Negyedik fejezet 

     Maria fel – alá járkált. Olyan ideges volt, hogy legszívesebben tíz emberrel végzett volna. De aztán hamar rájött, hogy most az egyszer nem emberekre fáj a foga. Egy vámpírra vágyott. Egy férfira akit ő teremtett, ő csinált belőle befolyásos katonát, ő tanította meg mindenre. És ez a vámpír most hűtlen lett hozzá.

- Az egész Peterrel kezdődött.  – gondolta feszülten – Ha az az átkozott nem szeret bele abba az újszülött vámpírlányba, aki az én szememben semmit sem ért,  talán Jasper sem megy el. Méghozzá kétszer. Ahhh – füstölgött magában - Igen. Biztosan itt maradt volna.

     Aztán eszébe jutott, hogy Jasper viharos és harctól sem mentes távozása előtt bevallotta neki, hogy egykor ő segített Peteréknek megszökni. Végig tudott arról, hogy menekülni készülnek és nem szólt erről senkinek.

- Hálátlanok.  – morogta – A világot kínáltam nekik és ez lett belőle. Cserben  hagytak. Elmentek, és Jasper még végezni is akart velem. Már másodjára! Az a szemtelen … - gondolta.

     Maria a ripityára tört bútorokra és a kitört ablakra nézett. Öt nap telt el azóta, hogy Jasper elment. Eszébe jutott az a bizonyos végzetes nap. A mézszőke hajú fiú kopogás nélkül lépett be a szobába.

- Elmegyek.  –mondta – Figyelmeztetlek, hogy  ne keress, mert megbánod!

- Ezt meg, hogy értsem?  Már megint elmész?  - kérdezte a nő óvatosan.

- Elegem van belőled és minden másból. Belefáradtam a harcokba, a fiatal vámpírok kiképzésébe és abba, hogy állandó hűséggel tartozom neked. Egy olyan lénynek, aki semmit sem érdemel csak szánalmat és megvetést!

- Úgy is vissza jössz. Múltkor is visszatértél hozzám. Nem tudsz nélkülem élni! Nem élhetsz nélkülem!  - mondta Maria beképzelten  és magabiztosan.

- Nem!  - üvöltötte a fiú - Ezúttal nem leszek gyáva és gyenge! Nem!

- Na de Jasper?  Sose feledd, hogy mit tettem érted!

- Mit is? Véget vetettél az életemnek. Én sosem akartam örökké élni. Nem vágytam arra, hogy a fronton éljem le az életem. Családot akartam, gyerekeket. Voltak terveim.

- Ugyan már.  – nevetett Maria és könnyedén legyintett – Hiszen odahaza nyomorban éltél. Azt hiszed nem néztem utána a hátterednek mielőtt átváltoztattalak? Azon a napon, amikor először találkoztunk neked úgy tűnhetett, hogy nem ismerlek, de én akkor már szinte mindent tudtam rólad. Az apád elhagyott, az anyád alkoholista volt. A lány akit feleségül kellett volna venned, sosem szeretett téged. Ellenben a legjobb barátodat annál inkább szerette.

- Nem érdekel. Az is jobb lett volna, mint ez.  – mutatott önmagára a fiú.

- Mikor még fiatal vámpír voltál nem ezt mondtad. Vágytál arra, hogy befolyásolhass másokat. A lételemed volt a harc. Ám amióta megismerted Petert és Charlotte – ot puhány lettél. Szégyelld magad!

     Jasper hirtelen vicsorgásba tört ki és az asztalon átugorva nekiesett Maria torkának.

- Nem győzhetsz le! – kiabálta  Maria.

      A nő lerázta magáról a fiút és egy hátraszaltó kíséretében hozzávágta az ablakhoz. Az üveg megrepedt és Jasper kizuhant. Maria zihálva megállt és várt. Jasper egyetlen tizedmásodperc elteltével visszaugrott  a párkányra és a levegőbe emelkedve belerúgott a nő gyomrába. Maria átbukfencezett az egyik fotelon és a fal előtt kötött ki.

