6. fejezet

Bella nem tudta, mióta fekszik lenn a földön, a nyitott ablak alatt. Csak annyit érzékelt, hogy hajnalodott. Nem akart felkelni és lefeküdni a kényelmes, puha, meleg ágyra, mely a lánynak most amúgyis hideg és üres lenne.

Hiszen elment, itt hagyott. Azt mondta, nem jön vissza. De hát miért? Miért határozott így? Mi történt azalatt az idő alatt, míg otthon volt? És miért csalódott bennem? Ez a sok miért… Megfájdul tőlük a fejem. Hideg van… Be kellene csukni az ablakot, különben még a végén képes leszek megfázni. De hát mit számít egy kis megfázás, miközben Edward szakított velem, egyedül hagyott? Semmit. Az égvilágon semmi jelentősége sincsen, hiszen elment. De miért? Miért kellett így lennie? Hiszen alig ismertük meg egymást, alig tudott kibontakozni a szerelmünk, el kellett válnunk. Pontosabban, ő ment el. Hiába kértem, hogy ne tegye; könyörtelenül véghezvitte tervét. És máris hiányzik… Nem tudom, hogyan tudta ennyire elcsavarni a fejem, hogy órákkal a távozása után ennyire hiányozzon, ilyen mérhetetlen nagy ürességet érezzek belül, a szívemben, s lelkemben egyaránt.

Bella hirtelen egy hideg fuvallatot érzett az ablak felől, de ráfogta a szélre. Továbbra is a földön feküdt, rázkódott a hirtelen rátört újabb sírórohamtól. De mikor egy hideg érintést érzett a hátánál, villámgyorsan fordult az érkező irányába.

– Edward!

De csalódnia kellett; nem Edward aranybarna szempárjával találta magát szembe, hanem egy ahhoz hasonló árnyalatúval. De abban a fájdalom és a bűnbánat kavargott.

– Bella – szólalt meg Alice elfúló hangon.

Bella nem tudott Alice szemeibe nézni; visszaroskadt arcával a padlóra, és egy nagyobb sírógörcs jött rá. Nem bírt a lány szemébe nézni, nem akarta magát ennyire gyengének mutatni előtte. De nem sikerült fenntartania ezt, hiszen Alice előtt nem tudta megjátszani magát.

– Bella, kérlek, nyugodj meg! – Alice simogatni kezdte a lány hátát. – Részben az én hibám is. Tudhattam volna előre, hogy el fog menni.

Bella Alice utolsó szavaira még hangosabb sírásba kezdett.

– Bella, ne haragudj, kérlek!

– Alice, én… én nem haragszom rád… és Edwardra sem… – Bella hangja olyan halk volt és száraz a sok sírástól, hogy Alice-nak is fülelnie kellett, ha tisztán akarta hallani.

Pár percig csend volt köztük. Alice várta, mikorra nyugszik le kissé Bella, miközben folyamatosan nyugtató szavakat suttogott és a hátát simogatta. Időközben ő is leült mellé a földre, hogy még jobban mellette tudjon lenni.

Mikor Bella befejezte a sírást és piros, duzzadt szemeivel Alice-ra nézett, melegség öntötte el. Egy földöntúli, hirtelen jött melegség, amit nem tudott volna megmagyarázni sehogy sem. Jól esett neki, hogy a lány ott van mellette, és nem hagyja magára. Ott van vele, miközben otthon is szükség lehet rá. Erre egy nem is olyan régi emlék jutott eszébe; Edward beszélt Esme-ékkel.

– Mi történt ma este, Alice? Mit beszéltek… Edwardék?

Alice pillantása egyből óvatossá vált, mintha félne válaszolni neki. Pár pillanatig hezitált, végül felállt.

– Bella, ha visszabújsz az ágyba, elmesélek mindent.

A lány bólintott. Odabotorkált az említett bútordarabhoz és törökülésben elhelyezkedett azon. Alice is követte őt, miután kitekintett az immár csukott ablakon át. Csendesen leült a lánnyal szembe, majd belefogott.

– Edward először Carlisle-lal és Esme-vel beszélt. Lényegében arról, amiről te délután Esmével. Szó került róla, hogy ők elérkezettnek látják az időt, hogy vámpírrá változtasson. Csakhogy Edward erre bedühödött, majd kérdőre vont minket is Jasperrel. Végül Rosalie és Emmett véleményét is kikérte ezzel kapcsolatban, de miután szembesült azzal, hogy Rose is félig-meddig egyetért veled, bedühödött és elment. Gondolom, hozzád jött. Itt mi történt?

– Én már aludtam, de felébredtem. Már akkor feltűnt, hogy valami gond lehet mikor meg akartam érinteni, de ő elhúzódott. Nem értettem, mi lehet a gond, így megkérdeztem. Azt mondta, hogy beszélt veletek, mindenkivel. De miután arra is rákérdeztem, hogy mit mondtatok, megváltozott.

