–Edward! Hová mész? – kiabáltam le az emeletről választ remélve, de senki nem szólalt meg. Már-már azt hittem egyedül hagytak a házban, és mindenki elment, de amikor leértem a lépcsőn, a konyhában láttam mindenkit.

–Mit is mondtál? Milyen volt az anyag, ami a számban volt?

–Fekete, sűrű… nem tudom. Nem emlékszem tisztán. De valami mérget mondtál az előbb? A… vámpírméregre céloztál?

Edward nem fordult felém, nem válaszolt a kérdésemre, egyre csak a többiekhez beszélt. Nagyon zavart, hogy levegőnek néz. Miért izgatta fel ennyire a méreg, ami nem is biztos, hogy méreg? –Edward! Arra gondoltál?

Továbbra sem nézett rám. Kezdtem begurulni. Ha esetleg valami kapcsolat is lehet a méreg és a megoldás között – az álmom és a valóságbeli helyzet megoldása között egyaránt -, akkor azt nekem köszönheti. Én álmodtam, én mondtam el neki és az én következtetésem volt az is, hogy esetleg rájuk gyújthatják az erdőt. Nem kérkedni szeretnék hatalmas zsenialitásommal, mert egy cseppet sem gondolom úgy, hogy akármennyivel is bölcsebb, vagy okosabb lennék bármelyiküknél, de úgy gondolom, megérdemlem a figyelmet.

–Edward!!! – már szinte üvöltöttem, és a hatása azonnal látható volt, mert egyszerre minden szempár rám szegeződött. –Mi folyik itt? Rájöttél valamire?

–Azt hiszem. – mondta még mindig egy kicsit megszeppenve az előbbi dühkitörésem miatt.

–És mégis mi volna az?

Habozott. Egy helyben állt, és láthatóan küzdött a kételyeivel, hogy elmondja-e nekem az elméletét. –Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

–Na, jó… ülj le. - amint leültem, belefogott. –A farkasok és a vámpírok ősidők óta ellenséges faj. Gondolom erre már te is rájöttél. Évezredek óta keressük a megoldást, miként győzhetnénk, de soha sem sikerült megtalálnunk. Csupán nyers erővel kizárt a győzelem, hiszen ők is ugyanolyan masszívan és kitartóan küzdenek. Annyi előnyünk van, hogy okosabban gondolkodunk, de ez mit sem ér, ha az érzékeik teljesen kiélesedtek. Matt helyzet. Ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk. De most jött ez az álmod. Mesélted, hogy amikor a számban lévő méreg felé nyúltál, Jacob meghátrált és nyüszítve elrohant. Gondolom, tudod, hogy ez mit jelent.

És itt értettem végre meg, hogy miért nem akarta elmondani nekem mindezt. Annyi eszem nekem is volt, hogy kikövetkeztettem: a méreg végezhet a farkasokkal. De én pont arra törekedtem, hogy úgy legyen vége ennek a borzalmas harcnak, hogy egyiküknek sem esik baja. Edward azért nem akarta elmondani nekem ezt, mert tudta jól: nem fogom hagyni, hogy Jacobnak baja essen. Tudta, hogy azonnal cselekedni fogok. És jól gondolta.

–Edward. Nem fogom hagyni, hogy ebből a miattam kitört háborúból mészárlás legyen. Szeretlek. Nagyon jól tudod, de Jacob is fontos nekem. Akár vérfarkas, akár nem.

Láttam az arcán, hogy pontosan ilyen reakcióra számított, de nem érdekelt a véleménye. Tennem kell valamit. Sürgősen. Tétováztam, de végül sarkon fordultam, felvettem a kabátomat, kiviharzottam az ajtón és kocsiba ültem. Ültem egy darabig a furgonomban, éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim, majd beindítottam a motort és haza indultam. A hosszú út alatt végre egyedül gondolkozhattam el a dolgokon. Nem zavart senki. Az idő mégsem volt elég arra, hogy megtaláljam a helyes megoldást. Így hát hazaértem, azonnal elvetődtem az ágyamon és szerencsére a mély álom hamar magával ragadott.