Tizedik fejezet 
 

     Jasper és Mona a felkelő nap első sugaraiban indultak el északnyugat felé. Most már volt egy közös céljuk. Megtalálni az idegent, aki majd aztán segíthet Jasper- nak, hogy megtanulja kontrollálni a szomját.  Csodálatos tájakon keresztül vezetett az útjuk. Amikor átértek Colorado - ból  Utah  - ba Mona így szólt:

- Figyelj rám.  – szólt és kezét Jazz grabancára tette, majd látványosan visszahúzta a rohanó fiút maga mellé.

- Mi van már? – kérdezte idegesen és türelmetlenül Jazz.

     Haja össze – vissza állt és arcán eltökéltség tükröződött. Jasper azonnal megérezte, hogy Mona aggódik valami miatt.

-  Mi a gond?  - kérdezte kissé visszafogottabban.

     A lány levette szaténkalapját és egy kis kerek pipere tükröt csúsztatott a kezébe.

- Hogy mi? Te.  –mondta átható hangon és a tárgyat egyenesen a fiú arcába nyomta.

     Jasper mérgesen hessegette odébb a tükröt, de a figyelmét nem kerülte el az a bíborvörös szempár. Már három teljes napja nem vadászott. A szomjúság égette az egész testét, és ha éppen nem arra koncentrált, hogy új életet fog kezdeni legszívesebben vadászott volna.

- Nem érdekel. – szólt egyszerűnek szánt hangon.

- Persze. – ciccegett a lány és eltette a tükröt.  – Ugye tudod, hogy ha nem táplálkozol sürgősen akkor megőrülsz? Úgy nem fogunk hamarabb Washington államba érni, hogy ha állandóan azon kell majd aggódnunk, hogy mikor szomjazol meg annyira, hogy kiirtasz egy egész falut.

     Jasper undorodva rázta meg  magát és még a gondolatba is beleremegett.

- Igazad van.  –sóhajtott és adta meg magát.

- Akkor? Most mit fogsz csinálni?

- Semmit.

- Micsoda? – szólt Mona hisztérikus hangon.

- Vagyok olyan erős és jól képzett, hogy visszatudjam fogni magam. Már a találkozásunk előtt is próbáltam gyakorolni az önuralmat, irányítani a szomjamat. Peter és Charlotte sosem tudták, hogy hová is tűntem el mindig. Én akkor a lehető legtávolabb mentem tőlük és minden embertől. A hegyekben éltem, és naphosszat csak gubbasztottam egy barlangban vagy éppen egy sziklahasadékban. Ahová befértem.

     Mona szájtátva hallgatta Jasper történetét.

- De sajnos sosem bírtam egyetlen napnál tovább! – szólt dühösen – Az én szerencsémmel pont arra járt egy hegymászó csapat, és mindig akadt olyan ember aki lemaradt vagy eltévedt.

     A fiú jelentőségteljesen nézett a lányra. Mona bólintott.

- Szégyenkezve tértem vissza a barátaimhoz. Sosem mondtam el nekik a kudarcaimat. Hogy csak a szám volt a nagy, de ha elérkezett a próba ideje én feladtam és a cél előtt elbuktam. Utáltam volna, ha tudják: gyenge vagyok. A leggyengébb a világon.

     Jazz mérgesen beszélt, de megint csak szégyenérzet öntötte el.

- Egyszer már meghátráltam. Volt alkalmam, hogy velük menjek és feladjam a régi életemet. Én meg három nap után cserbenhagytam őket, és visszamentem a déli seregbe. Az volt életem legnagyobb szégyene. Maria azt mondta, hogy ő mindig is tudta, hogy nem vagyok elég erős, hogy elhagyjam őt. Minden másban volt erőm, de abban, hogy kiálljam a jogaimért, hogy a saját gondolataimat valósítsam meg, hogy ne számítson más véleménye, abban én voltam a leggyengébb.

     A leggyengébb szó kiejtésekor Jasper elrántotta magát Mona mellől és teljes erővel belebokszolt egy elefánt méretű sziklatömbbe. A hatalmas kő függőlegesen kettérepedt és eldőlt más – más égtáj irányába. Az egyik megingott és a földön is maradt, ám a másik lendületesen elindult a Nagy sóstó irányába.

     Mona kezét a szájához kapta és a mélybe mutatott. Jasper csak megrántotta a vállait és így szólt:

- Látod. Mondtam, hogy erős vagyok. Fizikailag igen, de lelkileg… - elharapta a mondatot –Maria a visszaérkezésem után minden nap az orrom alá dörgölte, hogy akaratgyenge vagyok. És én egy nap eldöntöttem, hogy  elég! Elegem volt a kiképzésekből, a mások életével való játékból. Az értelmetlen területfoglalásokból. Ezért nem fogom most a cél előtt újra feladni! Ha most megölök egy embert,  csak mert szomjas vagyok Maria tudtán kívül is, de már  győzött. Azt pedig nem hagyhatom!

- Jasper! – sikoltotta Mona a fiúnak és szemét még mindig a mély völgy felé szegezte.

- Most megint mi van? – kérdezte, és ő is megfordult, hogy lássa mitől is rémült meg annyira a lány.

     A hatalmas sziklatömb még mindig akadálytalanul gurult lefelé a hegycsúcs oldalán. A Nagy sóstó partján egy nagyobb iskolás csoport diákjai táboroztak. Nem is sejtvén, hogy mekkora veszély fenyegeti őket.

