Kilencedik fejezet 

     Lassan és kábultan lépdeltem  a ,,lakhelyünk” felé. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a látomásomtól.

     Az a tökéletes család. Az a harmonikusság és kiegyensúlyozottság. Látszott rajtuk, hogy ők a világ legcivilizáltabb  vámpírjai.

     De ez még semmi sem volt, ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor újra magam előtt láttam Jasper tökéletes arcvonásait. Újra éreztem ajkaimon mézédes csókját. A számhoz emeltem a kezem és elmosolyodtam.

     Éppen egy fiatal pár sétált el mellettem a reggeli félhomályban. Szerencsére be volt borulva, így hát nem csillogtam. Elég furcsán néztek rám. Valószínűleg azt hitték egy hajléktalan vagyok, aki most döbbent rá, hogy igazán másnapos.

     Messze elkerültek és végül átmentek a járda túloldalára, aztán susmotolni kezdtek.

Még éppen elcsíptem, amint a lány azt ecsetelte a barátjának, hogy milyen undorítóan festek. Elhúztam a szám és mérgesen utánuk sziszegtem. Az úrihölgy halkan felsikkantott és szorosan belekapaszkodott kedvese kezeibe. Aztán megszaporázták a lépteiket.

     Harsányan felnevettem és vidáman mentem tovább.

     Egyszerűen úgy gondoltam, most semmi sem ronthatja el a kedvemet. Minden olyan tökéletes volt. Vagyis az lesz majd. Gondoltam kissé csalódottan és türelmetlenül. Hiszen most máris még nem kelhettem útra, hogy megkeressem a családot. És sajnos azt sem láttam, hogy merrefelé élnek. De szinte százszázalékosan biztos voltam benne, hogy meg fogom találni őket. Bárhol legyenek is most, én egyszer velük fogok élni, Jasper az én egyetlen lelki társam társaságában.

     Még a gondolat is boldogsággal töltött el. Akárhányszor kimondtam magamban a nevét  vad és mérhetetlen vágyakozás fogott el. Magamhoz akartam húzni. Megcsókolni. És hallani, amint a fülembe suttogja:

- Szeretlek Alice!

- Szeretlek Jasper. – mondtam kissé rekedt, de annál érzelemdúsabb hangon.

     Megint csak mosolyogtam. Végre valahára nem csak a kilátástalanság jelent meg a vízióimban vagy az örökké tartó gyötrelem Noah és Clarissa oldalán.

     Újra volt értelme a létezésemnek.

     Már egyáltalán nem bántam, hogy hideg lettem. Az évek folyamán szinte minden nap, órákat gondolkoztam azon, vajon miért pont én? Miért én lettem a kiválasztott a Sors vagy Isten vagy akár bármilyen más, felsőbb hatalom szemében? Miért belőlem kellett vámpírt csinálni?

     Clarissa ilyenkor mindig azt mondogatta, próbáljam meg úgy felfogni, hogy kaptam egy második esélyt, hogy újrakezdjem. Ám én erre általában csak azt tudtam mondani, hogy miként bízhatnék a második esélyben? Egy második életben? Hogy ha még arra sem emlékeztem milyen volt az első.

     Eddig a napig úgy véltem elindulok és megkeresem a szüleimet. A családomat. Talán engem is vár egy szerető anya, egy aggódó apa vagy éppen egy minden lében kanál testvér. Esetleg egy vőlegény aki eltűnésem óta minden nap azon a helyen vár, ahol utoljára találkozhattunk.

     Ám a mostani látomásomnak köszönhetően, erről teljes mértékben lemondtam. Hiszen nem állhattam oda a szüleim elé vörösen izzó szemekkel, évek múltán hogy:

– Hello. Hazajöttem!

     Biztosan sikítva és hitetlenkedve menekülnének el előlem, én meg csak újra magányos lennék és jobban rám törne a depresszió mint valaha. Meg hát az is eszembe jutott, hogy ha bárkinek is fontos lennék ezen a világon már biztosan elkezdett volna keresni, kutatni utánam.

     Most úgy véltem volt célja a vámpírrá válásomnak. Méghozzá az, hogy megkeressem Jasper-t és a titokzatos családot. Talán emberi születésem napján, a világot irányító erő már tisztában volt vele, hogy nekem emberként nem lesz célom. Nekem újjá kell születnem, hogy csak azután cselekedhessek úgy, ahogyan helyes, és éljem le azokkal  az életemet akiket igazán szeretek, akikre mindennél jobban vágyom.

     Mert bizony szerettem őket.

      Szerelmes lettem Jasper-ba, már így a távolból testvéreimnek tekintettem a szép szőke lányt, a medve nagyságú fiút és azt a magányos tekintetű másikat is.