Bella szemeit újra a könnyek lepték el, de ő nem engedte, hogy lefolyjanak. Könyörtelenül letörölte őket, majd suttogva folytatta.

– Azt mondta, hogy csalódott bennem. Hogy nem hitte volna, hogy képes lennék ilyenre. Hogy hátba támadtam. De ezeken kívül azt is mondta, hogy szeret. Elmondta, hogy… elmegy máshova, mert itt már úgysincs… semmi, ami idekötné.

– Igen. Körülbelül ekkor jött rám egy látomás. Azt láttam, hogy Edward fut az erdőben, majd hirtelen megáll és mindent elkezd kiírtani maga körül. Mikor Jasperrel elmentünk az erdőbe megnézni, akkor láttuk, hogy Edward már járt ott. És nagy részt pusztított ki; körülbelül másfél kilométeres körzetben majdnem mindent.

–Ez lehetséges? De ugye nincsen semmi baja? Hiszen ő erős és nem sérülhet meg ilyentől, ugye nem?

– Nyugalom, Bella, nincsen semmi baja. Jól mondod, ilyentől nem eshet baja.

Bella erőtlenül bólintott egyet. Elmerengve nézett a földre, míg Alice fürkésző tekintettel vizsgálta.

Szegény Bella! Most is Edwardért aggódik. Sosem magát részesíti előnyben, mindig másokat néz. Most is olyan kétségbeesetten nézett rám, mikor idejöttem. Azt hitte, Edward jött vissza hozzá. Én pedig lerombolva illúzióját visszarángattam lényemmel a véres valóságba. Abba a valóságba, ahol Edward elhagyta őt. Nem tudom teljesen átérezni a fájdalmait, hiszen nekem sosem volt ilyenfajta élményem egyik életemben sem. Emberi mivoltomban is csupán egyetlen fiúval jártam, mikor pedig szakítottunk, inkább megkönnyebbülés, mint bánat kavargott bennem. Ettől függetlenül próbálom megérteni és segíteni neki. Nem lehet könnyű feldolgozni a tényt, hogy Edward kilépett az életéből. Bármit is hozzon a jövő, én megpróbálom megkönnyíteni Bellának a fájdalmait, hiszen megérdemli, és mi úgy tekintünk rá, mint egy családtagra. És a mi családunk összetart és segíti egymást.

Bella nehezen tudta megemészteni a hírt, miszerint Edward elment, de előtte még szinte kiírtott egy erdőt.

Ha ennyire fájdalmas számára az, hogy elmegy, akkor miért hagyott el? Miért kellett ezt? Nem emlékszem olyan esetre, amellyel hátba támadtam volna őt vagy csalódnia kellett volna bennem. Miért nem magyarázta el, mi ez az egész? Hogy mik váltották ki belőle ezeket az érzéseket, mint a csalódás? Nem tudok gondolkodni, most nem. Talán holnap már könnyebb lesz. Habár miket is beszélek? Hiszen már felkelt a Nap. Immár elkezdődött egy új nap, Edward nélkül. De nem, az nem lehet, hogy ne lássam őt soha többet! Nem, én azt nem élem túl, ha nem szívhatom magamba legalább még egyszer azt a bódító illatát! Ha nem érinthetem meg egy görög istenhez hasonló szépségű arcát! Ha nem hallhatom még egyszer, ahogy kimondja, hogy: „Bella”…

Bella kezdte rosszul érezni magát. Torka egyre jobban fájt, kapart, arca és szemei vöröslöttek a sok sírástól. Megpróbált felállni, hogy elmenjen a mosdóba megmosakodni, hogy a hűs víz megtegye jótékony hatását. De mikor felállt, megszédült és a következő pillanatban visszaesett az ágyra.

Alice féltő szemekkel nézett rá.

– Jól érzed magad?

– Persze, csak kissé megszédültem. Elmegyek a fürdőbe, utána már jól leszek.

– Ha nem vagy jól, akkor ne menj iskolába.

– Addigra már semmi bajom nem lesz, hiszen még több óra van hátra a becsengetésig.

– Nem egészen.

Alice a Bella éjjeliszekrényén álló telefonjára mutatott. A lány felkapta onnan és vetett a kijelzőjére egy gyors pillantást.

– De hiszen máris késésben vagyok!

Bella bevonult a fürdőszobába - ezúttal ügyelt rá, hogy óvatosan álljon fel -, felvette ruháit és iskolatáskáját a vállára kanyarítva, útra készen állt Alice előtt.

Alice már a bejárati ajtó előtt várt rá. Mikor Bella felbukkant a lépcsőnél, mosolyt erőltetett arcára.

– Biztos minden rendben?

– Nem, nincs semmi se rendben, hiszen ő nincs itt. Alice, mi lehet vele? Merre van?

– Bella, ezt én se tudom. Ha tudnám, már rég a nyomában lennék és visszahoznám. De sajnos se ötletem, se segítségem – mutatott a fejére.

