5. fejezet

Bella és Edward a nappaliban, a kanapén ülve beszélgettek. Leginkább Bella kérdezgette Edwardot, mivel a vámpírlétről volt szó köztük. A lány kíváncsi volt, Edwardnak mennyire volt nehéz áttérnie az emberi vérről az állati vérre. Eleinte a fiú gyanakvó tekintettel méregette a lányt, de mikor annak arcán csupán leplezetlen kíváncsiságot látott és semmilyen más, hátsó szándékot, megoldódott a nyelve. Részletesen elmesélte, miként tért vissza Carlisle-ékhoz, hogy tudott ismét rászokni az állati vérre. Bella pedig csak hallgatta, és ha valami nem volt teljesen világos számára, rákérdezett.

– Szóval a családod segítségével könnyedén visszaszoktál?

– Igen. De miért érdekel ez téged ennyire?

Bella lehajtotta fejét, hogy ne kelljen Edward szemeibe néznie.

Kíváncsi volt erre, mert szerette volna a szerelmétől hallani, miként lehet rászokni kizárólag az állati vérre, miután már emberi vért is fogyasztott.

Edward közelebb húzódott hozzá, majd ujjaival gyengéden felemelte annak fejét, és szemeivel addig vizsgálta szemeit, míg rá nem nézett. Ezután Bellának már könnyebb volt válaszolnia, mint hitte volna…

– Csak szerettem volna megtudni, mennyire nehéz ez. Esme is említette, hogy nehéz volt eleinte némelyikőtöknek, de név szerint nem nevezett meg titeket. Elmondod, közületek ki csillapította már a szomját emberi vérrel?

Edward átgondolta a lehetőségeket, Bella reagálását a válaszra. Végül úgy döntött, hogy elmondja neki, bár közben arcának minden rezdülését tüzetesen vizsgálta.

– Rosalie, Alice, Jasper és én.

Edward féltéssel szemében nézett Bellára, aki megkövülten ült. Szinte letaglózta a hír, hogy Alice és Rosalie is fogyasztott már emberi vért.

Mondjuk azt sejtettem, hogy Alice ivott már emberi vért is, hiszen nem mindig volt a Cullen család tagja. Előtte egyedül volt, majd összetalálkozott Jasperrel és így, együtt, kerültek ide. De azért mégis nehezen tudom elhinni, hogy Alice megölt egy embert azért, hogy ő jóllakjon. Hiszen olyan közvetlen, barátságos velem. Sosem volt olyan alkalom, hogy megdermedt volna vagy távolságot kellett, hogy tartson velem. Edward után ő volt az, aki a legjobban szeretett. De Rosalie? A megtestesült szépség? Rosalie? Ő hogyan tudta kioltani egyetlen ember életét is? Belőle sose néztem volna ki. Hiszen olyan törékenynek tűnik, még így, vámpírként is. Olyannak látszik számomra, mint aki sose lenne képes bántani senkit, állatokat is csak azért, mert szüksége van rá. Jobb, ha megkérdezem Edwardtól, mielőtt azt hiszi, rosszat tett azzal, hogy ezt megosztotta velem.

– Rosalie is vadászott emberekre?

– Volt egy időszaka, igen. De megkért, hogy erről ne beszéljünk, sajnálom.

Bella még mindig kétkedve nézett a fiú szemeibe. Edward egyszerre megértette, hogy miért kérdezett rá pont Rosalie-ra.

– Nem nézed ki belőle, hogy képes ilyet tenni?

Bella bólintott egy aprót.

– Ez mondjuk logikus. De te még nem igazán ismered Rosalie-t.

– Semennyire sem ismerem – motyogta a lány.

– Igen, sajnos nem akar túltenni a makacsságán. Viszont tényleg megtette már. Legutóbb, mikor itt voltál… szinte már majdnem rád támadott…

– De nem tette meg.