- Soha, ismétlem soha ne kerülj a szemem elé!  - mondta a fogai között szűrve a szavakat Jasper.   – Remélem többé nem találkozunk!

     Gyűlölködve nézett a nőre, majd zsanérostól kitépte az ajtót és távozni készült. Ám hirtelen még megállt az ajtóban és így szólt:

- Különben is. Peternek  és Charlotte –nak én segítettem megszökni.

     A nő dühös ordításban tört ki.

- Hogy mi?! – kérdezte undorodva, de Jasper addigra már nem volt sehol.

     Maria hirtelen újra a jelenben találta magát. Miután újra élte ezeket az emlékeket még jobban haragudott Jasperra. Ekkor a szobába lépett egy férfi.  Kinézetre körülbelül harminc éves lehetett. Persze idősebb volt. Terepszínű ruhát viselt és tisztelgett a nő előtt.

- Hivatott? – kérdezte.

- Lenne számodra a egy feladatom.

- Igen?

- Keresd meg Jasper Whitlock – ot és végezz vele!

- Na de… - szólt meglepetten a férfi.

- Ne ellenkezz Thomas! Tudom, hogy ő tanított, ő volt a mentorod, de most mégis végezned kell vele!

- Erősebb és okosabb nálam, nem mellesleg különleges erővel bír. Nem hétköznapi vámpír.

- Tudom. Ezért is döntöttem úgy, hogy vagy velem van, vagy senkivel. Ő választott. A többi már a te dolgod.

     Thomas újra tisztelgett és távozott a romos szobából.  

*** 

     Peter és Charlotte tehetetlenül és bosszúsan figyelték, amint Jasper táskányi holmijával berendezkedett a ház  előterébe. Peter azonban egy idő után már feladta az állandó bosszankodást és próbált örülni legjobb barátja jelenlétének. Ám Charlotte nem nézte jó szemmel, hogy Jasper egyre otthonosabban érezte magát. Folyton kritikákkal illette a fiút és ahol csak lehetett belekötött a jelenlétébe. Jasper ezek ellen úgy próbált meg védekezni, hogy legtöbbször egész nap a házon kívül tartózkodott, ám amikor  már megunta az állandó futkározást, valamint kívülről ismerte az erdőt, kénytelen volt ,,haza” menni. Ilyenkor  bevetette különleges képességét és hatni próbált Charlotte – ra. Ennek az lett az eredménye, hogy a lány  túlságosan is barátkozó lett Jasperrel és a fiú végül felhagyott ezekkel a próbálkozásokkal, mert attól tartott, hogy megbántaná Peter érzéseit.

     Jasper nagyon élvezte a szabadságot. Boldog volt, hogy Maria nem parancsolgatott neki és már nem kellett állandóan azon agyalnia, hogy miként kell kiképeznie az újonc hidegeket. Akkor vadászott amikor kedve tartotta, ám ilyenkor mindig bűntudata volt. Nem akart másokat megfosztani az élettől, de úgy gondolta neki is léteznie kell valahogy.

     Ahogy teltek a napok egyre többször hangoztatta, hogy mindhármuknak életmódot kellene változtatniuk.

- Fogalmam sincs, hogy mire célzol! – mondta immár vagy századjára Peter, miután Jasper megint ezzel a témával hozakodott elő.

- Én meg azt nem értem, hogy mit érthetetlenkedsz! – bosszankodott a fiú. – Mi olyan felfoghatatlan abban, hogy másfajta életről álmodozom?!

- De te is tudod, hogy mi nem élhetünk másképp. Áldás és átok is ez a vámpírlét. Örökké élünk, de mások halálának az árán.

- Tudom. – füstölgött és hátrasimította mézszőke bozontját.

- Akkor meg?

- De nem jobb lenne, hogyha megpróbálnánk úgy élni, mint az emberek?

- Az lehetetlen! Hogyan gondolod te ezt?

- Azt még nem tudom. De szívesen találkoznék, egy olyan személlyel akinek lenne ötlete.

- Álmodozz csak. Én inkább a földön maradok. – válaszolta Peter és megcsóválta fejét, látván, hogy Jasper valami új dolgon töri a fejét.

