4. fejezet

Alice és Jasper még mindig kissé döbbent arccal néztek Bellára. Ám mikor meghallották Edward kuncogását, ez az arckifejezés mindkettejükről eltűnt.

– Mond csak, mi olyan nevetséges? – kérdezte Alice.

Edward nem válaszolt, helyette inkább csak legyintett egyet.

– Én is kíváncsi lennék rá – toldotta Bella.

Edward erre hangosan felnevetett.

– Ez a kíváncsiság nálad sosem fog elmúlni, Bella? – kérdezte mosolyogva Edward.

– Nem hiszem.

– Hogy min is nevettem? Hát azon, hogy milyen arcot vágtatok mindhárman!

– Kissé meglepő volt hallani, hogy Bella érzi a vér szagát emberként.

– Igen. Carlisle is meglepődött, pedig ő aztán tényleg sejthetett volna valamit erről a dologról. De állítása szerint még ő sem hallott ehhez foghatóról – szólt Jasper.

Edward mosolyogva hátulról átkarolta Bellát a derekánál fogva és egy puszit adott a fejére.

– Olyan finom illatod van – mormolta Edward a lány hajába.

Bella kissé megijedt ettől, főleg, mikor érezte, hogy Edward kissé megdermed mögötte. Lélegzetét visszafojtva nézett Alice-ékra.

Jasper óvatos, féltő arccal nézett hol Bellára, hol Edwardra. Alice arcáról viszont semmit sem lehetett leolvasni. Csupán szemei csillogtak; de azt nem lehetett látni, hogy a boldogságtól vagy esetleg valami mástól.

Edward dermedten állt pár pillanatig, majd egy mély lélegzetet vett, végül pedig kissé kába arccal nézett Alice-ra.

Alice viszonozta a fiú pillantását. A következő pillanatban már el is tűntek a szobából Jasperrel.

– Edward… minden rendben? Edward? – kérdezte Bella.

Nyugtalan volt, mert Edward különösen viselkedett. Viszont kissé nyugtatta a tény, hogy Jasper, de főleg Alice akkor hagyja csak magukra kettejüket ilyen viselkedés után, ha az Bella számára teljesen biztonságos. Egyébként ott maradtak volna velük, hogyha rosszra fordulna a helyzet, időben közbeléphessenek.

– Persze, Bella. Minden rendben – suttogta lágyan, mézédes hangján.

A lány úgy érezte, egyre nehezebb megállnia a saját lábán. Ezt az érzést csak tetézte, mikor Edward közelebb hajolt a nyakához. Bellát kirázta a hideg, amit a fiú lehelete váltott ki belőle. Edward lassan közelített a nyakához, majd ajkait finoman hozzáérintette. Pár pillanatig még ott tartotta, de aztán felegyenesedett és hátrébb lépett tőle.

A lány kérdőn és kissé kábán fordult a felé. De akkor már nem csak ő állt ott.

– Szervusz, Bella! – köszönt vidáman Esme.

– Szia!

– Hogy vagy? Képzeld, vásároltam egy-két dolgot, úgyhogy ha éhes vagy, nyugodtan szólj és készítek neked salátát vagy valami mást – mosolygott kedvesen.

– Kedves vagy, de nem vagyok éhes.

– De Edward azt mondta, neked többször kell étkezned, mint nekünk.

– Igen, Esme, ezt mondtam, de ez még nem jelenti azt, hogy minden percben ennie kellene. Elég napi háromszor-négyszer – kuncogott az említett.

– Jó, rendben, értem. Akkor majd még találkozunk, Bella!

Esme mosolyogva elindult a konyha felé, hogy a karján levő papírzacskóból kipakolhassa a „szerzeményeit”.

Miután a nő távozott a szobából, Bella félve Edwardra nézett. Ám ő csak mosolygott, szemeiből csak úgy sugárzott a boldogság.

– Bocsáss meg, csak hallottam, hogy megérkezett Esme, és nem akartam, hogy közbe avatkozzon. Ugyanis egy kívülállónak kissé furcsán nézett volna ki, ha látta volna.

Bella mosolyogva bólintott, jelezve, hogy már érti, mi történt. Lassan közelebb lépdelt Edwardhoz, szemeibe nézett, majd óvatosan hozzábújt, mellkasára hajtva fejét.

Edward fülig érő szájjal vonta közelebb magához, majd karjaival átkulcsolta annak derekát, miközben hátával a falnak támaszkodott.

Bella csukott szemmel élvezte a pillanatot; mélyen beszívta a fiú illatát.

