Hatodik fejezet 
 

     Évek teltek el eseménytelenül.  Charlotte és Peter legnagyobb megdöbbenésére Jasper soha többé nem hozta szóba az emberi áldozatoktól mentes életmód témáját. Úgy tűnt belenyugodott, hogy ez a sorsa és másnaponta járt el vadászni. Volt amikor több napra is eltűnt és bosszúsan, ingerülten tért haza. Amikor Peter megkérdezte tőle, hogy hol volt csak annyit felelt:

- Újabb kudarcot vallani!

     Jasper most már egyáltalán nem beszélt. Legtöbbször bevette magát az egyik sarokba a házban, és órákon át egy pontot bámult a falon. Néha – néha remény csillant a szemében. Olyankor újra  útnak indult és eltűnt, hogy aztán három nap elteltével komoran és reményvesztetten térjen vissza.

     Peter saját magát hibáztatta barátja állapotáért.

- Fogalmam sincs, hogy mi a baja.  – tanakodott az egyik verőfényes nyári napon, amikor ő és Charlotte az erdőben ültek egy odvas szikamorfa árnyékában.

- Azt szeretném ha nem magadat hibáztatnád! – mondta a nő. – Úgy vélem én voltam rá rossz hatással.

     Peter szerelmére nézett és megrázta a fejét.

- Nem. Ugyan. Akkor mindketten hibásak vagyunk, de nem csak te. – szólt együtt érző hangon.

- Én mondtam neki, hogy mi már sosem változunk meg. Talán túlságosan is komolyan vette. A fenébe! – szólt indulatosan a lány  és öklét a fa ős öreg kérgébe mélyesztette. Az hatalmas, megadó recssenéssel dőlt ki a helyéből.

     A két vámpír elugrott a kidőlő fa elől és sétálni kezdtek a napsütésben. Bőrük minden négyzetcentimétere csillogott, mint a gyémánt, de ez őket cseppet sem zavarta.

- Jobb lett volna, ha semmit sem mondok neki. – emésztette magát tovább Charlotte.

- Talán célravezetőbb lenne, ha megmondanánk neki, hogy tűnjön el innen. – mondta a fiú.  

- De hát akkor még jobban magába fordulna. Gondold csak el. Nincs rosszabb egy kóborló vámpírnál. Teljes letargiába esne. Magától kell elmennie. De nem ösztönözhetjük arra, hogy menjen el!

- Ez igaz. De akkor mit tegyünk?

- Nem tudom. Keresni kellene neki egy lányt.

     Peter szerelmére nézett és elismerően bólintott.

- Hm. Nem is rossz ötlet. Az talán elterelné a figyelmét.

- Vagy kereshetnénk egy olyan hideget, aki támogatja az általa elképzelt életmódot.

- Szerinted létezik olyan ezen a világon? – kérdezte kétkedő arccal Peter.

- Talán.

     Ekkor Jasper tűnt fel a semmiből. Úgy suhant a fák között, mint egy szellem. Hátán egy kopott, szakadt hátizsák volt.

- Te meg hová készülsz? – kérdezte Peter.

- El.

- Azt gondoltam. De mégis hová?

- Nem mindegy. Majd jövök. Muszáj elmennem innen egy időre.  – szólt meggyötört arccal Jasper.

     Két barátja felé bólintott, majd megfordult és már el is tűnt.

- Ez megőrült. – bosszankodott Charlotte.

     Jaspernek nem volt kimondott célja. Sőt úgy vélte, már semmilyen célja nem volt az életének. Csak ment amerre utat látott. Lehetőséget, hogy minél messzebb elkerülje az emberek világát. De olykor – olykor mégis csak fellobbant benne a remény szikrája.

      Amikor elért egy útelágazást jelző táblához megtorpant. Az egyik nyíl alakú tábla visszafelé mutatott, amerről jött.

     Texas állam.  – ez volt ráírva.

     Jazz undorodva vette szemügyre a fába vésett betűket.

- Nem maradok itt! Sose jövök vissza!

     Éjfekete szemét a tábla másik részére szegezte.

     Colorado állam.

- Talán Denverben megtalálom amit vagy akit keresek. – tanakodott és már indult is arrafelé.

     Ekkor egy derékig érő, éjfekete hajú nő pattant Jasper elé. Olyan gyorsan mozgott, mint egy párduc és olyan nesztelenül, mint egy áldozatát becserkésző kígyó. Vigyorogva bámult a meglepett fiúra és kezét Jazz mellkasára tette, jelezvén, hogy azt akarja ne menjen tovább.

- Hölgyem ön meg kicsoda? – kérdezte a fiú óvatosan és rögtön levette magáról a nő kezét.

- Hello. A nevem Mona. És kérlek tegezz. Nem vagyok úrihölgy! Okés? – mondta a lány csendesen, de közben kuncogott.

- Rendben.  – szólt belegyezően Jazz - Mit akarsz tőlem?

- Elnézést kérek ha megijesztettelek. Nem állt szándékomban. Csupán láttam, hogy Colorado felé veszed az utat és gondoltam, hogy nem bánnád ha lenne egy útitársad.  – vonta meg a vállát Mona.