Bella csüggedten állt Alice előtt. Szomorúan jegyezte meg, hogy még ő sem tudja, merre lehet testvére.

Akkor még nem döntötte el. Még csak céltalanul fut valahol.

– Bella, ha nem akarsz elkésni, azt ajánlom, hogy induljunk!

– Rendben.

Bezárta a lakást, majd előkotorta a farmer zsebéből a furgonja kulcsát. De mikor a vezető üléshez akart beülni, Alice finoman a tudomására hozta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy ő vezessen, tekintve, hogy a szemei a sok sírástól olyan duzzadtak, hogy alig látná az utat, ráadásul nincs is a legjobb formájában se. Bella nehezen ugyan, de elismerte mindezt. Fáradtan ült az anyós ülésre.  
 
 

*** 
 
 

Bella éppen a menzára igyekezett, mikor Mike csatlakozott hozzá. Úgy tűnt, a fiú kimondottan jókedvében van, pedig az időjárást nem lehetett éppen kellemesnek mondani. Több órája megállás nélkül esett, egyre nagyobb cseppekben, ráadásul a szél is feltámadt, még jobban a mínuszokba kergetve ezt a napot.

– Szia, Bella! – köszönt vidám mosollyal Mike.

Bella nem reagált. Üres tekintettel meredt előre, csupán cuppogó cipője törte meg a csendet.

– Bella? Hallasz?

Mike elkezdte a lány arca előtt lóbálni a kezét, mire az először megtorpant, majd rémült tekintettel nézett a fiúra.

– Mike, a szívbajt hoztad rám!

– De hiszen te nem hallottad, hogy szólok. Minden rendben? Ma olyan fura vagy. Jess szerint valami komoly gondod lehet. Mi történt?

– Semmi, Mike.

Bella előre sietett, hogy ne kelljen magyarázkodnia a fiú előtt. Bevágott egy csapat tizedikes elé, majd gyorsan belépett az ebédlőbe.

Ott már szinte mindenki ott volt; minden asztalnál ült legalább egy valaki.

Bella szeretett volna egyedül lenni, így beállt a sorba, hogy az ételkínálatot jobban szemügyre vehesse. Végül egy üveg ásványvíz és egy alma mellett döntött, ugyanis nem volt étvágya.

Reggelire sem ettem semmit, és most sem vagyok éhes. Nem lesz ez így jó. Valamit muszáj leszek majd enni. De mit csináljak, ha egyszerűen nem megy le semmi sem a torkomon?

– Hello, Bella!

Bella ijedten pördült hátra. Mikor látta, hogy Alice és Jasper áll előtte, szíve vad zihálása kezdett csitulni és talán a nyugalom kezdett szétáradni belsőjében - de ebben a nyugalomban nem tudott teljesen megbízni.

– Sziasztok!

– Szerintem többet kellene enned, mint egy alma és egy üveg ásványvíz. Edward is…

– Alice! – szólt Jasper.

Bella szemeibe könnyek szöktek. Nem akart sírni, itt, az iskola menzáján pedig végképp nem. Gyorsan pislogott párat, majd kíváncsian nézett párosukra.

– Nem tudok többet enni. De ti hogy vagytok? Még mindig semmi hír?

Alice és Jasper jelentőségteljesen néztek egymásra, amiből Bella nem szűrt le sok jót.

– Nem lehet valahogy előidézni egy látomásban, hogy merre tart?

– Nem.

– És nem is tudjátok, hogy hová mehetett? Hiszen mikor legelőször találkozott velem, akkor egészen Alaszkáig menekült. Nem lehet, hogy megint odament?

– Erre már mi is gondoltunk, de úgy tartjuk, hogy nem valószínű, hogy odamenne. Hiszen tudja, hogy mi tudjuk, hogy múltkor is odament.

– Akkor nem is fogjátok leellenőrizni?

– Leellenőrizni? Nem, Bella, nem fogjuk.

– De mi van, ha mégis odament?

Bella továbbra is szentül hitt abban, hogy Edward talán azokhoz az alaszkai barátaikhoz ment, akikhez a múltkor is. Nem értette, miért nem ellenőrzik le, hiszen könnyen lehet, hogy ott van.

– Bella, gyere, ülj le, egyél, közben beszélgethetünk! – Jasper óvatosan megfogta a lányt a hátánál, és finoman tolni kezdte maga előtt, elindulásra kényszerítve őt.

Alice csendesen követte őket, látszólag gondolataiba merülve.

Bella Jasperrel a nyomában érkezett ahhoz az asztalhoz, ahol Cullenék szoktak ülni. A fiú kihúzta Bellának azt a széket, ahol mindig Edward foglalt helyet. Bella kissé vonakodva bár, de leült. Jasper kihúzta Alice-nak is a széket, mikor a lány odaért, végül pedig ő is helyet foglalt.

– Emmett és Rosalie merre vannak? – kérdezte Bella kíváncsiskodva.