– Nem, de ha megtette volna, velem küzdött volna meg. És hallottam a gondolatait is! Bella, nem tudod milyen nehezen viseltem, amiket gondolt. Sokszor borulok ki a gondolataitól. Bár már megszokhattam volna, hiszen az első perctől kezdve nem tetszik neki ez az egész. Néha még most is nehezen megy, hogy fékezni tudjam magam. De amíg te itt vagy velem, nekem, addig meg tudom tenni, mert te erőt adsz hozzá!

Edward végigsimított a lány arcán, majd kezei közé vette egyik kezét. Hüvelykujjával finoman simogatta Bella kézfejét.

– Mindezt nem kellene átélned, ha én is vámpír lennék.

Edward erre felnézett rá. Mindeddig lágy arca most sötétebbnek látszott.

Bella kissé megijedt attól, hogy most elrontott valamit. Valamit, amit nem szeretett volna.

– Bella, már mondtam, hogy nem tudod, mit kívánsz. Nem akarnád te ezt. Persze, így kívülállóként, könnyűnek tűnik, de közel sem az. Nem akarom, hogy ilyen „életet” folytass, mint amilyet mi, mert ez nem élet. Nem akarlak megfosztani a sajátodétól. Neked élned kell, nem pedig vámpírként létezned.

– De Edward, én szeretnék vámpír lenni. Szeretnék veled lenni örökkön örökké és még azután is örökké! Tudom jól, hogy mit kívánok. Mást is meg tudnék rá kérni, mégis azt szeretném, ha te változtatnál át.

Bella esdeklően nézett fel Edward szemeibe. Az aranybarna szempárban most a fájdalom és szeretet egyvelege volt.

– Kérlek, Edward – suttogta Bella.

Edward nem válaszolt. Szemeit összeszorította, fejét jobbra fordította. Pár pillanatig mozdulatlanul ült így. Majd végtelennek tűnő másodpercek múlva lassan újra a lány felé fordult, miközben kinyitotta szemeit. Óvatosan közeledni kezdett felé, Bellában olyan érzést keltve, mintha meg akarná csókolni. De neki nem ez volt a szándéka. Jobbra húzta fejét, majd finoman hozzáért a lány csupasz nyakához. Bella a hideg érintéstől kissé összerezzent, amit Edward is észrevett, de nem törődött vele. Érezte, amint a lány pulzusa az egekbe szökik, ahogy egyre gyorsabban és hangosabban dobog a szíve, ahogy ereiben őrült módjára száguld a vér… Pár másodpercig csak a lélegzete csiklandozta a lány nyakát, majd hirtelen rátapasztotta száját is. Bella szemei kikerekedtek. Edward szájával lassan elkezdte csókolgatni a nyakát, míg kezeivel közrefogta a lány kezeit.

– Edward!

Esme féltéssel a hangjában odasietett Edward és Bella párosához, majd a kezeit a fiú hátára tette.

– Bella!

Carlisle Esméhez hasonló hangon ejtette ki a lány nevét.

– Ne! Edward!

Esme megpróbálta elráncigálni Edwardot Bella közeléből, nem sok sikerrel.

Edward még mindig Bella nyakánál volt, de mikor meghallotta Esme gondolatait, elnevette magát.

– Nyugalom, nincs semmi baj – nevetett.

– Bella, jól vagy? – kérdezte Carlisle.

– Persze – nyögte Bella elpirulva.

– Edward a szívbajt hoztad ránk!

Esme kezeit a szívére téve, Carlisle mellett állva nézett fiára.

– Elnézést – nevette Edward – Miből gondoltátok, hogy éppen Bella vérét szívom, itt, a nappali kellős közepén, ahol bármikor megláthattok? – kérdezte jókedvűen.

– Mi csak… Onnan fentről másképp látszódott.

– Azt az apróságot azonban elfelejtettétek, hogy én sose bántanám Bellát. Ráadásul még a vér szagát sem érezhettétek.

– Sajnáljuk. Viszont szeretnénk veled beszélni, Edward – mondta komoly hangon Carlisle.

