-Te nem is tudtál róla? – láttam, hogy az arca mérgesből kárörvendő mosolyba vált. – Remek! Jó látni az arcodat! 
- Nem, nem tudtam. Az viszont érdekelne TE honnan veszel ekkora baromságokat??? – Sabin megrökönyödve hátrált egy lépést, mivel a hangulatváltozásommal kezdtem a zárkózott kislányból átmenni dühöngő vadmacskává. 
- Tudod, megvannak a biztos forrásaim. – Sabin olyan önelégült fejet vágott, hogy kedvem lett volna felpofozni. 
- Oké. Nem érdekel. Számíts rá, hogy a holnapi ebédemen Mortensenékkel semmit, egyetlen pozitív jelzőt nem fogok rólad Jamesnek mondani! – a hangnemem már engem is meglepett. Mikor voltam én utoljára ilyen rosszindulatú bárkivel is? Talán előző életemben? Nem, nem. Az oviban az egyik kiscsajnak tövig levágtam a haját, mert elszakította a Barbie-m ruháját… 
- James már nem érdekel. Nekem Edmund kell! És megszerzem. Mert én mindig megkapom, ami kell! – mosolya most felsőbbségének biztos tudatában széles volt és fehér fogait látni lehetett szájfényes ajkai közt. Megfordult és elment. 
Remek! Edmund. Végülis… Nem is ismerem! Akkor hogy lehetnék szerelmes belé? Néha tényleg nem értettem magam! Hihetetlenül idióta lány vagy Liliane Turner! 
- Lily! Ez mi volt? - Gina jött oda aggódva. Most tűnt fel, hogy a fél suli Sabinnal való vitánkat nézte. 
- Öhh. Majd később elmondom. Elkésünk bioszról! – azzal sietősen megindultunk a biológiaterem felé.  
 
  - … tehát az agyalapi mirigy hol helyezkedik el? Miss Turner? 
Hozzám szólt? Mi is volt a kérdés? Kétségbeesetten tekintettem Ginára. 
- Miss Turner! 
- Az agy alsó részén. – mellettem valaki megsúgta a helyes választ. 
- Az agy alsó részén… - mondtam inkább kérdezve, mint kijelentve. 
- Remek! Folytassuk a…. – innentől már tényleg nem értettem mit hord össze a tanár. Körbenéztem, hogy kifejezhessem hálámat a jótevőmnek. De ki…? Edmund a pad másik szélénél várakozva nézett rám. 
- Te segítettél? – kérdeztem suttogva. Nem válaszolt csak szerényen bólintott egyet és elfordult. 
- Köszi. – súgtam elhaló hangon. Pillantása egy másodpercre rám rebbent aztán az óra hátralevő részében nem nézett felém. Én viszont kicsengetésig a tekintetéből áradó érzelmek hatása alatt voltam. Nem is értettem mik voltak. Csak érezni akartam, és kész. 
  Óra után az ebédlő fele vettem az irányt. Most külön ültem. Szükségem volt a magányra, hogy átgondoljam a dolgokat. 
- Szia Lily! Ide ülhetek? – feltekintettem és Edmund aranyló szemei néztek rám.  
- Persze… - meglepődtem, de igyekeztem elrejteni. 
- Szeretnék veled beszélni valamiről. – bizonytalannak látszott. 
- Mondjad. – teljesen kába voltam a tekintetétől, de próbáltam nem kimutatni. 
- Hát igazából tudom, hogy Julie beszélt veled. És azt is tudom mit mondott neked Sabin. Szeretnék Juliette miatt bocsánatot kérni. Amit Sabintól hallottál már nem érvényes, gondolom hallani sem akarsz a dologról… Julie talán rád ijesztett. – a pillantásától teljesén kész voltam. 
- Ööhh… Izé… Hát… Juliette nem örülne neki ha veled mennék a bálba. És Sabin se. – bár Sabin nagyon nem érdekel tettem hozzá gondolatban. 
- Igen, és igazából a nővéremnek igaza van. Nem szabad barátkoznunk.  
TESSÉK??? Gondolataim máris a Twilightot juttatták eszembe: „Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással – magyarázkodott. – Bízz bennem!” 
- Tudod, olvastam a Twilightot és olyan fura, hogy mindig olyanokat mondasz, mint Edward! – Tessék??? Ezt hangosan KIMONDTAM??? Ismét a gondolataim ordibáltak.  
- Én is olvastam a könyvet. – furán nézett rám. Aggódva. – Nem vagyok… vámpír. – Ezt olyan bizonytalanul mondta ki, mintha ő se gondolná komolyan. 
- Én… Úristen most biztos azt hiszed, milyen egy elmebeteg lánnyal hozott össze a sors. Bocsi. – lesütöttem a szemem.  
- Mennem kell. Suli után légy szíves keress meg a parkolóban! – hangja most határozottan, kimérten csengett. Mégis gyönyörű volt. 
- Persze. Rendben. – szórakozottan válaszoltam, még mindig nem hittem el, hogy kimondtam. Tényleg elment az eszem. 
 
