Ötödik fejezet 

 Már javában hajnalodott, amikor én és Noah ,, hazaértünk”.  Tisztes távolságból figyeltem a vörös hajú fiút és közben erősen próbáltam nem arra gondolni, hogy mi is történt az elmúlt fél órában. Hogy mit tett Noah, mit láttam és én mit követtem el.

     Egyszerűen szörnyű volt. Ám, akármennyire nem koncentráltam a képekre, tisztában voltam vele, hogy örökkévalóság életemben kísérteni fognak.

     Szegény unokák. A nagyszüleik már sosem térnek haza, hogy mesét olvassanak nekik.

     Újra megborzongtam. Noah ekkor hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla időközben nem –e tűntem el mellőle. A szeme az arany egy sötétebb árnyalatában pompázott. De úgy véltem az enyém is olyan lehet.

- Mi van? Mi ez a nagy csönd? – kérdezte és megállt, hogy bevárjon.

- Semmi. – feleltem mogorván.

- Jaj Alice – sóhajtozott – mikor fogod már föl, hogy amit az előbb tettünk az nem gyilkosság volt.

- Hogy nem gyilkosság?! – hitetlenkedtem.

- Nem bizony. Az ösztöneinkre hagyatkozunk. Azt tettük amit megkövetelt  tőlünk az élet.

- Te jó ég! Milyen borzalmasan kegyetlen vagy!

- Nem vagyok kegyetlen! Vámpír vagyok!

- De téged akkor sem érdekel, hogy meghalt két idős ember, akiknek volt családjuk?!  - kérdeztem és immár kiabáltam. Minden eddig bújtatott feszültség, keserűség felszínre tört belőlem. 

- Hallgass már el!  - mondta Noah.

     És én abban a pillanatban a számhoz kaptam a kezem és egy hang sem jött ki többé a torkomon.

- Majd akkor beszélj ha lenyugodtál és ha kérdeznek! – mondta és gyorsított.

     Én meg csak álltam és tovább fortyogtam immár magamban. Végül kénytelen – kelletlen utána mentem, mert a Nap vészesen kelt és már jócskán a látóhatáron belül volt. A bőröm pedig csillogni kezdett. Isten mentsen, hogy a mai nép még valakire ráijesszek. Azt már nem tudnám elviselni.

     Mikor beértem az elhagyatott könyvtárba Noah nem volt sehol. Reméltem is, hogy nem fogok vele összefutni. Valószínűnek tartottam, hogy ott helyben megölném. De aztán rájöttem, hogy még sok mindent nem tudok a vámpírokról.

     Clarissa kissé lelombozódva nézett rám és én még véletlenül sem akartam vele beszélni. Vajon ő is olyan, mint a bátyja? Nem érdekli, hogy vadászat közben ki hal és ki él?

     Behúzódtam a könyvtár azon részébe, ami egykoron valószínűleg az olvasóterem lehetett. Kopott és törött asztalok hevertek mindenfelé. Olyan volt, mintha valaki már egyszer az egészet szétdobálta volna mérgében.  A feltúrt szőnyeg alatt találtam egy lámpát. Becsatlakoztattam a konnektorba és felkapcsoltam. Aztán rájöttem, hogy a hajnali sötétségben is kitűnően látok. 

  - Remek. – gondoltam ingerülten – Még egy tökéletes képesség, hogy könnyebben tudjak vadszáni.

     Mérgesen a padlóhoz vágtam a lámpát. Ripityára tört. Ezután lassan a polcok között kezdtem járkálni, és valami használható könyvek, írások után kezdtem kutatni.

     Ekkor Clarissa lépett a terembe. Először nem is vettem észre, csak amikor már előttem állt csípőre tett kézzel.

- Hol van Noah? – kérdezte unottan.

- Fogalmam sincs.  – mondtam őszintén.

- Ja jó. Majd csak előkerül. – válaszolta a lány és úgy láttam, mintha kicsit felélénkült volna.

- Volt már máskor is, hogy eltűnt előled? – kérdeztem, bár a válasz nem érdekelt annyira.

- Csak egyetlen egyszer.  – mondta elgondolkodva.

- Mikor? És mi lett az eredménye? – kérdeztem, de már sejtettem a választ.

- Kereken húsz éve. Mikor visszatért már vámpír volt. 

- Sejtettem. Te mióta vagy … - jelentőségteljesen néztem rá, majd magamra  - Öhm ilyen…?

- Hideg ? Vámpír? Vérivó? – kérdezte és szinte pattogtak a szinonimák a falak között.

- Én szörnyeteget akartam mondani.  – szóltam elképedve.

     Azt hittem, majd ő is megsértődik, mint a testvére, de helyette elhúzta a száját és egyetértően bólintott.

