Hetedik fejezet 

     Kínzó lassúsággal teltek a napok, amik lassan évekbe csaptak át, és én szinte mindig azon kaptam magam, hogy már megint túl vagyok egy vadászaton, méghozzá akaratom ellenére. A legutolsó alkalommal pontosan emlékeztem, hogy kisebb harcba keveredtem Noah- val, aminek az lett az eredménye, hogy grabancát a kezeim közé kaptam és teljes erőből lerepítettem a régi könyvtár emeletéről. Ő persze egy karcolás nélkül megúszta a dolgot, csak hogy azután elégedetten toppanjon elém és ennyit mondjon:

- Indulj vadszáni Alice!

     Nem ellenkezhettem. Pedig megpróbáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, de a szomjúság és Noah képessége legyőzhetetlennek bizonyult.

     Clarissa egy nap aztán odajött hozzám, hogy közölje nagyot csalódott bennem.

- Én tényleg azt hittem, hogy tenni is fogsz valamit, nem csak ígérgetsz. – mondta szemrehányóan. – De te sem vagy különb, mint a többi!

- Hidd el, hogy én próbálkozom, de a fivéred egyszerűen legyőzhetetlen. – nem bírtam hangosan kimondani ezeket a szavakat, így hát suttogtam. Beláttam, hogy tényleg szégyellem magam.

- Igaza volt, amikor azt mondta, hogy úgy is eléri nálad, hogy a hitvese legyél.

     Én megtorpantam és hitetlenkedő arccal néztem a lányra.

- Micsoda? – visszahangzottak a szavaim a falak között.

- Jól értetted! – szólt sokatmondóan Clarissa – Még egy – két nap és megkéri a kezed,

te pedig szó nélkül igen mondasz majd neki. Azután már nem lesz esélyed, hogy elmenj innét és új életet kezdj. Örökre itt fogsz ragadni.

     Befogtam a fülem, hogy ne is halljam ezeket a szavakat.

- Nem! Az nem lehet! Nem is szeretem! – ellenkeztem és dühösen fújtattam.

- Az nem számít! Neki senki sem számít igazán. Még nem jöttél rá?

- De. – mondtam sóhajtozva és már éreztem is, hogy elkap az a jól ismert melankolikus érzés.

      A kezeim megremegtek és már semmit sem láttam tisztán magam körül. Aztán hirtelen minden fényes lett és megláttam Noah –t, ahogy előttem térdel. Én meglepetten és szörnyülködve néztem rá, ám mégis tudtam, hogy mi fog most  következni.

- Már első látásra tudtam, hogy a sors minket egymásnak szánt. Most már értem, hogy miért lettünk mindketten vámpírok. Azért, hogy házasok legyünk.

- Noah – szóltam elhaló hangon – Én … én nem szeretlek!

     A fiú felnézett rám, ajkát morcosan összecsücsörítette és felpattant térdelő helyzetéből. Megragadta a kezeimet. Szinte bilincsbe zárta őket. Tekintetét a szemeimbe fúrta. Én megpróbáltam elfordulni és kiszabadulni, de tehetetlen voltam.

- Na már most jól figyelj rám! Itt az lesz, amit én mondok! Megértetted?!

- Igen. – mondtam színtelenül.

- A feleségem leszel és örökre velem maradsz!

- Rendben.

     Noah rám mosolygott, elengedett és ajkát az enyémhez érintette.

A kép lassan elhomályosult, és én újra Clarissa dühtől izzó arcát vehettem szemügyre.

- Gondolom láttad. – szólt.

- Oh te jó ég! Ezt nem engedhetem! – mondtam szörnyülködve.

- Pedig így fog történni. Hiszen láttad. A látomásaid sosem hagytak cserben. Eddig minden úgy történt, ahogy azt már előre láttad. Most sem lesz másképpen.

- Pedig ez nem fog megtörténni!

