9. fejezet

Bella hitetlenkedve csóválta meg fejét, majd kidülledt szemeivel meredten bámulta Edwardot. Nem akart hinni a szemeinek, azt hitte, csak álmodja ezt az egészet. Hogy a fiú igazából csupán a képzeletei által űzött gonosz játék eredménye. Azt hitte, a reggeli álmosság tehet arról, hogy most maga mellett, az ágyon ülve látja a fiút, aki még mindig fogja fél kezével a kezét.

Edward türelmesen ült Bella mellett. Várta a lány reakcióját, legyen az bármennyire is fájó számára. Túl akart rajta esni, és most, hogy itt van, úgy tűnt, újra elillant a bátorsága. Eddig bízott magában és a lányban, hogy megértő lesz vele és meg fog neki bocsátani. De nem úgy látszott, mintha ez bármelyik pillanatban is bekövetkezne Bella részéről. Hiszen még mindig hitetlenkedve feküdt ágyában.

Bella óvatosan felült, de közben nem engedte el Edward kezét. A fiú kissé megszorította kezét, hogy könnyebben fel tudjon ülni. Erről a lány már tudta, hogy nem képzelődik…

– Edward… – suttogta még mindig kábán.

– Itt vagyok, Bella… visszajöttem – válaszolt szintén suttogva a fiú.

Bellának akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe. Azt hitte, nem tud már többet sírni, hiszen az elmúlt napokban folyton ezt tette. De tévedett… könnyei akaratlanul is kibuggyantak, mikor a fiú hozzátette, hogy visszatért.

Visszatért, hát persze. Hiszen elment, itt hagyott, azokkal a szavakkal, hogy becsaptam, átvertem… De most itt van. Vajon ha tényleg ezt tettem vele, akkor miért? Miért jött vissza? Hogy lássa, amint szenvedek? Hogy nevethessen a gyengeségemen? Nem, biztosan valami más okból kifolyólag. Hiszen Edward szeret… Eddig legalábbis szeretett! És túlságosan jól ismerem őt ahhoz, hogy ezt megtegye velem… Akkor miért? Talán azért, mert hiányoztam neki? Vagy mert rájött, hogy tévedett? Azóta se sikerült rájönnöm, mivel bánthattam meg annyira, hogy el kelljen mennie. Minden áldott nap ezen töprengtem, akaratlanul is. Most pedig itt van… pár centire tőlem. Akár meg is kérdezhetném. Végre megkérdezhetem tőle a miértekre a választ, és így nem kell többet gyötrődnöm ezeken a kérdéseken. Ő mindent megmagyarázna.

Edward látta Bella szemeiben megcsillanni a könnycseppeket, melyek már a lány arcát áztatták, le-lepotyogva a lepedőre. Bella mégse törődött velük. Ő maga elé nézett, pontosabban a fiúra, és úgy tűnt, gondolkodik. Edwardot már majd szétvetette belülről a várakozás a lány reakciójára várva, miközben szabad keze akaratlanul is közeledett Bella arcához. Meg akarta érinteni őt, megsimogatni, letörölni a könnycseppjeit és megnyugtatni, hogy most már nincs miért sírnia, nincs miért aggódnia. De tudta, hogy ez nem lenne igaz… Előtte még úgyis meg akarta várni a lány reakcióját arra, hogy viszontlátja őt. Hogy újra mellette van…

De nem tudta megállni, hogy ne érezze a lány selymes bőrét, így szabad kezével lágyan megcirógatta arcát. Bella nem húzódott el tőle, hanem inkább hálával nézett rá. Edward erre felbátorodott, majd magához húzta a lányt, Bella fejét a mellkasához szorította, miközben nyugtatólag simogatta hátát.

