Régi életünk alkonyán,

Új életünk hajnalán,

Ott állunk, egymással szemben,

és csak annyit mondunk mindketten:

Szeretlek.  

( Rácz Tünde Klaudia: Ismerős ismeretlenek )  

Mint tűz és víz,

úgy élünk rég,

de egymásért kitartunk még.

Örökké tart

Nem választ szét

Soha már az ellentét.  

( Groovehouse: Tűz és Víz  )

Első fejezet 

      Pontosan úgy emlékszem arra a napra mintha tegnap lett volna. Pedig akár milyen hihetetlen lassan kilencven éve már, hogy magamhoz tértem a Biloxi Állami Elmegyógyintézet udvara mögött húzódó kis erdőben. Habár akkor még nem tudtam, hogy mi is volt ez az épület valójában. Azóta, hála egy gonosz vámpírnak és egy  nagyon kedves embernek már ezt is tudom.

      Az eső szakadt és a ruhám úgy tapadt a testemhez, mintha valaki rám varrta volna.  Próbáltam megmozdulni, de minden porcikám úgy sajgott, mintha tüzes parázson feküdtem volna. Az arcomról patakokban folyt a víz és én  hirtelen felkiáltottam. A nyakamhoz kaptam a kezem, mert oda még a kelleténél is jobban belenyilallt.  Legnagyobb meglepetésemre amilyen hamar jött, úgy el is múlt.

Kinyitottam a szemem. Egy mohás lucfenyőn akadt meg a tekintetem. Aztán a szemem lassan ráfókuszált a többi  fára is, és hamar rádöbbentem, hogy egy erdőben vagyok.

      A ködös, nyirkos félhomályban biztosan furcsán festhettem. Ha valaki most meglátott volna, biztosan azt hihette, hogy bolond vagyok, amiért itt rejtőzködöm. Végül megint be kellett csuknom a szemeimet, mert hideg esőcseppek csordultak beléjük.

     Lassan felültem.

     A fejem még tompán sajgott és kissé remegtem is. Végignéztem apró, elernyedt testemen. Ekkor egy kellemetlenül hideg, koszos pocsolyába tenyereltem bele. Gyorsan elrántottam a kezem és belenéztem a víztócsába. Magamat láttam. Én voltam az. Az arcom rémült és kimerült. A nyakam egy pontját, rozsdaszínű folt  csúfította el. A tekintetem a tócsától foltos ruhámon és a véres mellényemen akadt meg.

- Vér?! – gondoltam magamban.

     Hirtelen felpattantam, de olyan gyorsan, hogy magam is meglepődtem. A lucfenyő vastag és védelmet nyújtó törzséhez siettem, majd lekuporodtam és végiggondoltam a történteket.

      Hamar rájöttem, hogy nincs nagyon mit átgondolnom. Semmi emlékem nem volt. Fogalmam sem volt, hogy miként kerültem ide és hogy ki is vagyok valójában. Remegő kezeimre néztem, amik falfehérek voltak és akárcsak az eső, nyirkosak, hidegek. Aztán újra a véres mellényre pillantottam.

- Vér?! – mondtam immár hangosan és vékony, kislányos hangom hirtelen ijesztő morgásba csapott át. Nem tudtam, hogy pontosan mi is az, de biztos voltam benne, hogy az enyém.

      Az ujjaimat végighúztam a puha, átázott ruhadarabon. Az eső lassan a kezemre mázolta a piros, ragacsos foltot. Azon kaptam magam, hogy legalább két hosszú perce azt bámulom. A torkomban kínzó, kissé émelyítő érzés bontakozott ki, a foltot szemlélvén.

      Hirtelen bevillant egy kép. Elég homályos és zavaros volt, de jelenlegi helyzetemben mindennek örülni tudtam, ami akár csak egy kicsi magyarázatot is adott, hogy miért is vagyok itt.

     A kusza, zavaros  vízió lassan tisztulni kezdett. Megpillantottam saját magam amint éppen egy koszos utcán álltam és egy sárga színű hatalmas kőépületet szemléltem előtte két alakkal. A látomásban már éppen átmentem volna a túloldalra, de ekkor elállt az eső, az esőfelhők mögül pedig kibukkant a nap, és habár a bőröm egyelten négyzetcentiméterét érte a fény, én visszarántottam a kezem, mert ott ahol a Nap fénye elért, vakítóan csillogni kezdtem.

     A kép lassan elhalványult és eltűnt.

     Újra a fa alatt találtam magam, még mindig kuporogva.

- Mi volt ez? Mi vagyok én? – tettem fel a kérdést önmagamnak és körbenéztem, hátha valaki megválaszolja végre. Ám az eső koppanásán kívül semmi mást nem hallottam. A torkomban lévő égető kaparás egyre jobban erősödni kezdett. Eldöntöttem, hogy nem maradok itt.