     Zihálva, idegesen rohantam le a lépcsőkön, ki a lenyugvó Nap fényében. Hirtelen egy figyelmeztető táblába botlottam bele. Ezt állt rajta:  

Figyelem!  

     Megkérjük a tisztelt lakosságot, hogy este hét óra után senki se hagyja el a házát és a környéket!

     Ha mégis valami sürgős dolga akadna valakinek, kérjük a saját érdekében csoportosan ( minimum 3- 4 fő ) közlekedjen, és akkor is legkésőbb este 21.30 – ra érjen haza.

     Az óvintézkedés addig van érvényben, amíg a csendőrök és a helyi vadászok el nem kapják a városunkban garázdálkodó medvéket.

     Szíves megértésüket kérjük.

Biloxi Állami Hivatal.  

     A kezemet a homlokomhoz csaptam és bosszúsan fordultam vissza a könyvtár felé. Ez az intézkedés miattunk lépett életbe úgy körülbelül négy hónapja. A papír amire nyomtatták már szakadt volt és megsárgult. Látszott rajta az idő múlása.

     Már régen nem vadásztunk erre. Más államokba jártunk át. Próbáltunk nem feltűnést kelteni, hogy a város közelében lakunk, de ettől függetlenül  természetesen megértettem. Ha ember lennék bizonyosan én is otthon maradnék. Most nem voltam szomjas, mert tegnap vadásztunk, de akkor sem mertem a városlakók  közelébe menni. Nem kellene feltűnést keltenem.

     Végül úgy döntöttem, hogy ma már semmikképpen nem megyek vissza a két testvérhez. Csendesen elbújtam két szemetes konténer között, leguggoltam, hátamat a falnak vetettem.

- Most meg mit tegyek? – kérdeztem magamtól. – Meg kell akadályoznom, hogy Noah hatást gyakoroljon rám.

     Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy el tudnék menekülni előle. Talán pár napig még nem is találna rám. De aztán meg nem hagyhatom itt Clarissát. Megígértem neki, hogy segíteni fogok rajta.

- Áhhh! Lehetetlen egy helyzet. – bosszankodtam és közben figyeltem, ahogy lassan lement a Nap és az égen feltűntek az első fényes csillagok.

- Olyan jó lenne találkozni egy olyan vámpírral aki segíthetne. Aki kiutat kínálna  ebből az ,, életből”! –elfintorodtam, ahogy kiejtettem magamban az élet szót.

     Már megint éreztem, hogy lassan elnehezül mindenem. Hallottam, ahogy nagy csattanással nekivágódtam az egyik konténernek.

     Egy családot láttam. Nem olyanok voltak, mint egy átlagos család. Még így öntudatlanul is tisztában voltam vele, hogy vámpírok.

     Öten voltak.

     Egy magas, szőke hajú férfi, aki olyan volt, mint egy szobor. Mintha  az arcát a szobrász, direkt olyanra faragta volna, hogy aki csak ránéz eszébe jusson, hogy igenis léteznek tökéletes külsejű lények ezen a világon.

     Ebbe a hibátlan férfiba, egy szintén csodálatos, visszafogott szépségű, világos-barnahajú nő karolt. A nő boldogan járatta tekintetét ide – oda a férfi és a körülötte álló három másik személy között.

     A látomásomban közelebb léptem hozzájuk és most a tőlük távolabb állókat nézem meg magamnak.

     Egy lány, két fiú.

     Azonnal láttam, hogy a medvetestű, sötét, feketehajú fiú és a hihetetlenül csodálatos világos-szőkehajú lány egy pár lehet. A fiú a derekát karolta a lánynak, aki kissé önelégülten figyelte a mellette tornyosuló ,,testőrt” , és szőke haját közben gyengéden dobálta a vállán. Mintha csak tisztában lett volna vele, hogy éppen őket figyelem és még így, a látomásban is tökéletesnek akarta mutatni magát.

