–Még mindig fent vagy? – kérdezte Charlie a szobámba nyitva, amikor észrevette az égő lámpám fényét odakintről.

–Igen. Nem tudok aludni. – hazudtam Charlienak. Mégsem mondhattam meg neki, hogy nem merek elaludni egy buta álom miatt, ami mégsem annyira buta ahhoz, hogy félelemben tartson esténként. 
–Lassan azért próbálj meg elaludni! Holnap segítened kell nekem kitakarítani a kocsidat és korán kell kezdenünk, mert nekem dolgoznom kell 10 órától. Rendben?

–Oké. Nem fogok elaludni, ígérem! – meggyőzésképp hozzátettem az ígéretemhez egy vigyorgó, aranyos kis grimaszt, bár tudtam, hogy nem biztosan fog beteljesülni, amit az imént mondtam. Charlie kiment a szobámból én pedig tovább feküdtem az ágyamon. Lekapcsoltam a villanyt és a sötétségbe bámultam. Forgolódtam, nem tudtam elhelyezkedni, a gondolataim szanaszét kavarogtak. Két és fél órába telt, míg sikerült elaludnom. Újra feltűnt a sötétzöld, sűrű erdő. Újra jött felém a sötét alak, karjában Edwardot tartva. Ismét lefolytak ugyanazok az események, ugyanabban a sorrendben. Ám ez az álom most kicsit más volt. Nem ébredtem fel a támadáskor. Jacob rám vetette magát és a felkaromba harapott. Iszonyatosan fájt a harapás, de még a rémület és a fájdalom sem tudott kizökkenteni letargikus, depressziós állapotomból. Egyre csak a kővé dermedt holtestet bámultam. Ahogy néztem Edward rezzenéstelen arcát, egyszer csak valami fekete, sűrű anyagot pillantottam meg a szájában. Mi lehet ez? Mielőtt jobban szemügyre vehettem volna újra az ágyamon ülve találtam magam, amint levegőért kapkodva bámulok a falamon lévő rajzokra és kiskori fényképekre. Ez meg mi? Visszatérő álom? Azt hittem ilyen csak a mesékben és filmekben létezik. Aztán jobban belegondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy velem a valóságban is legalább olyan bizarr és mesebeli dolgok történnek, mint amilyeneket mások csak álmaikban láthatnak. Másnap reggel még zaklatottabban keltem föl, de amit furcsálltam, az, hogy ez időben sikerült. Charlieval kitakarítottuk az autómat, majd ebédet készítettem magamnak és nekiálltam megírni a házimat. Szombat délután van. Ilyenkor már rég a Cullen-ház környékén járok Edward terepjárójával, hogy baseball-ozzunk, vagy mással üssük el az időt. De ma még csak jelét sem adta annak, hogy együtt töltenénk az időt. Mit csinálhat? Tele voltam kérdésekkel, de mivel ő nem volt velem, senkinek nem tudtam feltenni őket kielégítő válaszokat remélve. Végül végre eltelt ez a nap is. Újra félelemmel, de ezúttal némi izgalommal és kíváncsisággal feküdtem le aludni.

Sötét erdő, sötét alak, sötét gondolatok. Jacob támad. Szemem a sötét anyagon Edward szájában. Kezem a szája felé nyúlik, amikor valami furcsa hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok, de a hirtelen mozdulattal a fájdalom belenyilall a karomba, hiszen csak most érzékeltem és csak most fogtam fel, hogy Jacob időközben megharapott. De nem érdekelt. Arra voltam kíváncsi, hogy mi adta ki a furcsa hangot. Aztán felismertem a nyüszítés és morgás keveredését, ami az előttem álló teremtménytől származik. Jacob megtorpant. A morgása és a furcsa hang már nem haragra, hanem inkább félelemre emlékeztetett. Hátrálni kezdett, majd megfordult és rohanni kezdett.  
Ismét felriadtam. Kezdtek világossá válni a dolgok. Minden éjjel ugyanaz az álom. De mindig kicsivel több esemény történik. Ez egy történet lenne álmok formájában? És mikor tudom meg a végét? Mikor derül ki a megoldás, de legfőképp: mikor kapok végre válaszokat a kérdéseimre? És ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy nem fogok félni az elalvástól. Kutatni fogom a megoldást és várni fogom, hogy eljöjjön a vége a történetnek és megértsek mindent. Akár valóság ez, akár nem!