Anya szavai még másnap irodalmon is a fejemben kavarogtak. Tedd, amit helyesnek látsz. Ha azt látod helyesnek, hogy elmondod neki, hogy szereted, akkor tedd azt. Így hát eldöntöttem, újra beszélek vele. Kitéptem a leckefüzetemből egy papírcetlit és írni kezdtem: Beszélnem kell veled ebédnél! Légy szíves ülj majd hozzám! Lily Azzal összehajtogattam és megvártam, hogy kicsöngessenek. Mikor csöngettek felálltam és a padjára tettem kifele menet. Az ajtóból még láttam, hogy felveszi, és elolvassa.  
 
  Törire menet azon gondolkoztam, vajon megteszi-e amit írtam neki. A törinél még nem volt senki, csak az ajtó volt résnyire nyitva, úgyhogy belestem, ott-e a tanár, hátha beenged. Nagy megdöbbenésemre Edmund, Julie és Joseph beszélgetett, vagy inkább vitatkozott a teremben. Gyorsan, hangtalanul bebújtam az ajtó mögé, úgy láttam, nem vettek észre, és hallgattam amit mondtak. 
- … hogy rájött! Most mit akarsz csinálni? – Julie hangja vádló volt. – Nekem is szimpi a lány, de a te érdekedben próbálok bunkó lenni hozzá! 
- Szerintem nem jött rá. – Edmund már-már megadva válaszolt. 
- És ha mégis? Juliette hangja egyre halkult. – Elmondod neki, hogy vámpír vagy? 
Levegő után kapkodtam, persze csak halkan. Az utolsó mondatot már épphogy suttogva mondta, ezért nem voltam benne biztos, mit hallottam. De… Azt mondta, hogy… vámpír… Szerencsémre épp akkor jött a teremhez Mr. Clide, amit már a három testvér is meghallott. A tanár beengedett engem is. 
- Ms. Turner mért nem ment be az osztályba? Mért várakozott az ajtónál? – a tanár nem értette. 
- Tudja, tanár úr, csak még egyszer átgondoltam a leckét… 
- Remek! Akkor most fáradjon beljebb! 
Bementem a terembe és Edmund fájdalmas arcába ütköztem. Leültem mellé. Öt perc múlva elkezdődött az óra. Nem tudtam figyelni. Csak az járt a fejemben, hogy jól hallottam-e. Egyszer csak egy cetli volt a padomon. Kinyitottam. Hallottad a beszélgetésünket? Edmundra néztem. Elmondjam neki? Hogy hallottam egy szót, ami talán az egész életünket felforgatja? Igen. A végét. Odacsúsztattam neki. Többet nem írt. Az arcát nem láttam, mert elfordult. 
Óra után az ebédlőbe indultam. Leültem oda, ahol múltkor is ültem, egyedül. Vártam. Mit mondjak neki. Eddig tudtam mit akarok, de most talán új információ került a birtokomba. Vámpír? Oh my god! Edmund hangja zökkentett ki a gondolkodásból. 
- Szia Lily! – leült velem szemben.  
- Szia Edmund! 
- Miről szeretnél beszélni velem? 
- Hát, tudod, nem egészen erről akartam beszélni, de van a beszélgetésetek, ami nem hagy nyugodni. – Edmund fájdalmas arcát látva összeszorult a szívem. Mért kell neki fájdalmat okoznom? 
- Mennyit hallottál? 
- Nem sokat. – feleltem szemlesütve. Akaratlanul is hallgatózónak éreztem magam. 
- Akkor melyik része nem hagy nyugodni? 
- Hát… Julie azt mondta: „elmondod neki, hogy vámpír vagy?” Figyelj, én tudom, ha ez hülyeség, mert lehet, hogy rosszul hallottam, nyugodtan állj fel és hagyj itt örökre, de van még valami, amiről már előtte is akartam beszélni veled… – könyörögve néztem rá. Félbeszakított. 
- Lily, emlékszel, hogy tegnap volt valami, amit nem akartam elmondani? 
- Igen. 
- Lily, én… - lehalkította a hangját – vámpír vagyok. Nem iszom emberi vért, de vámpír vagyok! Egy szörnyeteg!