      Mivel az általam látott vízióban az eső már nem esett és én nem is itt voltam úgy véltem biztosan a múltam egy szeletnyi része villant be. Felálltam és ruganyos léptekkel egyhamar az erdő szélénél találtam magam. A fák mögül egy  okkerszínű kőház bontakozott ki.

- Olyan, mint a látomásomban. – ismertem rá azonnal a házra, de valami mégsem stimmelt.

      Itt mindenütt hozzám hasonló emberek sétálgattak fehér színű köpenyben. Ahogy figyeltem az egyik idős nőt, aki felém tartott és magában motyogott lassan rádöbbentem, hogy én is ugyanilyen fehér köpenyt viselek, csak a rajtam lévő sokkal koszosabb és elnyűttebb volt. A nő egész közel jött, de nem vett észre.

- Szegény lány, Oh. Jaj. Mary kicsim. A doktor úr elvitte és többet nem hozza vissza! Én tudom, de nem hiszik el! Ezek nem hiszik el!  - mondta otrombán és egy mérges pillantást vetett az őt szigorú szemekkel szemlélő középmagas termetű, holló feketehajú férfira, aki az épületbe vezető lépcsőn állt és kezében jegyzetfüzetet tartott.

- Befelé! Mindenki! – ordította hirtelen és a motyogó nő sarkon fordult.

     Még épp idejében. Amikor megfordult, hogy megnézze magának az ápolót én úgy éreztem meg kell támadnom ezt a nőt. Le kell tipornom és… - megráztam a fejem és megkapaszkodtam egy kisebb bokorban. A cserje egy nyekkenéssel dőlt ki gyökerestől a földből.  Ahogy csalódottan és kissé dühösen néztem a nő után arra is rájöttem, hogy én hiába viselek olyan ruhát mint ők, biztosan nem vagyok olyan.

- Nem vagyok ember! Én nem vagyok ilyen gyönge és sebezhető, mint ezek itt! Nekem senki sem parancsolgathatna így!  - gondoltam keserűen.

     A torkomban lévő kaparás nem akart szűnni és én egyre rosszabbul éreztem magam. Oldalra néztem és megláttam a koszos utcát. Pontosan szemben volt velem. Egy óriási vasrács alkotta kapu zárta el tőlem. Haboztam, majd mit sem törődve azokkal ott az udvaron, elrohantam a kapu irányába. Az épületbe plattyogó emberek közül csak a motyogó nő vett észre.

- Mary! Ott suhant a kis Mary! – óbégatta. 

- Ugyan már! Haladjon inkább befelé! – kiáltott rá a fekete hajú férfi és a könyökénél fogva berántotta az ajtón.

     Én cseppet sem fáradtam ki amíg ilyen sebességgel haladtam és értem el a kapuhoz. Egyetlen mozdulttal felpattantam a rácsokra és átmásztam a kerítésen. Talpra szökkentem és még gyorsabb tempóra váltva, az utca túloldalán találtam magam. A hátamat a falnak vetettem.

- Mary?  - így nevezett a nő. – Ez volnék én? Mary? Egy – két perc erejéig átgondoltam a helyzetet.

      Az a zavart tekintetű nő biztosan engem látott. Csak én rohanhattam át, ilyen gyorsan az udvaron. De nem tűnt valami megbízható tanúnak. Az a fehér köpenyes férfi sem hitt neki.  - Nem! Az lehetetlen! Emlékeznék, ha ez lenne a nevem!

     Ekkor újabb hangokra lettem figyelmes. Egy nő és egy férfi kijött a sárga épületből és a férfi sajnálkozva így szólt:

- Sajnálom Mrs. Brandon. A lánya valószínűleg már sosem fog előkerülni. Mindig is láttam, hogy a doktor úr kitüntette őt a figyelmével, de sosem gondoltam volna, hogy elrabolja innen.

- Értem.  – mondta a feketehajú, apró termetű nő, majd sóhajtott egyet, de különösebben nem volt letörve.

- Higgye el a  kis Mary Alice sosem jött volna igazán rendbe. Az ő korában olyan dolgokat hazudni, hogy látja a jövőt?! Érzi, hogy mi fog történni, ráadásul azt állítja, hogy ez eddig kilencvenkilenc százalékra be is jött?!Ugyan kérem. Botrányos! – mondta a férfi.

- Értem. – válaszolta megint csak a nő, majd kezet nyújtott a férfinak, aki megcsókolta azt és elindult az ajtó felé.

- Hát akkor viszlát.