– Nem jöttek iskolába – mondta szűkszavúan Alice.

– Pontosabban Edward nyomát keresik az erdőben Esmével együtt.

Bella éppen beleharapott az almájába, de ez a hír letaglózta, így nagy szemeket meresztve, almával a szájában nézett Jasperre, mire a fiú egy kisebb mosolyt engedett láttatni.

– Emmették?

– Igen. Emmett ötlete volt, hogy utána ered Edward nyomának, de Rosalie addig makacskodott, hogy nem engedi el egyedül, míg nem Carlisle megengedte nekik, hogy lógjanak a suliból. Úgysem maradnánk le semmiről, igazolást pedig tud írni.

– És Esme?

– Esme mindig is szerette Edwardot, hiszen ő volt az első, akit Carlisle átváltoztatott, és mindig is fiaként gondolt rá. Elhatározta, hogy ő is velük tart, hiszen amúgy sem tudna csinálni semmit sem otthon. Így legalább hárman keresik.

– De ugye meg fogják találni? Ugye nem lehet olyan messze?

Jasper fájdalmas arcot vágott, majd tekintetét Alice-ra emelte. Az fölnézett rá, majd pár hosszú másodpercig csak egymásba fonódó pillantásukkal voltak elfoglalva. Végül Alice szólalt meg.

– Bella, csak remélni tudjuk, hogy megtaláljuk. Ha Edward nem akarja, hogy megtaláljuk, bizony, meg tudja oldani, hogy ne is találjuk meg. Ne felejtsd el azt sem, hogy ő a leggyorsabb közülünk! Nem akarunk felesleges illúziókba sodorni téged, hanem azt szeretnénk, hogy higgadtan, tudásod legjavával állj a dolgokhoz.

Bella hitetlenkedve nézett rá.

– Alice, mégis hogyan várod el, hogy higgadtan álljak ahhoz, hogy eltűnt? Ráadásul még azt sem tudom, miért mondta azt, amit mondott…

Bella érezte, hogy már nem bírja sokáig. Ha még pár percig a szerelméről lesz szó, nem tudja megállni sírás nélkül. Most is fojtogatta torkát az a nyomasztó érzés, amely a sírásra oly jellemző. De ő nem akart szabad utat adni könnyeinek. Még nem.

– Bella, halkabban! – pisszegte le Jasper.

– Ha gondolod, gyere át délután, akkor nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Carlisle és Esme is szeretne veled beszélni.

– Rendben.

Bella szerencséjére megszólalt a csengő, jelezve, hogy jobb lesz, ha elindulnak az óráikra, különben késni fognak.  
 
 

*** 
 
 

Jasper és Alice már türelmetlenül ültek a fiú kocsijában, Bellára várva, ugyanis őt kísérték haza, hogy le tudja tenni furgonját. De még be kellett mennie a házba is, ugyanis nem volt kedve a hátizsákját is magával vinni. Ennek mind tíz perce. Azóta Alice és Jasper a szakadó esőben, a kocsiban ültek.

Ám hamarosan feltűnt Bella a ház ajtajában; majd beült hátra, így Jasper minden gond nélkül tövig nyomhatta a gázpedált. Útközben nem szóltak egymáshoz semmit. Alice többször is szólásra nyitotta száját vagy hátrafordult Bellához, de egyszer sem szólt semmit. Csupán megrázta a fejét és kifele bámult az ablaküvegen. 

Mikor megérkeztek a Cullen házhoz, Jasper kikászálódott az erősödő viharba, hogy aztán kinyithassa Bellának és Alice-nak az ajtót. Végül hárman indultak el a ház felé.

Ám alighogy beléptek, Esme fürkésző és aggódó tekintetével találták szembe magukat.

– Bella! Hogy érzed magad? Nincs semmi bajod? Minden rendben?

Bella felnézett a nő arcára; azon a fájdalom olyan mértéket vett, mintha a nőnek az egész világ fájdalmát kellene a vállán cipelnie. Nem tudott válaszolni semmit sem; érezte, hogy kiszárad a szája és szemei újra megtelnek nedvességgel. Gyorsan visszakormányozta tekintetét a föld felé.

De Esmének ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy felmérje: Bellának is ugyanannyira - ha nem jobban - fáj az, hogy Edward elment. Közelebb ment a lányhoz, majd nem törődve azzal, hogy kabátja csuromvíz, magához vonta őt. Egyik karjával átkarolta őt gyengéden, szeretetteljesen, míg a másikkal a haját simogatta, miközben nyugtatólag, halkan suttogni kezdett a fülébe bátorító szavakat.

Bella elveszett ebben az ölelésben. Ez számára olyan ismerős volt.