Edward hiába próbálta kiolvasni a gondolataiból, hogy mit szeretnének vele megbeszélni, nem tudta. Mindig más képek jelentek meg neki, mintsem az, hogy mi lenne a téma.

– Rendben. Hazakísérem Bellát, utána pedig beszélhetünk.

– Jut eszembe. Bella, itt az igazolásod.

– Köszönöm, Carlisle. És bocsánat, hogyha kellemetlenséget okoztam – mondta Bella, miközben elvette a felé nyújtott papírt.

– Ne butáskodj, Bella! Nem okoztál kellemetlenséget – mondta Esme.

Bella felállt, de mielőtt bármit tehetett vagy mondhatott volna, Esme megölelte őt. Óvatosan, finoman, ügyelve arra, hogy ne szorítsa túl, mégis érezze, mennyire szereti őt a nő. A lánynak jólesett ez az érzelemkitörés Esme részéről, így viszonozta az ölelést.

– Alice-ék merre vannak? – kérdezte Bella, miután Esme elengedte őt.

– Elmentek sétálni. Majd átadjuk nekik, hogy üdvözlöd őket – mosolygott Carlisle.

– Rendben. Akkor, sziasztok!

Bella Edwarddal kézen fogva lépett ki a házból, majd beszállt az ezüst Volvóba, hogy aztán egy eszeveszetten gyors út után kiszálljon belőle és Edward felkísérje őt a szobájába.

A fiú a maradék délutánt is a lánnyal töltötte. Mikor Bellának eszébe jutott, hogy Carlisle azt mondta, beszélni szeretnének vele Esme-vel, kérdőre vonta a fiút, hogy miért várakoztatja meg őket. Erre csak kuncogást kapott válaszul, majd elmagyarázta neki, hogy Carlisle gondolatban hozzáfűzte, hogy azután szeretnének vele beszélni, miután Charlie hazaért és ő, Bella, már nem egyedül van a házban.

Így mikor Bella apja hazaért, Edward búcsút vett tőle.

– Azért még visszajössz éjjel?

– Nem tudom, Bella. Attól függ, mit szeretnének mondani Esme-ék. Majd meglátom, hogy alakul. Viszont legkésőbb reggelre itt leszek – ígérte, majd egy csókot adott a lány szájára, jó éjszakát kívánt és pár pillanat múlva Bella már csak az elsuhanó Volvo hangját hallotta. 

Miután Edward kiszállt a kocsiból, egyből Carlisle dolgozószobája felé sietett. Bekopogott, végül pedig belépett. A szobában rajta kívül csak Esme és Carlisle volt.

– Ülj le, Edward! – kínálta hellyel a férfi.

Edward leült Esme mellé, majd kérdőn rájuk nézett.

– Mit szeretnétek mondani?

– Belláról lenne szó – kezdte Esme.

Edward érezte, hogy lélegzete felgyorsul.

– És az átváltoztatásáról – fejezte be Esme megkezdett mondatát Carlisle.

Edward rosszat sejtve próbálta kiolvasni apja és anyja gondolatai közül mondanivalójuk lényegét - de ismét mást látott, így hamar felhagyott vele.

– Ma beszéltem Bellával, és szó került a vámpírrá válásáról. Edward… Bella nagyon szeret téged! Elsősorban a te dolgodat szeretné megkönnyíteni azzal, hogy ő is vámpír lesz.

– De ha csak ezért akar átváltozni…

– Kérlek, hadd fejezzem be! Szóval megkérdeztem tőle, hogy csak emiatt képes lenne-e feladni az egész életét, mindent és mindenkit.

Esme itt elhallgatott. Edward várakozóan nézett rá, de mikor másodpercekig nem szólalt meg, rákérdezett.

– És mit válaszolt?

– Képes lenne – felelte Carlisle.

Edward úgy érezte, menten dühbe gurul. Nagyon nem ezt a választ várta, habár szívének és lelkének egy mély pontja erre a két szóra örömtáncot járt.