- Na igen. Akinek van egy csepp esze az valószínűleg ezt a szót használná. Egyébként, hogy válaszoljak az előbbi kérdésedre  én is húsz éve vagyok hideg.

- Komolyan?

     Clarissa bólintott.

- Te gondolom mindre emlékszel.

- Sajnos.

- Ha megkérlek rá elmesélnéd? Mesélj el mindent amit tudsz a vámpír létről. – kértem feszengve.

     Clarissa feszült arccal leült mellém és mesélni kezdett.

- Amikor Noah vámpír lett teljesen egyedül volt. Magányos és kiszámíthatatlan. Még ennél is rémesebb. – mondta a lány és keserűen mosolygott.

- És ki változtatta át?

- Egy vándorló vámpír. Más néven nomád. Egy nő. A városban éppen ünnep volt. A nő erre járt és Noah pechjére felfigyelt a lány szépségére. Az meg elcsábította. Egymáséi  lettek és a szenvedély hevében át is változtatta.

     Szinte láttam magam előtt az események alakulását. Vajon az én átváltoztatásom is hasonló körülmények között zajlott? – tanakodtam magamban.

- Noah rögtön tisztában volt, hogy mivé lett. A nő aki átváltoztatta megvárta, hogy magához térjen és még mielőtt eltűnt volna az életéből mindent elmondott neki. Ezután napok, hetek, hónapok teltek el. Nem jött róla semmi hír. A szüleim majd beleőrültek az aggodalomba. Végül eltemettük. Képletesen. Már majdnem minden visszatért a régi kerékvágásba, amikor egy nap Noah visszajött a házhoz. Én voltam otthon. Éppen a ház körüli teendőket végeztem. Előbukkant és én megöleltem. Erre ő durván ellökött magától. Legalább nyolc métert repültem az udvaron, mert olyan erős volt. Kérdőre vont, hogy miért felejtettük el olyan hamar. Hogyan léphettünk túl az eltűnésén.  Engem és persze a szüleimet is egyaránt hibáztatott. Próbáltam neki mindent megmagyarázni, de nem hallgatott meg. Aztán megláttam a vörös szemeit. Nagyon megijedtem. Erre neki azonnal támadt egy ötlete.

- Megérdemled, hogy osztozz velem ebben a sorsban! Az öröklétben! Majd meglátod, hogy mennyivel szabadabb életed lesz. – mondta nekem.

     Clarissa hangja megremegett. És az én kezeim ökölbe szorultak.

- Csak nem azt akarod mondani…? – kérdeztem egyre fokozódó dühvel, de ő a szavamba vágott.

- Noah akkor így szólt: - Nyugodj meg húgom!   – És én megnyugodtam.  – Engedd, hogy vámpírrá változtassalak!  - mondta nekem.  – Erre én megálltam, ránéztem és odatartottam felé a bal kezemet.  Három nap múlva már én is vámpír voltam.

     Clarissa felhúzta kopott blúza ujját és felém mutatta bal csuklóját. Azon két kicsi pont volt. Úgy nézett ki, mintha a bőrébe égették volna.

- Ő változtatott át! – mondtam dühösen.

- Igen. Nem tudta elfogadni, hogy én megúsztam az örökkévalóságot, ő pedig nem. Végül eljöttünk a városból és azóta errefelé élünk.

- Noah a képességét használta ellened. Micsoda aljas … - de nem folytattam.

- Különleges képessége van. Minden emberre és vámpírra rá tudja erőltetni az akaratát.  Én is ezért vagyok most ilyen. Na meg persze te is ezért vagy itt.

- Eddig észre sem vettem, hogy néha ő irányította a tetteimet.  – mondtam elképedve.

- A legtöbbször nem lehet észrevenni. De én, akin már több milliószor gyakorolta azt, már tudom, hogy mikor nem cselekszem önszántamból. Ám akkor sem tehetek ellene semmit.

     Clarissa rám nézett és úgy láttam rajta,  hogy ha tudna akkor most sírna. Nem is sírna. Üvöltve zokogna. Nagyon megsajnáltam.

- Sajnálom.  – mondtam és a fejemet ingattam. – Tényleg sajnálom.

- Most már mindegy. Késő bánat. Ez van. El kell fogadni.

- De te sem akarsz semmit tenni az ilyen élet ellen? – kérdeztem és körbemutattam – A vadászat és az emberi áldozatok ellen?

- Már hogyne szeretnék tenni ellene. De mit?

- Azt még nem tudom, de hajlandó lennél segíteni? Mert ha igen, akkor én is segítek rajtad.

- Hogyan?

- Van egy két ötletem. Persze emberek már sosem lehetünk. Gondolom.