     Végül az egyedül álló,  szomorú szemű fiúra pillantottam. Bronzvörös haja, kócosan meredt az ég felé. Kezét a zsebébe mélyesztette és néha ő is a családjára nézett, de látszott rajta, hogy hiányol maga mellől valakit.

     Tátott szájjal bámultam őket. Sütött róluk az összetartás és … - igen gondoltam elégedetten – a szeretet.

     Úgy véltem mindannyian vámpírok. A bőrük hófehér volt. Annyira szerettem volna megszólítani őket. Kérni, hogy fogadjanak maguk közé.

     Ekkor valami történt. Mindannyian felém fordultak. A szőke férfit karoló nő, aki olyan volt, mint egy édesanya felém nyújtotta a kezét.

- Gyertek csak! – mondta mosolyogva.

     A többi négy egyetértően bólintott.

     Azon tanakodtam vajon ki van még itt velem, hogy nem csak nekem szólt a nő. Ekkor valaki megfogta a kezem. Bőre hideg volt, akárcsak az enyém. Kezét csúnya sérülések fedték, mintha egész életében harcolt volna.

- Gyere már Alice! – nógatott – Te mondtad, hogy ők befogadnak.  – szólt kissé feszülten.

- Jasper. – suttogtam elégedetten és bólintottam.

     A fiú egyszerűen hibátlan volt. Mézszőke haja a válláig ért és,  ahogy rám mosolygott úgy éreztem rögtön meg kell csókolnom. Szorosan magamhoz húztam a kezét és megpusziltam. Bőre kissé érdes volt, de az én szememben hibátlannak tűnt. Jasper most már nem volt  olyan feszült. Nagyokat sóhajtott mellettem és közben éreztem, ahogy gyengéden átkarolja a derekamat.

     Végül megpuszilt.

     Hibátlan ajkát az én ajkamra csúsztatta. És én szorosan magamhoz húztam, hogy a csók minden percét élvezhessem. Aztán a csók abbamaradt és mi egymás szemébe néztünk.

A szeme fekete volt. Bizalom és szeretet áradt belőle, ahogy rám nézett. Én meg valószínűleg közben rámosolyogtam, mert most  ő is vigyorgott.

- Hát akkor bátorság!  - mondta végül és a másik öt hideg felé fordult.

     Én meg követtem. Mentem utána szó nélkül. Azok pedig csak mosolyogtak és hívogatóan intettek.

     Úgy éreztem, hogy Jasper-t mindenhová követni tudnám.

     Annyira elhatalmasodott rajtam a szeretet érzése, hogy amikor magamhoz tértem a látomásomból úgy éreztem vacogok. Pedig nem fázhattam. Bőröm már rég nem érzékelte a körülöttem lévő időjárást.

     Karomat szorosan összekulcsoltam a lábam köré, és csalódottan néztem körbe. Még mindig a büdös, ormótlan konténerek között voltam. Közben teljesen beesteledett és én arcomat a csillagos ég felé emeltem. Átváltozásom óta most először Istenhez fordultam:

- Kérlek Uram!  – mondtam halkan – Add meg nekem a lehetőséget, hogy találkozzam azzal a családdal és persze Jasperral. Sőt, ha csak az egyik lehetséges, akkor inkább a fiúval, de kérlek, esedezem – miközben beszéltem letérdeltem – segíts nekem, hogy megtaláljam Őt vagy őket!

     Hirtelen megláttam egy hullócsillagot. Egy pillanat erejéig felfénylett, majd lomhán a mélybe zuhant. Én ameddig csak tudtam, útját végigkövettem a tekintetemmel.

     Végül felálltam és visszaindultam a könyvtárba.

     Biztos voltam benne, hogy meg kell keresnem a látomásomban látott vámpírokat. Szinte már beleszédültem annyira vágytam a társaságukra. Újra találkozni akartam velük, csak most már személyesen.

     De azzal is tisztában voltam, hogy előtte még Clarissa – nak kell segítenem, és elsősorban Noah – t kell megállítanom bármi áron!