- Ha netán megkerülne a lány, feltétlenül értesíteném.  – mondta nagy buzgón a férfi.

- Nem szükséges. Mary Alice már nem a lányom többé. Már egy ideje nem is volt önmaga. A férjem szinte belebetegedett a bánatba, hogy ilyen lett, hogy így megváltozott. Talán mindenkinek jobb így, hogy nyoma veszett.

- Akkor ha megkerülne ne is szóljak önnek?

- Kérem ne! Senkinek egy szót se! Köszönöm az eddigi segítségét. Viszlát Mr. Barrow.

- Viszlát.

     Az egész beszélgetésből csak egy dolgot hallottam ki.: Alice. Egy nevet. Tetszett ez a név.

     Végül azon kaptam magam, hogy a nő után akarok menni. Ám ekkor kisütött a nap és a kezem megcsillant. Visszarántottam, de még épp láttam, ahogy a nő felém nézett.

 Olyan volt, mint én. Vagyis inkább én lehettem olyan, mint ő. Rövid, fekete haj,  apró kiálló tincsek. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy én vagyok Mary Alice Brandon. Azokban a pillanatokban, olyan zavart voltam, így nem is gondolkoztam el a nyilvánvaló tényeken. A köztünk lévő hasonlóságon, vagy hogy annyira tetszett az Alice név.

      Nem tudtam, hogy én vagyok Mary Alice. Pontosabban ami megmaradt belőle. Csak abban voltam biztos, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Valami sokkal furcsább, valami sokkal rosszabb. Visszanéztem a nőre aki még mindig megkövülten állt a lépcső legalján és arra nézett ahol a csillogást vélte látni.

- Baj van Mrs. Brandon? – kérdezte a távolodó férfi.

- Semmi baj. Mégegyszer viszont látásra.  – válaszolta a nő, majd lerohant a lépcsőn és elsietett a másik irányba.

 Sosem láttam többé. De bizton állíthatom, hogy akkor, ott farkasszemet néztünk egymással. Amit én láttam a szemében az a rémülettel és megkönnyebbüléssel párosult.

      Rémült volt,  mert meglátta a szemeimből sütő vak düht és megkönnyebbült, hogy tudta, sosem kell többet látnia sem engem, sem pedig az ijesztő szemeimet.

     Ekkor végleg megszűntem Mary Alice Brandon – nak lenni.  Csak simán Alice lettem.

     Egy olyan lány akinek nem volt családja, nem volt az égvilágon semmije sem, és csak annyit tudott immár biztosan magamról, hogy a jövőbe lát.  

     ***

     Miközben immár teljesen új életet kezdtem, nem is sejtettem, hogy tőlem pár méterre  két vámpír engem figyelt. Minden mozdulatomat árgus szemekkel követték és beavatottként nézték végig, amint lassan rádöbbentem, hogy biztosan nem vagyok ember.

     Egy régen bezárt könyvtárban leltek menedékre ezek a kitaszított lények, és ott bujkáltak, amióta őket is átváltoztatták.

     Noah és Clarissa testvérek voltak. Mindkettejüknek hosszú, vörös haja volt és temérdek szeplő éktelenkedett az arcukon. A kívülálló emberek akik valaha is találkoztak velük  húszéves kamaszoknak mondták őket. Nem tűntek veszedelmeseknek, egészen addig a pillanatig, amíg a kiválasztott zsákmány közelébe nem kerültek.

- Nos mit gondolsz? – kérdezte Noah, a húgát és könnyedén megbökte az oldalát.

- Miről? –szólt a lány és ezzel egyértelműen biztosította róla a  fivérét, hogy az elmúlt egy órában egészen másutt járt az esze.

- Te tényleg nem figyeltél arra a nőstényre? Ha nem tudod, hogy miről beszélek, akkor eddig mi a fenével foglalatoskodtál?  - szólt türelmetlenül.

- Bocsánat.  – szabadkozott Clarissa. – De őszintén szólva egyáltalán nem érdekel a lány sorsa!

- Hogy mi? Segítenünk kell rajta.

- Ugyan miért? Ahogy elnézem boldogul ő egyedül is. Elvégre még csak most tért magához, és már megvannak a különleges képességei.

- Nekem is van képességem, mégis örülök, hogy itt voltál azokban a  nehéz pillanatokban. Emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem! Hogy is felejthetném el. Elvégre… - Clarissa elharapta a mondatot és gyanúsan kezdte méregetni a testvérét. 

- Igen? Folytasd kérlek! – szólt udvariasan és kissé parancsoló hangon a fiú.

- Semmi. Azt csinálsz amit akarsz.  – mondta végül a lány és gyorsan elhúzódott a fiú közeléből.