– Szeretlek, Edward – suttogta.

– Immár te vagy az életem.

Bella erre elmosolyodott, de vele együtt piros színt öltött arca.

– Bella – törte meg Esme hangja a pillanat varázsát – Ó!

Esme megtorpant mikor meglátta Belláék ölelkező párosát. Ám arcára mérhetetlen boldogság és öröm ült ki; ezt fényes mosolya is tetézte.

Bella kissé el akart húzódni Edwardtól Esme érkezését illetően, de ezt a fiú nem hagyta; két erős karjával vaspántként fogta közre törékeny testét.

– Mondjad csak, Esme, nem zavartál meg semmit – mondta mosolyogva Edward.

– Rendben, csak ne a gondolataimra válaszolj, kérlek!

Edward bólintott.

– Gondoltam, hogy beszélgethetnénk, Bella. Mint akár két barátnő.

– Szóval menjek el? – kérdezte Edward.

– Nem akarok semmit sem megzavarni, csak még nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni négyszemközt.

– Igen, mindig volt ott valaki. Szívesen beszélgetnék veled.

– Hát jó. Akkor magatokra hagylak titeket egy kis időre. De figyelmeztetlek – mutatott Esmére Edward –, hogy vissza akarom kapni Bellát, miután beszélgettetek.

Bella és Esme elnevette magát.

Edward komoly arca a többiek nevetésére fokozatosan lágyult el, és immár ő is mosolygott.

– Rendben, rendben, visszakapod!

A fiú elengedte Bellát, arcára adott egy puszit, majd felsuhant a lépcsőkön.

Bella érezte, hogy arcát forróság önti el, abból a pontból kiindulva, ahová a puszit kapta Edwardtól. Szemeit lesütötte, és úgy tett, mintha különösen nagy figyelmet tanúsítana a padló egy-egy részének.

Esme mosollyal arcán közelebb lépett hozzá, majd a vállára tette a kezét, mire a lány felnézett rá.

– Nem kell szégyellned magad előttem. Örülök, hogy boldognak látlak titeket. Edward sok változáson ment át, mióta megismert téged. Ezek a változások pedig igazán jót tettek neki, hiszen folyton boldog, főleg, ha maga mellett tudhat. Hidd el nekem, számomra az a legfontosabb, hogy boldognak lássalak titeket. De persze Alice-ékat és Rosalie-ékat is. Örülök, hogy így egymásra találtatok. Véleményem szerint kiegészítitek egymást - legalábbis Edward elmondásából erre következtettem.

– Miket mondott Edward? – kérdezte Bella kíváncsian.

Esme elmosolyodott - gondolta, hogy Bella nem hagyja annyiban, és ha nem nála, akkor majd Alice-nál fog rákérdezni. De ő nem válaszolt, csak csendben mutatta neki az ujjával, hogy kövesse, és elindult a konyha felé. Bella némán követte őt. 

Esme hangtalanul lépkedve sétált be a konyhába, nyomában Bellával. Kinyitotta a hűtőt, majd kivett belőle egy friss salátát, paradicsomokat, konzerves kukoricát és olajbogyót. Ezeket letette a konyhapultra, majd egy nagyobb edényt keresett.

Most miért kérte, hogy kövessem őt ide? Hiszen nem is válaszol a kérdésemre. Nem hiszem, hogy elfelejtette volna, hiszen a vámpíroknak nagyon jó a memóriájuk. Talán nem akar válaszolni a kérdésemre? Lehetséges, bár Esme-t ismerve már jobban elgondolkozik rajta az ember. Ő ugyanis mindig mindenre őszintén válaszol, bármiről vagy bárkiről is kérdezzék. Emlékszem, saját maga mondta el, hogy miután meghalt a gyermeke, öngyilkos akart lenni, így leugrott egy szikláról. Látszólag könnyedén elmondta ezt, habár Edward is említette - csak éppenséggel ő máshogy fogalmazta meg. Mindenesetre várok még egy kicsit, utána újból rákérdezek, ha addig sem mond semmit.

Esme óvatosan elkezdte lebontogatni a salátát leveleire. Majd pillantását Bellára emelte, aki kissé feszélyezve, egyik lábáról a másikra álldogált a konyhaajtófélfánál.

– Gyere, ülj le nyugodtan és beszélgessünk! – kínálta hellyel.

Bella engedelmesen közelebb sétált, majd a konyhapult másik oldalánál található magasított székek egyikére ült fel. Úgy helyezkedett, hogy pontosan szemben legyen Esmével.