     Jasper a levegőbe szimatolt és szemügyre vette a nőt. Huszonöt év körüli lehetett amikor átváltoztatták. Kinézetre bármelyik emberek lakta városban megállta volna a helyét. Elegáns kosztüm volt rajta,  a kezében  pedig óriási, virágokkal díszített kalapot tartott. Csomagja nem volt.

- Nos  - tanakodott hosszasan a fiú – velem tarthatsz, he elárulod, hogy miért vagy feszült és ingerült, holott külsőleg vidámnak mutatod magad?!

     Mona meglepetten nézett a fiúra és szemét végigjártatta rajta, mielőtt válaszolt volna.

- Huh! – Különleges képesség? Ez igen. Eddig  csak egyszer találkoztam képességgel bíró vámpírral. Szép. – szólt és látványosan pukedlizett Jasper előtt.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Most mintha kicsit aggódnál is. – szólt újra Jazz. – Érzek, amit érzek.

- Jól van. – adta meg magát Mona. – Már régóta követlek. Még a másik két barátodat is láttam akiknél eddig laktál. Izgultam ám rendesen, hogy miként fogsz reagálni a váratlan megjelenésemre.

- Áhá. Értem.  – válaszolta gyanakodva a fiú.  – Újra a lányra nézett és most enyhe türelmetlenségen kívül semmit nem érzett. Lassan ő is kezdett megnyugodni.

- Akkor mit szólsz? Veled mehetek?

- Igen. De figyelmeztetlek –emelte fel mutatóujját Jazz  - Én nem cél nélkül vagyok most úton!

- Nekem is van célom. – szólt szenvtelenül Mona.

- És mi az?

- Majd elmondom ha te is. – szólt váratlanul és önelégülten.

- Most inkább haladjunk. Sötétedésre szeretnék már egy normális várost látni.

- Igaz. Vadászni is kell még. – mondta a lány és elindult a kopott, kátyús úton. 

- Ja persze. – kapott észbe Jasper és ő is elindult.

     Hirtelen megint csüggedtség és hatalmas, tehetetlenségtől csöpögő düh lett rajta úrrá.  

***

     Peter és Charlotte még mindig azon tanakodtak, hogy vajon most meddig lesz tőlük távol  a barátjuk. Mikor beértek a házba legnagyobb megrökönyödésükre Jasper egyetlen holmiját sem találták sehol. Minden úgy volt, mintha a fiú sosem jött volna ide.

     Peter káromkodva nézett körbe és dühösen így szólt:

- Mi ütött ebbe? Most meg rendmániás lett? Miért pakolta el a cuccait?

     Charlotte egy borítékra lett figyelmes az asztalon. A kezébe vette és egyetlen, röpke mozdulattal feltépte. Egy macskakaparással írt levél hullott le a szőnyegre.

- Nézd. – mutatott a lány a lapra.

- Ez Jazz írása. – szólt Peter meglepetten.

     Charlotte  felvette a földről az írást és hangosan olvasni kezdte:  

Kedves Peter és Charlotte!  

     Elnézést kérek, hogy ilyen hamar és köszönés nélkül távozom.  – Charlotte sokatmondó pillantást vetett szerelmére és közben tovább olvasott – Már nem bírtam tovább! Egyszerűen szükségét éreztem, hogy tovább álljak. Lehetetlen volt napról – napra azt tettetnem, hogy nem érdekel az életmód-változtatás. Tudom jól, hogy mi a véleményetek erről a dologról, de ezért is jobb, hogy így jöttem el tőletek. Csak vitatkoztunk volna és féltem, hogy netán olyat mondunk vagy teszünk  egymással, amit aztán biztosan megbánunk.

     Én megpróbálom a lehetetlent. Találkozni akarok egy olyan személlyel, aki más nézeteket vall a életmódunkkal kapcsolatban. Egyszerűen muszáj lesz valakit találnom, mert ha nem biztosan visszamegyek Maria – hoz és megkérem, hogy végezzen velem!

     Nektek minden jót kívánok és kérlek ne is próbáljatok megkeresni, mert úgy sem találnátok meg.

     Köszönöm, hogy befogadtatok és a lehető legjobban bántatok velem.

Jasper.  

- Mit szólsz? – kérdezte Peter és Charlotte – ra nézett.

- Örülök, hogy elment. Végre belátta, hogy semmi értelme itt maradnia. Mellesleg mi sem kerülünk bajba miatta.  – szólt a lány.

- És mi lesz ha tényleg megteszi, amit itt leírt. – mutatott a kilencedik sorra a fiú.

- Úgy érted, hogy megöleti magát Maria –val?

- Igen.

- Talán még az is jobb lesz neki, mint az ilyen örökké tartó gyötrelem.  – vont vállat Charlotte.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondod?! Azt hittem már megbékéltél vele!

- Nem is hazudtam. Már nem haragszom, hogy idejött és tényleg kezdtem megkedvelni. De őszintén? – nézett a lány vörösen izzó szemével Peterre – Én is ezt tenném a helyében. Szörnyetegek vagyunk, csak gyilkolunk! Vagy legyen értelme élnünk, vagy pusztuljunk el!

     Charlotte szomorúan tépte széjjel Jasper levelét, majd kirohant a házból. Peter lemondóan nézett körbe a házban, majd ő is kedvese után ment.

     Nekik már nem volt választásuk. Beletörődtek a sorsukba. Vadászni mentek.