– És ti mégis mit vártok tőlem? Hogy ezután rohanjak hozzá és változtassam át, csak mert most úgy érzi, mindent képes lenne feladni ezért a létért?

Edward ha akarta, ha nem, hangjában egy cseppnyi gúny is érzékelhető volt.

– Tulajdonképpen mi csak azt szerettük volna elmondani, hogy talán ideje lenne fontolóra venned ezt a lehetőséget is. Bella nagyon szeret és te is szereted őt.

– Ráadásul, míg te örökre tizenhét éves maradsz, Bella öregszik. Míg te húsz év múlva is ugyanígy fogsz kinézni, ő addigra teljesen megváltozik.

– Nem gondolhatjátok komolyan, hogy Bella is ilyen szörnyeteggé váljon! Nem, ő nem!

– Talán túlléphetnél a makacsságodon te is.

– Rosalie makacssága Bella emberi létére vonatkozik.

– Miért, a tied talán nem? Ha kissé másféle értelemben is, de te is az emberi létében vagy önfejű.

Edward haragos szemekkel nézett hol Esmére, hol Carlisle-ra.

– Én csak meg akarom védeni őt.

– De ha egyszerűen ő nem szeretné ezt! Ő veled akar lenni, vámpírként. Melletted ő is vegetáriánus tudna lenni, mert erőt merítene belőled. És mi nem engednénk emberi vér közelébe. Habár elmondása alapján ő nem is tudna embert ölni…

– Ezt mondom! Én sem akartam embert ölni, de egyszerűen olyan mérhetetlenül nagy és erős szomjúság kapott el, hogy kénytelen voltam. Ma már bánom, de akkor csak diadalt éreztem. Nem akarom, hogy ő is ilyen legyen.

– Edward, kérlek, gondold át!

Edward felpattant a székből és elindult az ajtó felé. Észre sem vette, hogy olyan erővel állt fel, hogy széke feldőlt és a háttámlája megrepedt kissé.

– Hová mész? – kérdezte Carlisle.

– Megnézem, a többiek mit gondolnak erről az agyrémről, amit ti itt összehordotok.

Azzal kinyitotta az ajtót és elindult felfelé, Alice-ék szobájához. Ott kopogott, mire Jasper arcával találkozott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte Edward.

– Valami gond van? Feszültnek látszol – mondta Jasper a fiúra nézve.

Edward erre csak megrázta fejét és beljebb lépett a szobába.

Alice éppen egy magazint olvasott, de amint meglátta Edwardot, letette és figyelő szemeit ráemelte.

– Mi a véleményetek Bella átváltoztatásáról? – tért egyből a lényegre Edward.

Jasper és Alice összenéztek, majd a lány erőt vett magán és megszólalt.

– Szerintünk Bella már bebizonyította, hogy mennyire szeret téged, és hogy megérdemli, hogy átváltoztasd. Edward, Bella nagyon szeret! Már beszéltem erről vele…

– Nagyszerű! Szóval te is és Esme is beszélt már vele erről, csak éppenséggel engem hagytatok ki belőle!

– Edward, kérlek, higgadj le – kérte Alice.

– Nem tudok, Alice, nem tudok! Jasper, nem is akarok – tette hozzá, mikor megérezte a fiú tevékenykedését – Összefogtatok ellenem, talán?

– Micsoda? – kérdezte Jasper.

– Ti is, meg Esme is, sőt, Carlisle is azzal az ötlettel állt elő, hogy változtassam át Bellát. Ráadásul beszélt is veletek erről. Mikor akartátok velem is közölni? Mikor már mindent elterveztetek és csak a harapás hiányzik? Hm?

Edward egyre dühösebb lett. Nem értette, miért nem mondták el neki, hogy Bella egyre jobban bízik abban, hogy Edward átváltoztatja őt. Ráadásul Alice és Esme már külön-külön beszéltek, és egyet értettek vele.