Hiszen Edward is így szokott megnyugtatni, ha rászorulok. Csak ő még szokta dúdolni az altatómat is…

Érezte, hogy egy könnycsepp kínzó lassúsággal végigszánkázik az arcán, hogy aztán Esme vállára csöppenjen és több száz ilyen könnycsepp kövesse. Úgy érezte, nem bírja tovább, így átkarolta a nőt a nyakánál fogva, arcát pedig a vállára hajtotta, és halkan, keservesen sírni kezdett.

– Ne sírj, édesem, ne sírj! Minden rendbe fog jönni, csak időre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk őt. Hidd el, Edward vissza fog jönni hozzád és hozzánk! Jaj, kérlek, ne sírj! Nem szeretnélek szomorúnak látni. Hiszen mindig olyan jó kedved volt. Mióta ismerlek, mindig mosolyogsz és nevetsz. Próbáld meg a dolgok pozitív oldalát nézni és ne gondolj a negatívumokra!

Bella kissé elhúzódott Esmétől. Könnyáztatta arccal nézett a nőre, miközben rekedtes hangján megszólalt.

– A dolgok jó oldalát? Miféle jó oldalát? Ennek nincs semmilyen jó oldala! Hiszen csalódott bennem, ő maga mondta!

Esme értetlenül nézett rá.

– Hogy érted, hogy csalódott?

De mikor látta, hogy Bellát erre egy újabb sírás kapja el, visszahúzta magához.

– Ne is törődj ezzel! Majd ha elég erőt érzel magadban ahhoz, hogy elmond, akkor úgyis megosztod velem. Most inkább, kérlek, nyugodj meg! Nem tesz neked jót ez a sok idegesség és sírás. Inkább vedd le a kabátod és gyere beljebb! Hiszen így meg fogsz fázni.

Megfázni… igen. Hajnalban én is gondoltam ilyenekre, mint a megfázás. De most már nem tud annyira érdekelni, mint előtte. Pedig én igazán utálok beteg lenni. Olyankor mindig kiszolgáltatottnak érzem magam, akkor rá vagyok kényszerülve mások segítségére, hiszen magamtól nehezebben tudnám megoldani a problémáim. Olyankor rajtam segítenek. De inkább ezer megfázás, mint hogy ezt a fájdalmat tovább kelljen viselnem. Hiszen annyira fájdalmas, annyira rossz! Egyedül vagyok ebben a nagyvilágban, és nem bújhatok hozzá ahhoz, akit a világon a legjobban szeretek. Nem nézhetek azokba az aranybarna szemekbe, melyek sokszor elcsavarják a fejem és önkéntelenül kimondom, amiket gondolok. Ó, Istenem, kérlek, könyörgök, ne add, hogy Edwardnak bármiféle baja essék! Hiszen szükségem van rá… nélküle már nem élet az élet, mert menthetetlenül, mindennél jobban szeretem őt.

Mikor Bella feleszmélt a gondolataiból, észrevette, hogy immár a nappaliban ül, kabátjától megszabadulva. Körülötte pedig ott ült Jasper, Esme és Carlisle. Alice mellette foglalt helyet, mereven bámulva a dohányzó asztal lábát.

– Bella… Elmondod, miért mondtad azt, hogy Edward csalódott benned?

Esme hangjából csupa fájdalom, kétségbeesés és szeretet áradt. Szeretet afelé az ember felé, akit szinte még nem is ismert, de feltétlenül megbízott benne, hiszen a „fia” szerelme. És egy anya mindent elnéz a gyermekének, míg úgy látja, hogy boldog.

Bella önkéntelenül is megrázkódott Edward nevének hallatára. Ezt pedig a szobában levők mind észrevették. Még Alice is, aki erre közelebb húzódott Bellához, és egyik kezét a lány vállára tette.

– Ha nem akarod, vagy nem bírod elmondani, akkor nem kell.

De Bella csak megrázta a fejét.

– Nem. Talán jobb lesz, ha elmondom, ha ki tudom adni magamból.

– Megpróbálunk segíteni – Carlisle hangja nyugodtan és bátorítóan csengett, habár szemeiben szomorúság csillant.

Bella behunyta szemét. Megpróbált összpontosítani a tegnap történtekre. De pár pillanat múlva érzékelte, hogy szíve nyomasztó szorongása kissé felenged, és bíztatóan dobogni kezd. Mikor újból kinyitotta szemét, Jasperre emelte tekintetét. Gyanította, hogy a fiúnak igen sok köze lehet az előbb lezajlott eseményekhez, mégse bánta egy cseppet sem. Aztán úgy döntött, belefog.

– Tegnap éjjel… Edward furcsán viselkedett, mikor felkeresett. Szokatlanul feszült volt, mikor… mikor… pedig közelebb akartam húzódni hozzá, nem… nem engedte. Ekkor kérdőre vontam, hogy mi… mi bántja őt, mire azt felelte, hogy… hogy beszélt veletek. Megkérdeztem, hogy mit mondtatok neki, és erre elkezdte mondani, hogy… hogy csalódott bennem és sose hitte volna, hogy… hogy én… én erre képes leszek.