- Reméltem is, hogy így gondolod. – morogta immár magában Noah.

     Elindult le az emeletről egyenesen a könyvtár régi kijárata felé. Ahogy végigvonult a koszos és repedezett falak előtt, azt latolgatta, hogy miként foglya meggyőzni azt lányt: Csatlakozzon az ő csapatához.

     Mikor kiért a szabadba felnézett az égre. A nap éppen elbújt a felhők mögött. Ekkor tompa lépések zaja ütötték meg a fülét. A levegőbe szimatolt és éjfekete szemét az éppen becsukódód ajtóra szegezte. Clarissa sietősen haladt mögötte. Árnyékként követte.

- Netán meggondoltad magad?  - kérdezte önelégülten.

- Nem egészen, de az már régen nem számít, hogy én mit gondolok.

- Ez igaz.  – mondta Noah és elfojtott egy nevetést.

- Most megyünk vagy nem? Sietnünk kell, ha utol akarjuk érni. Elvégre elég gyors.

- Jó. Menjünk.

     A két testvér egyszerre húzta ki magát és rohantak nesztelenül utánam. Éppen, hogy elértek a háztömb sarkára, amikor egy újabb árnyék rohant el mellettük. Gyorsan lassítottak, még éppen idejében.

     A világos, lenőtt hajú férfi ugyanis,  majdnem nekik rohant.

Clarissa és Noah megmerevedtek és azonnali támadó pozíciót vettek fel. Nem tartott sokáig rájönniük, hogy kivel is van dolguk.

- Hello. – köszönt illedelmesen a férfi, de a hangjából kiérződött az óvatosság.

- Ki vagy?  - kérdezte Clarissa és vörös szeme összeszűkült.

- Nem akarlak bántani titeket. Mi okom lenne rá?

- Akkor meg mit akarsz? – kérdezte követelőzően Noah. – Azonnal mond el, hogy ki vagy és miért követsz minket!

     Az idegen vámpír szeme elhomályosodott és  folyékonyan beszélni kezdett.

- A nevem James. Azért vagyok itt, mert vadásztam errefelé, de a zsákmány sajnos megszökött előlem! Láttalak titeket, hogy a könyvtár ablakából azt a lányt néztétek és hallottam, hogy beszéltetek róla. Csak kíváncsi voltam, hogy mi lett vele. Tanúja voltam, amikor egy öreg bolond átváltoztatta. Legnagyobb sajnálatomra!

     Clarissa csípőre tett kézzel hallgatta végig James monológját és miután az befejezte a mondókáját türelmetlenül várta, hogy az idegen vámpír magához térjen.

- Szóval te vadásztál a lányra. – vonta le a következtetést Noah.

- Igen. – szólt James és lassan derengeni kezdett neki, hogy az elmúlt egy percben önkéntelenül elmondta, számára két idegen hidegnek, hogy a kiszemelt áldozat megmenekült előle.  – Álljunk csak meg egy pillanatra! Ez nem semmi! – szólt döbbenten és Noah – ra mutatott.

- Most meg mi van?

- Még sosem találkoztam olyan hideggel, akinek különleges képessége van.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz!

- Csakugyan?! Érdekes. Pedig én úgy terveztem, hogy hazudok nektek valamit, de miután rám parancsoltál, hogy mondjam meg, hogy mit is akarok azonnal megeredt a nyelvem.

     Clarissa önkéntelenül is elszomorodott. Ő már sokszor tapasztalta fivére képességét. Olykor jól  is jött nekik, de legtöbbször csak mindenkinek ártottak vele.

- Jobb lesz ha elmész innen! Soha többé ne gyere vissza erre a környékre! Megértetted?!.  - kérdezte Noah, majd fenyegetően kivillantotta tökéletesen fehér fogsorát.

- Azt hiszem nem lesz más választásom. A képességed úgy is rávesz ha akarom, ha nem.

     James, szempillantás alatt  hátat fordított Noah- nak és Clarissa- nak, majd beleveszett a lenyugvó nap tompba fényébe.

- Most már tényleg menjük!  - mondta Noah és elindult utánam. Clarissa szemrebbenés nélkül követte.

 Ekkor már éreztem, hogy újra elkap a jól ismert érzés. A szemeim valami távoli pontra fókuszáltak és hiába futottam, olyan gyorsan éreztem, ahogy megállok.

      Két közeledő alakot láttam. A hajuk lángvörös volt. Azonnal tudtam, hogy nem emberi lényekkel van dolgom és azt is éreztem, hogy békés szándékkal akarnak megtalálni.

- Rendben. Nem bánom. Legyen ami legyen. – suttogtam és szembefordultam velük.

 Azonnal tudtam, hogy vámpír vagyok.