Ők miért nem képesek felfogni, hogy ez az életmód nem Bellának való? Hogy ezt nem akarhatja igazán, csupán egy „diákszerelem” kedvéért? Mi lesz akkor, ha átváltoztatom és megbánja? Ha nem tudja elviselni a kínokat és belehal? Ha miután magához tér és szomjas lesz nem lesz képes megölni egyetlen állatot sem, hogy csillapítsa szomját? Mi lesz akkor abból a bárányból, akit szeretek, ha átváltozik?

– Edward…

Alice megpróbált hozzáérni Edwardhoz, de az már el is tűnt a szobából. Most ismét lement a lépcsőn és egy újabb ajtó előtt kopogott. Ott Emmett nyitotta neki ki.

–Téged esténként is látni itthon? – ugratta Emmett.

De mikor jobban szemügyre vette, észrevette, hogy koránt sincs jókedvében.

– Szeretnék beszélni veled és Rosalie-val. Ő is itt van?

– Itt vagyok, mit szeretnél?

Rosalie előlépett a homályból, amiben mindeddig állt, és kérdőn nézett rá.

– Ti is Bella pártját fogjátok az átváltoztatással kapcsolatban?

– Természetesen nem. Nem fogom a pártját, mivel nagyon nagy ostobaságnak tartom, hogy eldobja magától azt az emberi életet, amire jogosult.

Mikor Rosalie elmondta véleményét, Edward szemében egy kis remény csillant fel.

Talán ha Rosalie így gondolkodik, Emmett is ilyen véleménnyel lesz.

– Emmett, szerinted?

– Szerintem hagyni kellene, hogy ő döntsön a saját élete felől.

Edward reménye egy csapásra szertefoszlott, mikor felfogta Emmett mondatát.

– De mi se dönthettünk az életünk felől! Nem mi kívántuk ezt a létet! Nekünk megadták, nem tehettünk ellene semmit sem. Bella viszont választhatna, megmaradhatna emberként és nem kellene szörnyetegként élnie az idők végezetéig. Nem akarom megfosztani tőle az életet. Neki élnie kell!

– Edward, azért hagyj egy kis beleszólást neki is.

– Rose, ő nem érti, mikkel jár ez az egész vámpírosdi.

– Nem mondtad el neki?

– Beszéltünk róla. Ma délután is rákérdezett a szomjúságra…

És akkor minden összeállt.

Esme azért akart négyszemközt beszélni Bellával, mert szerette volna megtudni, hogy felkészült-e rá, hogy átváltozzon. Bella minden kérdésére úgy felelt, ahogy érezte és tudta. Ebből pedig Esme azt a következtetést vonta le, hogy felkészült rá, és hogy Carlisle-lal közösen rábeszélnek, hogy változtassam őt át. Alice pedig immár régóta legjobb barátnője Bellának, pont ő ne állna mellette ebben a kérdésben? Jaspert és Emmettet viszont nem értem. Rosalie-t pedig végképp nem. Pont ő mondja, hogy hadd döntsön Bella róla, miközben ennyire kimutatja, hogy utálja? Összeesküdtek volna ellenem? Csak én látom azt, hogy ezt nem szabad megengedni neki? Hogy nem lehet vámpír? Hiszen ő olyan gyönge teremtés, nem való neki ez a sors. Ő jobbat érdemel. És ki tudja, lehet, hogy egy idő után kiszeretne belőlem. Bár én utána is ugyanúgy szeretném, hiszen nem tudom nem szeretni őt. Lehetséges volna, hogy megkérte a családom, hogyha megkérdezem tőlük, ők értsenek vele egyet? Nem hiszem, hogy ilyenre képes volna az én Bellám. Ő ilyet sose tenne meg…

Edward elhagyta Rosalie-ék szobáját, majd kimenekült a levegőre. Ott először mélyeket lélegzett, hogy tiszta fejjel folytathassa útját.

Tudnom kell. Tudni akarom, hogy köze van-e ehhez. Egyszerűen tudnom kell. 