- Te mindig hitetlen voltál. Azt sem hitted el, amikor közöltem veled, hogy vámpír lettél. – emlékeztette Jazz Petert.

- Kérlek ne is emlékeztess arra a napra. Mariának még annyi bátorsága sem volt, hogy ha már átváltoztatott közölte volna az igazságot.

- Gondlom félt. Elvégre erős voltál. Tartott tőle, hogy végeznél vele.

- Bár úgy lett volna.

- Beszéljünk másról. – mondta Jasper egykedvűen.  – Emlékezni sem akarok arra a nőre!

- Jó, de akkor miről beszéljünk?

- Mondjuk arról, hogy miként találunk valakit aki segít új életet kezdeni.

- Ó Jasper! Fejezd már be! – sóhajtott Peter és berohant a házba.

     Charlotte éppen akkor érkezett meg, amikor szerelme beviharzott a házba. Megcsóválta a fejét és odalépett a vendégükhöz.

- Most éppen mivel idegesítetted fel?  - kérdezte mérgesen. 

- Csak a szokásossal.

- A lehetetlen elképzeléseddel az olyan életről, amiben a magunkfajtánk nem bántják az embereket?

- Pontosan.

- Szánalmas vagy.

- Köszi  Charlotte, tőled nem vártam mást.

A vita hevében észre sem vették, hogy valaki lassan megközelítette a búvóhelyüket. Thomas volt az. Maria küldötte.

     A férfi akinek vállig érő rozsdabarna haja volt  és a szemei éppen a szénfekete árnyalatában játszottak csendben meglapult a közelben. Minden egyes szót halott. Thomas mindig is jó lopakodó volt. Már a háborúban is állandóan ez volt az ő feladata. Becserkészni az ellenséget és megtudni a féltett titkokat, gyengeségeket.  Most már tisztában volt vele, hogy mi is Jasper gyengéje.

- Egy tökéletesebb, harc nélküli, emberi áldozatoktól mentes  életre vágyik. – gondolta magában.

     Kissé elégedetlen volt. Ő eddig a pillanatig azt hitte, hogy Jasper a tökéletes vámpír. Egy érzelem nélküli lény, aki arra született, hogy ragadozzon és pusztítson. Aki csak az önfenntartást helyezi előtérbe. Thomas most rádöbbent, hogy félreismerte egykori  tanítóját. Aztán eszébe jutott, hogy mire kérte Maria, és most mát cseppet sem volt ellenére, hogy megszegje a parancsot.

     Lassan egy terv fogalmazódott meg benne. Egy olyan ötlet, ami ha bejön akkor végérvényesen elpusztítja Jaspert és őt, Thomast, Maria kedvencei közé emeli.

 A férfi lassan elvigyorodott és közben távolodni kezdett a két vámpírtól. Nem akarta megkockáztatni, hogy ellenségei megérezzék az illatát, vagy Jasper netán észrevegye a hirtelen, semmiből  támadt elégedettséget.

     Eközben Charlotte és Jazz tovább vitatkoztak.

- Most már aztán tényleg elegem van belőled. – panaszkodott a nő – Miért nem mész el innen és hagysz minket békén végre?

- Sajnálom, de nem tehetem. Még maradni akarok. Úgy érzem van még remény, hogy megváltoztassalak benneteket.

- Vámpírok vagyunk. Fogd már fel! Mi nem változunk meg. Örökké fogunk élni és ennek köszönhetően  örökre gyilkolásra vagyunk ítélve.

     Jasper nagyon ideges lett Charlotte szavaitól. Sajnos be kellett látnia, hogy eddig nem talált megoldást az ártatlanok életben hagyására.

- Nem akarom, hogy Charlotte –nak legyen igaza. – gondolta ingerülten.  – Azt nem tudnám eléviselni.

- Most meg min gondolkozol? – kérdezte  hirtelen a nő.  – Ugye kezded belátni, hogy tévedtél?!