– Azt kérdezted, miket mondott Edward, igaz?

– Igen. De persze, megértem, ha nem szeretnéd elmondani, csak furdal a kíváncsiság, mégis miket mondhatott nektek rólam.

– Nem kell mentegetőznöd, ez természetes. A helyedben valószínűleg én is rákérdeztem volna. Nos, lássuk… Sok mindent mesélt és mesél még most is rólad. Ugyan legfőképp Alice-nak, de velem is sok mindent megoszt. Bár az elején nem nagyon akaródzott rólad beszélnie se velem, se senkivel. De utána Alice egy kisebb összezörrenésben mellé állt, és ettől kezdve Edward legfőbb bizalmasa lett veled kapcsolatban.

– Akkor miként kezdett mesélni rólam neked?

– Ó, hát az úgy történt, hogy egyik alkalommal nem találta itthon Alice-t, mert elment vadászni Jasperrel. Nagyon élénken jött haza, de csak engem talált itthon. Mikor rákérdeztem, hogy minek köszönhető a hangulata, nevetni kezdett. Először megrémültem, akkor azelőtt még sose láttam olyan állapotban. Végül elmesélte nekem, hogy aznap veled volt, és éppen tőled jött. Azóta nekem és Alice-nak folyton csak rólad tud beszélni. De ez korántsem zavar minket, hiszen boldoggá tesz minket a tudat, hogy így látunk titeket. Tudod, azelőtt, mi akartuk a leginkább Alice-szal, hogy végre Edward is szerelmes legyen.

Bella elmosolyodott.

– Segítsek? – kérdezte, mikor Esme a kukoricás konzerv kinyitásával küszködött.

– Ha nem gond, akkor el kéne egy kis segítség.

– Persze, hogy nem! Van konzervnyitótok?

Esme nem válaszolt, csak megfordult és a mögötte levő fiókban kezdett keresgélni. Mikor megtalálta, amit keresett, visszament és letette a lány elé azt az eszközt, amivel Bella könnyedén felnyitotta a konzervet.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit. Edward említette, hogy mikor legelőször hozott ide, Alice-szal fogadtatok, hogy tényleg eljövök-e. Te is benne voltál?

– Nem, én nem fogadtam. Én az idők során rájöttem, hogy Alice ellen nem érdemes fogadni, ugyanis ő csak azokat látja, amiket valójában eldöntöttek. Ha pedig Alice látja azt, hogy te és Edward eljöttök hozzánk, akkor az már egy eldöntött tény. Ugyanúgy viszonyulok ezekhez a fogadásokhoz köztük, mint a baseballhoz. Leginkább bíróként vagyok bennük. Felügyelek rá, hogyha valamit megfogadtak, akkor azt ténylegesen csinálják is meg.

– Nehéz rávenni őket, hogy megcsinálják?

– Nem, mivel azért tudják, hogy Alice látomásai nagyon sokszor beválnak, így olyan csekélységekben fogadnak, amiket valóban megtesznek, ha elveszítik a fogadást. Kész!

Esme mosolyogva nézett Bellára, kezében az elkészített salátával. A lány visszamosolygott rá, majd közelebb húzta magához az odakészített kisebb tányért, amire szedett egy kevés salátát.

– Köszönöm! – mondta, mikor lenyelte az első falatot.

– Szívesen készítem el ezt neked. Tudom, hogy szereted.

Pár pillanatig néma csend volt köztük. Miközben Esme rendet rakott, Bella evett.

– Bella… kérdezhetek valamit? – kérdezte óvatosan a nő.

– Persze, egész nyugodtan.

Bella számított rá, hogy ezúttal komolyabb témáról szeretne vele beszélni Esme, ugyanis a nőnek mindig vidám arcán most cseppnyi jókedv sem volt.

– Edward mesélte, hogy szeretnél te is olyan lenni, mint amilyenek mi is vagyunk, egyszóval szeretnél vámpírrá válni. Kíváncsi lennék, miért? Miért szeretnéd te ezt ennyire? Hiszen annyi mindentől megfosztana téged ez az „életmód”, ha lehet ezt annak nevezni, hiszen gyakorlatilag mi már nem élünk.

Bella mindenre gondolt, csak erre nem. Arca immár neki is komorabb volt, a salátát is félbehagyta.

– Edward kért meg, hogy megkérdezd?