- Azok már nem. De másfajta vámpírok még igen. – szólt Clarissa és halvány remény csillant sötétbarna szemeiben.

- Pompás. – mondtam és a tenyeremet dörzsölgettem – De Noah – nak egy szót se!

- Tudom. Persze, hogy nem.

     Kezet ráztunk és megszületett titkos szövetségünk.  Már egyáltalán nem voltam egyedül és én is reménykedni kezdtem.

- Egyébként ne is keresgélj itt könyvek után. – mondta lemondóan Clarissa.  – Olyan kötet úgy sem létezik, ami leírná a vámpír lét értelmét. Ha egyáltalán van neki.

- Igazad lehet. – mondtam és elhajítottam a szoba másik sarkába az eddig kezembe akadt irományokat.  – Mesélj még. – kérleltem.

- Mit szeretnél  tudni?

- Például azt, hogy nem – e tudsz olyan vámpírokról, akik nem emberi véren élnek?

     Clarissa összevonta a szemöldökét és határozottan megrázta a fejét.

- Soha életemben nem hallottam ilyenről. Hogyan tudnánk csillapítani a szomjunkat, ha nem vadásznánk emberekre?

- Oh. – mondtam szomorúan. – Csak egy ötlet volt. Én azért még reménykedem.

- Szíved joga, de én a helyedben nem áltatnám magam.

- Értem. – szóltam aztán gyorsan másra tereltem a szót, hogy leküzdjem a rám törő kilátástalanságot.  – És mi az, hogy hideg?

- Az a vámpír szinonimája. Azt hiszem a farkasok hívnak így bennünket.

- Farkasok? – kérdeztem értetlenül.

- Az ellenségeink. Nem lényeg. – legyintett Clarissa – Errefelé úgy sem élnek és még nem is jártak itt. Szóval nem jelentenek veszélyt.

- De azt hittem, hogy halhatatlanok vagyunk?

- Azok vagyunk. De a vérfarkasok végezni tudnának velünk. Csak ők. Meg más vámpírok.

- Húha.- ámuldoztam,  de még mindig  nem tudtam, hogy hogyan lehet végezni a mi fajtánkkal.

- Akarsz még tudni valamit? – kérdezte Clarissa és kibámult a kora reggeli fénybe.

- Igen.  – mondtam gyorsan – Hogyan pusztíthatnak el?

- Széttépnek és elégetnek.  – szólt tárgyilagosan a lány.

- Világos.

     Ekkor halk neszezésre figyeltünk fel. Úgy véltem Noah jöhetett vissza. Valószínűleg Clarissa is erre a következtetésre jutott, mert azonnal felpattant mellőlem és az ablakhoz ugrott. A mutatóujját a szájára tapasztotta és gyorsan elfordult felőlem.

- Ti meg mit csináltok? – kérdezte Noah gyanakvóan és belépett a helységbe.

- Csak csendben nézelődünk. – mondtam neki és szemrehányóan néztem rá.

- Clarissa eredj kifelé!  - mondta a fiú és meg sem lepődtem, hogy a lány már kint is volt mire Noah a mondat végére ért.

     Én felálltam és követni akartam újdonsült barátnőmet. Ám ekkor Noah szorosan megfogta a kezem és egy tizednyi másodperc alatt visszarántott az ajtóból.

- Mi van?! – förmedtem rá. Habár magasabb és erősebb volt nálam, nekem akkor is sikerült elrántanom magamat tőle. Ennek hatására ő megingott és nekiesett a falnak. A fal hangos reccsenéssel repedt  meg egy – két helyen.

- Ez szép volt.  – mondta elismerően. – Hála az égnek, hogy hozzánk csatlakoztál és nem más vámpír klánhoz. Ki tudja mi lenne a vége ha harcra kerülne a sor?!

- Valószínűleg végeznék veled! – mondtam dühtől izzó hangon.

     Noah meglepetten nézett rám és gyanakodóan tekintett Clarissa után,  aki most a folyosón járkált.

- Még mindig a hajnali vadászat? Vagy netán valami más?

- Szerinted? – kérdeztem elterelően és kissé megijedtem. Ilyen hamar rájött volna, hogy jóban lettünk a húgával?

- Gondolom, hogy még mindig a reggeli dolog aggaszt.  – mondta végül.

- Valóban. – mondtam megkönnyebbülten , de aztán újra dühös lettem – Én többet ilyet nem csinálok. Nem fogok megölni senkit! – mondtam szégyenkezve.

- Majd ha kínoz a szomjúság nem ezt fogod mondani.  – szólt elégedetten és magabiztosan.

- Meglátjuk. – szóltam, és még mielőtt újra elkaphatta volna a kezem kirohantam a szobából.