Bella halk zörejre riadt fel. Ijedten ült fel ágyában, majd hunyorogva körbe nézett a szobájában. Már épp fel akart volna állni, mikor egy érintést érzett baloldalról. Odanézett, mire egy aranybarna szempárral nézett farkasszemet. Kissé megkönnyebbülten mosolyodott el, de mikor közelebb akarta vonni magához Edwardot, az nem engedte. Félénken nézett rá.

– Mi történt? Miért vagy ilyen furcsa?

– Beszéltem Esme-ékkel, majd az egész családommal.

– Mit mondtak? – kérdezte félve a lány.

Azonban Edward ezt a fajta félelmet félreértette.

Azt hitte, arra utal, hogy fél tőle, hogy elmondták neki, hogy teljes mértékig mellette állnak, hogy Edward átváltoztassa őt. Hogy ezzel a terv meghiúsult…

Ökölbe kellett szorítania kezét. A következő szavakat már suttogva bírta csak kimondani, miközben szíve egyre jobban fájt.

– Csalódtam benned, Bella. Nem hittem volna, hogy képes lennél erre, pont te, akit ennyire szeretek.

Bella értetlenül nézett rá.

– Miről beszélsz? Miért csalódtál bennem? Mit tettem? Nem azt mondtad, hogy a családoddal beszéltél?

– De igen. Elmondták, hogy teljes mértékig melletted állnak, hogy vámpír légy. Csalódtam benned, sose gondoltam, hogy így hátba támadnál.

Bella kikerekedett szemekkel figyelte Edwardot. Nem tudott megszólalni, túlságosan letaglózta a hír, miszerint mindenki mellette van, hogy Edward átváltoztassa, kivéve persze a fiút. Viszont nem értette, miért támadta hátba ezzel őt, hiszen ez az ő véleményük. Nem értette, mégse tudott rákérdezni, mert mikor szólásra nyitotta száját, Edward megelőzte.

– Ne, inkább ne mondj semmit, kérlek! Elmegyek – állt fel az ágytól.

– Hazamész? – kérdezte suttogva.

– Nem haza, Bella. Elmegyek, és nem hiszem, hogy visszajönnék. Hiszen miért? Itt csak csalódás várna.

Bella szemeibe könnyek gyűltek, és érezte, ahogyan lassan lefolynak arcán, onnan pedig a takaróra hullanak.

– Ne menj el! Hová mennél? Egyáltalán miért? Nem értelek, nem értem, Edward! Ne menj el, ne hagyj itt, kérlek!

Edward azonban elindult az ablak felé, megpróbált tudomást sem venni Belláról, ám ez nehezebben ment, mint hitte. Többször megtorpant és érezte, egyre nehezebb akár egy lépést is tennie, nem hogy még felmásznia az ablakba. Mindeközben szíve egyre erősebben sajgott a fájdalomtól…

– Viszlát, Bella! Vigyázz magadra!

Ez volt az utolsó két mondat, amit mondott neki. Ezután vetett még egy utolsó, szívszaggatóan szomorú pillantást felé, majd eltűnt az éjszakába.

Bella sírva rohant az ablakhoz. Ott kinézett rajta, de nem látott semmit és senkit, csak a koromsötét éjszakát.

– Edward! Edward, ne menj el, könyörgöm! Szükségem van rád! Edward! Szeretlek!

Bella nem törődött potyogó könnyeivel, egyre csak a fiút hívogatta, de hiába. Nem jött. Zokogva borult le a padlóra az ablak alatt. Folyton csak a fiú járt az eszében, nem tudott lenyugodni. Zokogása egy idő után elmúlt, mert már az egész könnycsatornája kiapadt. Nem maradt benne semmi, csak fájdalmas üresség és hiány, amit Edward elvesztése okozott neki… 

Nem is sejtette, hogy Edward akkor már messze jár. Szava szerint nem ment haza. Helyette az erdőbe futott és rombolt. Mindent, ami az útjába került összezúzott, rajtuk vezette le felgyülemlett feszültségét és azt a már most hatalmas hiányt a szívében, amit Bella elvesztése okozott neki...