     Szüleimnek éreztem a tökéletes vonásokkal megáldott férfit, és azt a melegszívű nőt, aki olyan anyai szeretettel mosolygott mindenkire.

- A családom.  – mondtam és közben megérkeztem a régi könyvtár elé.

     Megálltam, pedig a lábaim vittek volna tovább.  A testem elzsibbadt és nagyokat pislogtam. Aztán éreztem, ahogy lassan a jövőbe pislogok.

     Noah elvetemült arccal nézte húgát, aki a földön fekve zihált és éppen helyre tette kificamodott jobb vállát. Clarissa egy szempillantás alatt újra macskaszerű pózba merevedett és lángoló tekintettel figyelte fivére minden mozdulatát.

     A fiú éppen gunyoros arccal fogta a nyakát és meglepetten így szólt:

- Te az előbb komolyan megharaptál?  - és felnevetett.

     Elvette a kezét a nyakától és én szemügyre vehettem a vámpírméreg okozta csúnya sebet. Olyan volt, mint amikor egy veszett kutya megharap egy embert. Noah nem igazán törődött a sebével. Úgy tűnt, hogy talán nem is fáj neki. Vagy csak nem akarta kimutatni.

     Szélsebesen mozdult el húga irányába és nyakánál fogva felemelte a földről.

     Clarissa  először tehetetlenül kapálózott, majd látván, hogy Noah milyen jól mulat ereje fölényén, arcon csapta, amibe az egész emelet beleremegett. A fiú hátradőlt és így a lány szabad teret kapott.  Bal lábánál fogva felemelte a fiút és ide – oda dobálta, mint egy rongybabát. A tető lassan repedezni kezdett, az ablaküvegek mozaikdarabokban záporoztak, akár csak a könnyű, tavaszi eső.

     Segíteni akartam. Hogy kinek is? Azt még én sem tudtam. De aztán eszembe jutott, hogy Noah mit is tett a lánnyal. Rákényszeríttette a vámpírságra, valamint engem is feleségül akart venni, még akkor is ha én nemet mondtam volna neki.

     Méreg öntött el és hirtelen újra a jelenben találtam magam. Megbotlottam és elestem. Tekintetemet a lezuhanó, mohás cserepekre emeltem és rögtön tudtam, hogy mi is folyik odabent. Felpattantam és egyetlen tizedmásodperc alatt Noah és Clarissa harcának kellős közepén találtam magam.

     Mint ahogyan a látomásban, úgy itt is, a lány felkapta a testvérét és lábánál fogva a falhoz vagy éppen a tetőhöz csapta.

     Éreztem, ahogy lábam alatt megremegett a már így is instabil emeleti rész. Noah ekkor így kiáltott:

- Clarissa állj le! Azonnal!

     Ám a lány csak mosolygott és a fejét rázta. Noah olyan képet vágott, mint aki arra eszmélt, hogy itt a világvége.

- Hagyj békén! Azonnal eressz el! – parancsolta és tudtam, hogy én már régen engedelmeskedtem volna neki.

- Nekem többé nem parancsolsz! Nem te irányítasz! Soha!

     Clarissa diadalittas arccal nézte Noah-t, majd kifejezéstelen arccal rám pillantott és letette a fiút.

     Az még mindig zihált és dühös arcot vágott. Azonnal rájött, hogy nem különleges képessége hatotta meg húgát, és ez bizonyára nagyon bosszantotta.

     Clarissa egyetlen kezével szorította sarokba a fivérét és így szólt:

- Nos?  - nézett rám várakozóan – Mit szólsz? Már nem hat rám az ereje!

     Én még mindig csak bámultam és nem tudtam szóhoz jutni. Tényleg hihetetlen volt.

- Csak eltökéltség kérdése az egész. Eldöntöttem, hogy többé nem hagyom uralkodni és bejött. – mondta büszkén a lány.

- Bravúros vagy! – szól gúnyosan a vörös hajú fiú. – Alice úgy is nekem segít! Igaz?!

     Még mindig nem szóltam. Zavart voltam.

- Igaz?! – kérdezte újra emelt hangon. Aztán hangszíne átcsapott egy oktávval erélyesebb szintbe és ezt mondta:

- Segíts! Öld meg Clarissát és gyere hozzám feleségül!

     Egyszerre két dolgot érzékeltem tisztán.

     Először is, hogy az agyamat beborította a köd és már nem voltam ura a testemnek.

     Másodjára pedig, hogy magam előtt láttam Jasper és az új családom arcát akik szégyenkezve figyelték, hogy mire is készülök éppen.