  - Itt vagyok. Szóval, mit szeretnél? – kérdeztem Edmundtól a parkolóban. Már vége volt az utolsó órámnak is. 
- Légy szíves a kocsimban beszéljük meg. Nem tartozik másokra. – és jelentőségteljes pillantással nézett a tőlünk két kocsira álló felsőbb évesekre. 
- Van kocsid? – ez kicsit fura volt, mivel Angliában csak 17 éves kortól lehetett jogsit szerezni.  
- Igen, igazából meg vannak a kapcsolataim. – kicsit furán mosolyodott el, mintha ez vicces dolog lenne, de más nem érthetné. 
  Beszálltunk a kocsiba. Feltekerte a fűtést, mert elég hideg volt.  
- Amit ebédnél mondtál nem hagy nyugodni. – aggódva nézett rám. Ismét. 
- Jajj az csak véletlen jött, nem is tudom mit gondoltam. Csak… tudod engem a suliban megrögzött Twilight fanatikusként ismernek. Ezt még nem hallottad? – kérdeztem viccelődve. 
- Nem. De az az igazság, van valami, amit el kell neked mondanom. Sőt. Két dolog is. Lily, tetszel. Régóta figyellek. Nem kéne, de tényleg tetszel. Mint lány. De ez baj. – most már félve nézett rám, hogy mi lesz a reakcióm. Én nem tudtam mit mondjak. Tudat alatt amióta megláttam erre vártam. De az utolsó mondata megijesztett. 
- És… mi a… másik dolog? – csak félve mertem feltenni a kérdést. 
- Mielőtt elmondanám, lenne hozzád egy kérdésem. Mit érzel irántam? – tekintete az enyémet kereste, próbált választ találni a kérdésére. 
- Mióta… megláttalak… ugyanaz, mint neked. – csak így tudtam kimondani. Nem tudtam meghatározni. Nem szerelem. Egyelőre. Egyelőre csak egy különös vonzalom. Vonzott a titokzatossága. A szépsége. Az intelligenciája. Mert vitathatatlanul okos volt. Nem úgy, mint egy stréber, hanem… intelligens.  
- Rendben. Nem mondom el a másik dolgot. Igazából csak ennyit akartam, de ezentúl nem barátkozhatunk! És ez komoly!  
- Oké. Ha ezt akarod. De akkor nem értem mért mondtad ezt el nekem! – kezdtem ideges lenni. Vajon mit akart még mondani? 
- Mint mondtam, olvastam a Twilightot így néhány dolgot megelőzendő, ezt tisztázni akartam. – komolyan, szigorúan nézett a szemembe. Hűha, ez határozottan úgy hangzott, mintha álmodnék!  
 
  Otthon nem volt senki. Bementem a szobámba elvetődtem az ágyon és elkezdtem üvölteni. Teli torokból. Ez már nekem sok volt. Mindenki hagyjon békén. Meg akarok halni. Hogy lehet ennyi gonddal és kérdéssel élni? Behalok. De most komolyan. Senki nem ért meg. Abbahagytam az üvöltözést, nehogy a szomszédok idegeire menjek.  
- Kicsim! Itthon vagy? – nem is hallottam, hogy anyám hazaért. 
- Igen anyu! 
- Te üvöltöttél az előbb, mint akit vernek? – kérdezte csodálkozva. 
- Igen. Csak már ki kellett adnom a fáradt gőzt. – válaszoltam megadóan. 
- Oké édesem, de ebből ne nagyon csinálj rendszert! A szomszédok nem hiszem, hogy örömmel veszik a stressz levezetési módszered! És igazán elmondhatnád, mi nyomja a lelked! Az sokat segítene! 
- Nem, anya ezt nem fogom elmondani, mert hülyének fogsz nézni! 
- Dehogyis! Az anyád vagyok! 
- Oké. Elmondom. De előtte pakolj le! 
Miután letette a cuccát bejött a szobámba.  
- Akkor mesélj. Hallgatlak. 
- Jó, de tényleg hülyének fogsz nézni. Valamint megint a fejemhez fogod vágni, hogy Twilight-fanatikus vagyok. 
- Kicsim, már ne haragudj, de tényleg függő vagy! – mondta anya határozottan. 
- Oké. Akkor meghallgatsz? 
- Persze. 
- Tudod, Masenék TELJESEN úgy néznek ki, mint a könyvben leírt állatvért szívó vámpírok! De tényleg teljesen úgy néznek ki! Aranyló szemek, ráadásul úgy, hogy nem is vértestvérek. Semmi rokoni kapcsolat! És mégis hihetetlenül gyönyörűek és arany szemük van és kialvatlannak látszanak, és nem esznek semmit menzán és titokzatosak. És Edmund azt mondta nem szabad barátkoznunk és a nővére is azt mondta az veszélyes lenne rám nézve! Anya én tényleg függő vagyok, de szeretem Edmundot! Ráadásul úgy, hogy alig ismerem és mégis! SZERETEM!