy végre boldognak látom. Csak hallgattam dallamos, vidám hangját, pár pillanatra elfeledkeztem minden gondról. Hosszú idő után először mosolyogtam őszintén. 
 
Ahogy megközelítettük a házat, gyorsan elhallgattunk, és eltereltük a gondolatainkat – nem akartunk kockáztatni. 
Alice felszaladt az emeletre, nehogy elárulja a feltűnő vidámsága. 
Én a nappali felé vettem az irányt.  
Nagy hiba volt.  
 
- Szia – köszönt Edward, az arcára valami szokatlan arckifejezés ült ki, amit nem tudtam megfejteni. Csak annyit éreztem, hogy bizonytalan valamiben. Nem kellett sokat várnom a válaszra, miért. A következő pillanatban elárasztották azok az érzései, amiket akkor érez, amikor Bellára gondol. Először nem gyanakodtam, már megszoktam. De most hirtelen felismert valamit, rám villantak a szemei. 
 
- Jasper, ez... az illat... – A földbe gyökerezett a lábam. Tudtam jól, mire gondol. Bella. Átöleltem, ezért a vére illata most engem is körbeleng, nem csak Alice-t. Edward száz közül is megismerné. Eddig, minután találkoztam Bellával, mindig egyedül voltam, legalábbis távol Edwardtól. Most túl közel álltam. 
Edward semmit sem fog sejteni – ígértem. Most mégis én buktatom le Bellát...