- Látod?!  -kérdezte Mona rémült arccal, és állandóan a gyanútlan gyerekek felé mutatott.

- Te jó ég! – kiáltotta Jasper és máris cselekedett.

     Egy profi úszót megszégyenítő mozdulattal vetette le magát a hegyoldalról, és egy darabig  úgy gurult lefelé, mint egy hógolyó. Aztán talpra szökkent és a fák árnyékában futott tovább, olyan gyorsan hogy a növények meghajoltak miután elhaladt mellettük.

     Sikoltozás és álmélkodás hangjának egyvelege ütötte meg a fiú fülét.

- Már észrevették. – gondolta magában elkeseredetten.

     Arcát a keleti szemhatár felé emelte, ahol a Nap éppen ragyogóan sütött.

     Jasper olyan hirtelen állt meg, mint akit áramütés ért.

- Most mit tegyek? – tanakodott idegesen – Ha megállítom a sziklát, megmentem a gyerekeket, de leleplezem magam. Elvégre igencsak meglepődnének, egy szupersebességű, napfényben csillogó férfi felbukkanásától. De ha engedem, hogy a napfény gátoljon, azzal hagyom meghalni a kicsiket és valószínűleg a háromnapos vadászatmentes rekordomnak is lőttek! A fenébe!  - gondolta mérgesen.

- Jasper! – kiáltotta egy női hang a háttérből.

- Mona? – kérdezte fennhangon a fiú és igencsak meglepődött, hogy a lány már a háta mögött suhan. Aztán lassan beérte és lefékezett előtte pár méterre.

- Mi van? Miért nem mész tovább?

- A Nap. – mutatta a fiú.

     Mona szembefordult a fényárral és bőre azonnal csillogni kezdett. Felszisszent és rögtön az vissza húzódott árnyékba.

- Meg kell mentenünk a gyerekeket! – hadarták mindketten szinte egyszerre.

- Rendben. Kockáztatunk! Tovább! – mondta a fiú és hangjából most először kihallatszódott a katonaként eltöltött évek sora.

     Mona bólintott és követte a fiút.

     A gyerekek hangos kiáltásait most már egyre közelebbről és hangosabban lehetett hallani.

- Nézzétek! – kiáltotta egy kisfiú.

- Gyerekek! Azonnal fussatok a tóba! Értitek?! Most! – kiáltotta egy kontyos nevelőnő.  – Ússzatok amilyen messzire csak tudtok! Gyerünk!

     A lurkók egy része szinte fel sem fogta, hogy mi történik éppen. Csak fogták a holmijukat és boldogan vetették bele magukat a tó meleg, nyári hőmérsékletű vizébe. A csoport másik fele a tanárnő társaságában menekült a lezuhanó szikla elől.

     Eközben Jasper és Mona megkerülték egymás útját és mindkét kezükkel belemarkoltak a kőbe. Hátukat az érdes kőzetnek nyomták és teljes erőből visszatartották azt.

- Úristen!  - kiáltotta a tanárnő és földbe gyökerezett a lábuk a rémület és a csodálkozás egyvelegétől.  – Mi állította meg a sziklát? – kérdezte hisztérikus hangon.

- A nap már nem süt. – mondta elégedetten Jazz.

- Jaj de jó. - szólt Mona és magabiztos vigyort küldött barátja felé.

- De akkor is. Meddig tartsuk itt a sziklát? Nem kockáztathatjuk meg a lelepleződést!

- Ez igaz. Várjuk meg, hogy elmenjenek és utána zúzzuk darabokra.

- Rendben. – bólintott a fiú és kényelmesen elhelyezkedett, mintha csak egy fotelbe huppant volna bele. Mona követte a példáját.

     Szerencséjükre a tanárnőnek volt annyi esze, hogy belátta: Azonnal el kell vinnie a gyerekeket a fenyegető szikla közeléből. Egy órába telt, még mindenki összeszedte a cuccát, beszálltak a buszba, majd elhajtottak a tó közeléből.

- Most! – adta az utasítást Jazz és egyszerre engedték el a kőzetet.

     Aztán minden maradék erejüket összeszedve, lábukkal apró részekre rúgták kősziklát. A darabkák meteorként záporoztak mindenfelé. Le a völgybe, bele a Nagy sóstóba.

- Ez szép munka volt. – szólt boldogan Jasper és kezét összepaskolta, hogy megtisztítsa a piszoktól.

- Ügyes voltál. Sőt – nevetett Mona – ez enyhe kifejezés.

- Nem csak én csináltam. Nélküled nem sikerült volna. – szólt Jasper és olyat tett, amit eddig még soha. Megölelte a lányt.

     Aztán zavarba jött és gyorsan elengedte.

- Ó Jasper én… - mondta rémült arccal Mona – Én nem voltam… - de elharapta a mondatot.

- Mi a baj? – kérdezte gyanakodva a fiú.

- El kell mondanom valamit. Mi jobban hasonlítunk egymásra, mint azt eddig hitted.

- Miről beszélsz?

- Szerintem jobban teszed ha leülsz és úgy hallgatsz végig. Hosszú lesz amit mondani készülök, és valószínűleg, miután elmondom végezni akarsz majd velem.

     Jasper –t elöntötte a méreg, de fogta magát és leült egy kiszáradt fa  törzsére.

- Hallgatlak! – szólt izzó tekintettel.