– Nem. Én ezt mindig is meg akartam tőled kérdezni, és most úgy éreztem, eljött az ideje. Persze nem kötelező válaszolnod rá. Pusztán kíváncsi lennék a miértjére.

Bella bólintott; hitt neki.

Megpróbálta összeszedni gondolatait, hogy érthetően el tudja mondani Esmének.

Mikor ez sikerült, sóhajtott és belekezdett.

– Legfőképp Edward miatt szeretnék vámpír lenni. Ha én is olyan lennék, mint ő, akkor teljesen megkönnyíteném a dolgát velem kapcsolatban, akkor nem kellene minden percben attól félnie, hogy mikor veszti el az önuralmát, és mikor támad meg engem. Megjegyzem, én bízom benne, és tudom, hogy erre nem lenne képes, hogy megöljön. Bízom benne.

– Szóval Edward miatt mindent félredobnál? Az egész eddigi életed? Mindent? A családod, barátaid, ismerőseid? Mindent és mindenkit? A megszokott életedet lecserélnéd egy új, bizonytalan létre?

– Igen. Edwardot teljes mértékig szeretem. Már nagyon régóta így érzek iránta, de ez napról napra csak erősebb. Ha tudom, hogy velem van, boldog vagyok, és nem kell nekem senki és semmi más. Az életemről pedig hadd döntsem el én, hogy mit szeretnék vele tenni. Esme, én már régóta fel vagyok rá készülve, hogy olyan legyek, mint ti. Már régóta tudom, hogy mikkel jár ez, hogy miket vállalnék ezzel. Számomra ti is a barátaim vagytok, sőt, néha úgy érzem, hogy a második családom is egyben.

– Én is úgy tekintek rád, Bella, hogy a család része vagy – mondta meghatódottan Esme.

Bella örömében elpirult.

– Mindazonáltal nem szeretném, ha elhamarkodott cselekvéseket tennél.

– Hogy érted ezt? – ráncolta szemöldökét Bella.

– Úgy, hogy nem akarom, hogy egy pillanat alatt történjen meg veled az, hogy átváltozol. Érthetőbben kifejezve azt szeretném ezzel sugallani, hogy bár már meséltünk neked a vámpír létről, vámpírként megélni mindezt, tejesen más dolog. Mi vegetáriánusként tekintünk magunkra, mert kizárólag állati vért fogyasztunk. De nem tudhatod, mennyire nehéz volt ezt megszokni és megálljt parancsolni, mikor egy ember ment el melletted. Nehéz féken tartani a szomjadat. Viszont nem lehetetlen, csak gyakorlás és erősség kérdése. Jasper néha még mindig komoly gondokkal küzd, hogy mindezt fenn tudja tartani.

– Azért vág sokszor fájdalmas képet?

– Igen – mosolygott Esme – Ha a szomja felett uralkodnia kell, akkor legalább hadd mutassa ki, micsoda fájdalmakon, nehézségeken megy át.

– De én nem hiszem, hogy képes lennék bántani egyetlen embert is azért, hogy én jóllakott legyek.

– Most még ezt mondod és gondolod, teljesen jogosan és érthetően. De mint már mondtam, nem tudod, miket érzel ilyen esetekben. Először szinte mindegyikünknek nagyon furcsa volt és nehéz. Most már könnyebb.

– De Edward mellett nem lennék rá képes akkor sem. Ha ő ott lenne velem, meg tudna fékezni, ha esetleg annyira nem tudnék parancsolni magamnak, mint mondod.

– Képes lennél vállalni mindezeket?

– Képes.

– Hátat tudnál fordítani az eddigi életednek?

– Hátat.

– Meg tudnád szakítani a kapcsolatodat a szüleiddel, barátaiddal?

– Meg tudnám.

– Ennyire szereted Edwardot?

– Igen. Érte bármit meg tudnék tenni és azért, hogy örökké vele legyek, hogy magam mellett tudhassam.

Esme csodálkozóan vegyes tisztelettel nézett Bellára.

Azt mindig is tudta, hogy ő és Edward mélyen szeretik egymást, nem pedig felszínesen. De hogy a lány ezért a szerelemért mindent hátra tudjon hagyni! Ebben nem volt teljesen biztos. Még azután is szilárdan válaszolt a kérdéseire, miután elmesélte a vérszomj részét. Még ezután is vállalná ezt az életvitelt, ezt a létformát. Edwardért mindent képes lenne feladni… 

– Bella.

Bella összerezzent a neve hallatára, de mikor látta, hogy Edward lépett a helyiségbe, elmosolyodott.