Bella hangja el-elcsuklott.

Nagyobb gondot jelent nekem Edward nevének kiejtése, mint hittem volna. Sőt, elmondani is nehéz a tegnap történteket. Hiszen még olyan friss, és olyan mély nyomot hagyott bennem, mint még soha semmi. Talán csak azzal vetekedhet ez a benyomás, mint mikor először megláttam. Már rögtön az első forksi iskolai napon megláttam őt a testvéreivel. Éppen a menzán ültünk és próbáltam összeismerkedni Jessicáékkal, mikor megpillantottam őket. Egyikük sem evett, habár az előttük levő tálcán mindenféle étel megtalálható volt. Nem bírtam levenni a tekintetem róla. Egész lénye megbabonázott, kócos, bronzvörös haja és vékonyabb, nyúlánkabb testalkata. Aztán mikor először összetalálkozott a tekintetünk! Még mindig élénken emlékszem rá, mennyire kínosan is éreztem magam akkor. Úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, akit valamiféle csínytevésen kaptak rajta. Majd az a különös biológia óra… Utólag már persze tudom, miért is viselkedett olyan furcsán, miért éreztem úgy, hogy utál engem. Azon a napon mondta el az okát, mikor először megcsókolt. Mikor kimondta, hogy szeret. Istenem! Még mindig emlékszem, hogyan mondta: ”És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba…”. Azt hiszem, ezt a mondatot örökre megjegyeztem. De most… Most olyan nehéz minderre a szép emlékekre gondolni, mikor tudom, hogy már nincs velem, hogy elhagyott. Én pedig arról gondolkodom, mikor összejöttünk. Ez így nem helyes, csak még több fájdalmat okozok magamnak ezekkel a gondolatokkal. Nem szabad hagynom, hogy ilyeneken járjon az eszem. De ha nem Edwardon, akkor min vagy kin gondolkodjak? Hiszen ő életem értelme, hiába nincs velem… Nem! Erre még csak nem is gondolhatok. Nem szabad a negatívumokra gondolni, Esme is megmondta. Legyek optimista… de hogyan? Hiszen olyan nehéz és fájdalmas…

Mikor Bella hosszú idő után felnézett, látta, hogy mindenki aggódva pillant felé. Összezavarodott; nem tudta, hogy miért néznek így rá.

Jasper megérezte a lány zavarodottságát, mert ő szólalt meg először.

– Edward nem gondolhatta komolyan, amiket mondott neked. Ne rágd magad ezeken! Valószínű, hogy valamit félreérthetett. Nem mondtál esetleg még valamit, amit nem találsz fontosnak, hogy elmond, de mégis az? Bella, most minden apró részlet számít!

– Mindent elmondtam.

– És Edward arckifejezésére nem emlékszel, hogy milyen volt? Komolyan gondolta? Vagy közömbösen nézett rád?

Carlisle hangjában egy kis feszültség leledzett, mikor beszélt.

Bella erősen próbálta visszaidézni a fiú arcát, mikor kimondta azokat a szavakat, melyek oly rosszul estek neki.

– Nem tudom… Mikor megkérdeztem, hogy mit mondtatok neki, megfeszült a teste és ökölbe szorította kezét… Utána már csak suttogott, de én éreztem, hogy komolyan gondolja, amiket mond. Hogy csalódott bennem és hátba támadtam őt…

Bella hangja elcsuklott. Nem tudta folytatni, ugyanis a könnyei újból kifakadtak. Nem akart egyikük szemébe se nézni. Éppen eléggé megalázó volt számára, hogy sírni látják.

De akkor Alice átölelte őt. Ez nem olyan fajta ölelés volt, mint amiket már megszokhatott tőle. Ez annál sokkal több érzelmen alapuló, szinte már testvéri ölelés volt. Átölelte őt, és lassan ringatni kezdte, miközben csitítgatni próbálta. Bár Bella nem hangosan sírt, nem úgy, mint akkor, mikor Esme előtt elsírta magát. Most halkan, szinte hang nélkül potyogtak a könnyei.

– Későre jár. Jobb lenne, ha hazamennél és kipihennéd magad. Jót tenne a pihenés, Bella – mondta Carlisle.

A férfi is sajnálta a lányt, de ő nem tudta úgy kimutatni szeretetét, mint a többiek, hiszen egyrészt mégiscsak férfiból van, másrészt pedig mégis csak valamennyire Edward apja. Felállt, odasétált Bellához, majd leguggolt elé, kezeit pedig a lány térdeire helyezte.

Bella kitartóan fürkészte a padlót, de mikor megérezte Carlisle kezeit a térdein, ráemelte pillantását.

Abból sütött a megértés, együttérzés és fájdalom.

Megértette a lányt, mivel tudta, mennyire nehéz lehet neki. Orvosi pályája során már többször találkozott olyan páciensekkel, akik szerelmi problémákban szenvedtek.