- Most éppen az jutott az eszembe, hogy mi lenne ha szomjas lennél, vadszáni mennél és éppen egy egykori rokonodba botlanál. Teszem azt mondjuk az édesapádba.

     Charlotte arca elsötétült és valami eddig ismeretlen, szokatlan érzés ült ki rá. A szánalom.

- Nos akkor … - elharapta a mondatod és sokatmondóan nézett a fiúra.

- Nem hiszem el, hogy végeznél vele.

- Elmúltak azok az idők, amikor a családommal foglalkoztam. Különben is, annyira nem is emlékszem rájuk.

- Most hazudsz. Érzem. – válaszolta Jasper.  – Bizonytalan vagy és szánalom, sajnálat kavarog benned.

- Jól tudod, hogy az ösztön erősebb az akaratnál.  – válaszolta lemondóan Charlotte.

- Ezek szerint …?

- Igen. Végeznék vele.

     Charlotte lassan megfordult és besietett a házba. Egy sóhajtást fojtott el.

     Jasper csalódottan nézett utána. Nagyon elkeseredett, hogy a lány erre a következtetésre jutott. Úgy vélte, ha valaha is ilyen választás elé kerülne, ő meg tudná állni azt, hogy ártson egy volt szerettének.

- Ez hát a különbség köztem, Peter és Charlotte között. Talán nekem még nem késő. De nekik már igen.  – gondolta és ő is bement a házba.

     Peter és Charlotte a ház egyetlen szobájában ültek és beszélgettek. Amikor Jazz belépett elhallgattak. Peter kérdően nézett szerelmére, majd barátjára, de nem szólt semmit.

- Döntöttél?!– kérdezte a lány.

- Igen. – mondta Jasper csendesen és kissé kihívóan nézett Charlotte – ra.

- Akkor mostantól nyugalomban fogunk élni?  - szolt reménykedve Peter.

- Igen. – mondta újból Jazz.

- Vitatkozni sem fogtok? – kérdezte a férfi, és most az egyszer szerelmére nézett, tudván, hogy általában mindig ő kezdeményezte a veszekedést Jasperral. 

- Nem lesz gond! Az én részemről legalábbis biztos.

- Én sem fogom keresni a bajt. – tette hozzá megnyugtatásképp a fiú és természetesen mindenkin ez a nyugodt érzés lett úrrá.

- Akkor nem mész el? – kérdezte Charlotte.

- Egyenlőre nem.

     A fiú ezután fogta magát és kiment a házból. Érezte, hogy Peter négyszemközt szeretne beszélni Charlotte- val. Miután hangosan bevágta maga mögött az ajtót Peter így szólt:

- Most beszéltük meg, hogy nem lesz gond!

- És?

- Te meg máris azt  kérdezed tőle, hogy el – e megy.

- Látom nem érted. – forgatta a szemeit a lány.

- Miért? Kellene?

- Igen. Odakint beszélgettem Jasperral, és akár mennyire félek, hogy a bajt hozza ránk rádöbbentett valamire.

     Peter kérdően vonta fel a szemöldökét.

- Arra, hogy lehet abban valami amit mond. A kultúrált, emberi életben.

- Én meg azt hittem, hogy azt te nem akarod.

- Nekünk nem is. Mi már megszoktuk így. Jól elvagyunk. De ő…

- Ennyire aggódsz érte? – kérdezte a férfi kissé gyanakvóan.

- Ne értsd félre. Nem szerelemből. Pusztán együttérzésből. Látom, hogy mennyire szenved így. Neki tényleg új életet kellene kezdenie. Ehhez viszont el kellene innen mennie.

- Szóval azt mondod, hogy küldjük el?

- Én inkább már nem szólók bele. Te  viszont azt csinálsz amit akarsz és persze Jasper is. De remélem, hogy egyszer elmegy innen és teljesül a kívánsága.

- Drágám – mondta Peter és átölelte a lányt – Büszke vagyok rád.

- Engem is meglep ez az együttérzés, de hát úgy látszik akármennyire is tiltakoztunk Jasper személye ellen, mégis csak sikerült neki egy kis változást csempésznie az életünkbe.