– Mikor kaphatlak már vissza? – kérdezte, szemében türelmetlenséggel.

– Ó, ha gondolod, Edward, nyugodtan vidd el!

– Nem gond? – kérdezte Bella Esme felé nézve. – Nem lett volna még valami más mondanivalód?

– Nem. Felmegyek Carlisle-hoz, ti csak beszélgessetek nyugodtan.

Esme kifelé menet megérintette a fiút a vállánál, majd pillanatokon belül eltűnt.

– Miről beszélgettetek? – kérdezte kíváncsian Edward, miközben kifelé húzta a lányt a nappaliba.

– Azt ne mond, hogy nem hallgatóztál!

– Sajnálom, ha csalódást okozok ezzel, de most ténylegesen nem hallgatóztam.

– Hogyhogy? – lepődött meg a lány.

– Ennyi idő alatt rájöttem, hogyha lányok beszélgetnek, akkor nem feltétlenül kellene hallgatóznom, ugyanis sokszor csak fecsegni tudnak.

– Hé! – méltatlankodott Bella.

– Mondom sokszor. Nem mindig – mosolyodott el Edward. 

Esme miután kijött a konyhából, felindult az emeletre.

Mikor felment a masszív lépcsőkön, tágas folyosóra ért, melynek falát világos faberakás borította, ugyanolyan mézszínben, mint odalent a padló. Elhaladt Rosalie és Emmett szobája mellett, majd megtorpant a következő ajtó előtt. Felemelte kezét, majd bekopogott a csukott ajtón.

– Szabad – szűrődött ki bentről.

Esme benyitott, mikor pedig már bent volt, becsukta maga után az ajtót és az íróasztal fölé görnyedő férjéhez ment.

– Mit olvasol? – kérdezte Esme.

– Egy könyvet, mely az emberi szervezetről szól.

– Miért érdekel ez most téged? – értetlenkedett a nő.

– Azért, mert Bella említette, hogy megérzi a vér szagát és rosszul lesz tőle. Pontosan leírta, hogy milyen a szaga. Ilyennel ezalatt a több, mint háromszáz év alatt sehol sem találkoztam, ezért is néztem utána.

– Érzi a vér szagát? – hápogott döbbenten Esme.

Carlisle bólintott.

– Igen. De gondolom, nem ezért kerestél fel. Mit szeretnél?

– Előbb beszélgettem Bellával. Többek között szóba került, hogy miért is akar vámpír lenni.

Carlisle szeme megcsillant a hír hallatán. Őt is éppen úgy érdekelte a válasz erre a kérdésre, mint Esmét vagy akár Edwardot. Egyszerűen nem tudta elképzelni, miért akar ilyen nagyon vámpír lenni.

– Ülj le, és kérlek, mesélj el mindent!

Esme helyet foglalt az íróasztallal szemközt álló fekete bőrfotelban, majd szólásra nyitotta a száját.

– Nyíltan rákérdeztem a miértekre. Elmondta, hogy Edwardot napról napra jobban szereti, és érte bármit megtenne. A szavaiból úgy vettem ki, hogy szeretné megkönnyíteni neki, hogy bármikor hozzá tudjon érni, és ne azon rágódjon közben, hogy mikor fogja őt megtámadni.

– Azt nem tudja, hogy ez a lét nem csupán öröm és szórakozás?

– Tud róla, én csupán kiegészítettem az ismereteit. Elmondtam, hogy a vérszomjat a vámpíroknál nem olyan könnyű féken tartani. Nekünk is nehéz volt először. De ő azt mondta, hogy féken tudná magát tartani, ha Edward is a közelében lenne. Egy idő után pedig úgyis megszokná és már egyedül is megálljt tudna parancsolni önmagának. Carlisle, én bízom benne! Hiszem, hogy sikerülne neki is elsajátítania ezt az életmódot.

– Ez mind szép és jó. De mi van a családjával? A barátaival?

– Képes feladni az eddigi életét.

Carlisle döbbenten nézett Esmére. Sose hitte volna, hogy egy olyan lány, mint Bella, képes lenne az egész életét feladni egyetlen szerelemért. Főleg, ha ez az illető ráadásul még vámpír is.

– Téged meggyőzött? – kérdezte suttogva.

Esme pár pillanatig mereven ült. Szemét Carlisle szemeibe fúrta; úgy érezte, Bella eléggé felkészültnek érzi magát ahhoz, hogy átváltozzon.

– Igen.

– Akkor ideje beszélnünk Edwarddal.