Együtt is érzett vele, mert ő benne is ugyanezek az érzések kavarogtak, még ha csak tompábban is. Hiszen Bellának többet jelentett Edward, mint neki. Neki „csupán” a fia volt, de a lánynak ő jelentette az élete értelmét, a szerelme volt neki.

Fájdalom pedig azért ült a szemeiben, mert látnia kellett, hogy mindenki szenved körülötte, végig kellett néznie, ahogyan Bella elsírja magát, ahogyan nehezen, de elmondja a tegnap történteket. A férfi fájdalmairól nem is beszélve. Hiszen mégiscsak ő teremtette meg Edwardot, mint vámpírt. Most pedig elment, és azzal „búcsúzott”, hogy nem jön többet vissza. Egy apában, még ha csak ilyen mértékben számít apának is, de nagyon erős, mély és fájdalmas érzéseket vált ki mindez.

– Nem fogok tudni aludni, Carlisle – suttogta Bella könnyfátylain keresztül.

– Akkor is meg kell próbálnod. És ha Charlie rákérdez? Akkor mit fogsz mondani?

– Nem tudom. Őszintén szólva, minden olyan gyorsan történt, hogy bele se gondoltam.

– Megértelek, hidd el. Nem lehet könnyű neked. De nem szabad feladnod! Neked élned kell továbbra is, akár Edward nélkül!

– Élnem? Ráadásul nélküle? És mi van akkor, ha én már nem akarok élni? Ha én nem akarom mindezt elviselni? Ha olyan szeretnék lenni, mint ti? Hiszen az mindent megoldana. Én már nem akarok élni, Carlisle. Főleg nem Edward nélkül. Eddig tudtam, hogy itt van mellettem, velem, de most elment.

– De ettől még nem dől össze a világ, Bella.

Esme hangja a lány háta mögül jött. Időközben ő is közelebb lépdelt hozzá, majd megállapodott a kanapé mögött, ahol Bella ült. Kezeit a lány vállára tette, biztosítva arról, hogy nem hagyja őt elveszni.

– De nekem igen.

– Ugyan! Ha volt annyi esze, hogy elment, akkor hidd el, hogy vissza is fog jönni. Csupán idő kérdése, és visszajön. Hidd el, Bella!

Alice próbált nyugtatólag hatni Bellára, több-kevesebb sikerrel. Bár Jasper is nyugalmat és reményt árasztott, úgy tűnt, hogy most valahogy nem működik ez a tulajdonsága, mint oly sokszor. Hiába próbált főleg Bellára koncentrálni, csupán annyit ért el, hogy a lány már nem sírt.

– Áh! Szóval jól éreztem, itt vagy.

Bella érezte, hogy Carlisle és Esme kezei megdermednek. Szinte már-már fájdalmat okoztak neki, őt mégsem érdekelte mindez. Alice is kissé elhúzódott tőle, de csak annyira, hogy megbizonyodhasson arról, hogy Rosalie lépett a nappaliba, és ő is szólalt meg.

Rosalie komótosan odasétált Bella elé, majd szemeibe nézett.

Bella kissé félve nézett rá. Most nem érezte magát olyan erősnek, mint bármikor máskor, mikor még Edward is mellette volt.

– Ugye tudod, hogy Edward miattad ment el? Hogy te üldözted el őt?

– Rosalie, légy szíves, fejezd ezt be! – mondta Carlisle szigorúan, de ő nem hallgatott rá.

– Nem, az a jó, ha megtudja. Az egész családot érinti Edward eltűnése.

– Rosalie, ezt igazán nem kellene…

– Ebbe te ne szólj bele, Alice!

– Alice-nak ugyanannyi beleszólása van, mint bárki másnak.

– Szóval akkor most mindenki Bella lelkiállapotával van elfoglalva, ahelyett, hogy Edwardot keresnénk?

Rosalie kezdte elveszteni a türelmét. Eddig sem volt híres arról, hogy türelmes lenne, de a jelen esetben még annyira se, mint általában.

– Rose, már Bella is a családhoz tartozik.

– Azután is, hogy Edward elhagyta őt? Hogy elment ki tudja hová? Ráadásul miatta ment el?

Rosalie hangján tisztán érezhető volt az a fajta nem tetszés, amit Bella iránt táplált. Nem tetszett neki az, hogy ember, míg ő már nem lehet. Most pedig még jobban haragudott rá, mivel úgy tartotta, hogy ő üldözte el Edwardot.

Hiszen Edward azután ment el Forksból, miután nála volt. Nála volt, beszélgettek, majd összekaphattak valamin, így inkább elmenekült. Újból a menekülést választotta, de előtte még kiírtotta az erdő egy részét. Min veszhettek össze? Edward a múltkor Alaszkát választotta célhelyéül. Talán most is? Igazából magam sem tudom, mit gondoljak. Bízom benne, hogy odament, mert akkor megtalálnánk. De Carlisle-ék szerint nem oda tart. Szerintük csupán arra megy, amerre a lábai viszik. Nincs konkrét célja. Bár többször különbözik a véleményünk Edwarddal, azért mégis hiányzik. Hiszen több évtizede élünk együtt, immár igazán hozzászoktam, megkedveltem. Pláne, hogy Esme után én kerültem a családhoz, mint harmadik vámpír. És bár utólag ugyan, de kiderült, hogy Carlisle és Esme bízott benne, hogy végül egy párt fogunk alkotni Edwarddal. De úgy tűnt, hogy ő Bella mellett találta meg a boldogságot, a szerelmet. Ám ha így van, akkor miért hagyta el őt? Sose értettem, miért nem képes átváltoztatni őt. Noha, én mindig is azt támogattam, hogy Bellának hülyeség azt kívánnia, hogy bárcsak vámpír lenne. Nem is tudja, mennyi minden más, mennyire kiszámíthatatlan tud lenni néha ez a lét. Először nekem is az volt. Vad voltam, embereket is öltem. De egy szerencsés napon összetalálkoztam Esme-ékkel, és csatlakoztam hozzájuk. Azóta velük vagyok, nem hagytam el őket sose. Míg Edwardnak immár ez a harmadik esete, mikor elhagyja a családját.

– Rosalie, nem kellene mindenfajta haragod és dühöd Bellán levezetni. Az, hogy nem jártunk sikerrel, nem az ő hibája. Ahogy az sem, hogy elment.

Miközben Emmett beszélt, hátulról átölelte Rosalie-t, és simogatni kezdte őt a karjainál. Úgy tűnt, hogy ez használ; a lány sötét arca fokozatosan kezdett újra porcelánszerűvé változni.

Végül Bella is erőt vett magán, és szólásra nyitotta száját. Rosalie arcára nézett, majd hozzá látott mondanivalójához.

– Nézd, Rosalie…!

– Ne idegesíts fel, kérlek, különben nem állok jót magamért! – sziszegte a szőke lány dühösen fújtatva.

Bella megijedt ettől a reakciótól. Ám ijedtségén hamar túllépett. Már túl régóta szerette volna elmondani neki, mintsem hogy most futamodjon meg.

– Csak hadd mondjam el, kérlek! Utána hazamegyek.

Rosalie már épp válaszolt volna neki, mikor is Emmett a kezével befogta a száját.

– Figyel rád, mondhatod – közölte nyugodtan Emmett, nem törődve Rosalie dühös pillantásaival.

– Igazából nem tudom, hogy miért ment el. Gondolom, hogy köze van hozzám is, de most nem erről szeretnék beszélni… Bár még sose mondtad ki, de tudom, hogy azért utálsz, mert én még mindig csak egy halandó ember vagyok, míg te már nem. De én már nem akarok az lenni, hidd el. Nekem ez nem élet, hogy nem láthatom őt többé, hogy nem érinthetem meg… Hiszen én percről percre öregebb vagyok! Te pedig nézz csak magadra. Gyönyörű vagy, fiatal, miközben már több évtizede létezel. Én erre a létre vágyom, nem pedig olyanra, ahol nem tudok vele lenni úgy, hogy ne aggódjon minden percben azért, hogy bántódásom esik. Most pedig… minden összeomlott körülöttem… Te mit éreznél, ha Emmett elmenne? Ha elhagyna? Ha tudnád, hogy soha többé nem láthatod? Ha azt mondaná neked, hogy… hogy csalódott benned, aztán minden magyarázat nélkül elmenne? És fogalmad sincs arról, hogy hova? Biztos nem esne jól… Te örülhetsz, megvan mindened. Bár tudom, vannak hátrányai is ennek a létnek. De hát nem csak a rosszra kell gondolni. Csak ennyit akartam. Hogy végiggondold ezt az egészet. Most pedig jobb lesz, ha megyek.

Bella megpróbált felállni. Nem nézett Rosalie-ra, nem akart már ránézni. Míg beszélt, egész végig az ő arcát figyelte. Látta, amint az érdemtelenséget fokozatosan átveszi egy furcsa érzelem, amit nem tudott teljesen megérteni. De nem is foglalkozott vele. Immár elmondta, túl volt rajta. Most már nem akart tőle semmit sem, hiszen ő elmondta a véleményét a lánnyal kapcsolatban.

Carlisle hátrébb húzódott, hogy a lány fel tudjon állni. Ám mikor Bella felállt, hirtelen rosszullét jött rá.

– Bella, Bella jól vagy? – hallatszódott Alice aggódó hangja.

Bella zihálva kapkodta a levegőt. Nem értette, mi történik vele. Hirtelen kezdett el forogni vele együtt a szoba, így meg kellett kapaszkodnia a kanapé karfájába, hogy ne essen össze. De már késő volt…

Nem hallott, nem látott semmit, csak zuhant abba a mély sötétségbe és már nem érzett semmit sem. Semmilyen fájdalmat, semmit.