Pár percig csendesen élvezték egymás közelségét. Edward várta, hogy Bella megnyugodjon, míg Bella Edwardból merített erőt. Nem akarta, hogy elhúzódjon tőle a fiú, mégis a kíváncsiság kerekedett felül, így ő maga húzódott kissé távolabb Edwardtól, majd felnézett annak arcába. Úgy tűnt, mintha félelmet látott volna átsuhanni a fiú arcán; de a következő pillanatban már türelmes mosollyal nézett le rá.

– Miért mentél el? – kérdezte Bella száraz torokkal.

Edward fájón nézett rá; tudta, hogy nehéz lesz mindent töredelmesen bevallania a lánynak. De azt is tudta, hogy ezzel tartozik neki, ha már képes volt visszajönni hozzá. Válaszolnia kell a lány kérdéseire, legyenek azok bármennyire is fájóak vagy kellemetlenek a számára.

– Nem tudom, hogyan kezdjem el.

– Talán kezdhetnéd azzal, hogy mit beszéltetek Carlisle-lal és a családod többi tagjával.

Edward bólintott, majd nagy levegőt vett, szemeit mélyen a lányéiba fúrta, és hozzálátott.

– Mikor visszamentem, Carlisle és Esme együttesen vártak rám Carlisle dolgozószobájában. Majd közölték velem, hogy a te átváltoztatásodról szeretnének beszélni velem – Bella lélegzete felgyorsult. – Említették, hogy talán ideje lenne fontolóra vennem ezt a dolgot. Ekkor kiakadtam.

– De… miért?

– Bella, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak, vagy én vettem el az emberi életed! Azt, amit megérdemelsz!

– De én őszintén szeretnék vámpír lenni, Edward.

Bella hangja hiába volt rekedtes az elmúlt napok miatt, Edward így is kihallotta a lány válasza mögül azt a fajta sóvárgást, melyet nem tudott nem észrevenni.

– Nem lennél kíváncsi, hogy ezután mi történt? – kérdezte Edward, mintegy figyelem elterelésképpen.

Bella egy pillanatig habozott, végül erőtlenül bólintott egyet.

– Ezután kérdőre vontam Alice-t és Jaspert, majd Rosalie-t és Emmettet is. Mind egyetértettek Esmével és Carlisle-lal.

Bella nem bírta megállni, hogy ne szóljon közbe.

– Rosalie is egyetértett?

Edward erre elmosolyodott. Tudta, hogy Bella számára nehéz megemészteni ezt a tényt.

– Szó szerint azt mondta, hogy hagyjak neked is beleszólást.

Bella már épp reagálni akart volna rá, de a fiú folytatta.

– Ettől még jobban bedühödtem és idejöttem hozzád. Feldúlt állapotban voltam, miközben te aludtál. De felébredtél, mikor hozzád értem. Végül megkérdezted, hogy mi bajom… hogy mit mondtak Esme-ék…

Edwardon látszott, hogy küzd saját magával; szorosan behunyta szemeit, száját mérgesen összepréselte. Bella meg akarta könnyíteni helyzetét, de nem tudta, mit is csináljon. Óvatosan kinyújtotta felé a kezét, majd megérintette tenyerével Edward arcát. A fiú szemei kipattantak az érintésére. Érthetetlenül nézett Bellára, míg a lány teljesen nyugodtan nézett rá vissza.

Honnan ez a nyugodtság? Egyáltalán miért ilyen nyugodt? Hiszen épp most vallom be neki ezt az egész agyrémet, amit elkövettem! Mégis mennyire békésen, szeretetteljesen és nyugodtan néz rám… Ah, ez az érintés! Olyan meleg, olyan puha és olyan lágy… Örök időkig el tudnám ezt viselni!

– És azután? – kérdezte Bella suttogva, még mindig Edward arcát simogatva.

– Azután elvesztettem az eszem… Nagyon nagy harag lett úrrá bennem, mert úgy éreztem, hogy… hogy szövetkeztetek ellenem… hogy a hátam mögött megbeszélted a családommal, hogy együttes erővel rábeszéltek, tegyelek vámpírrá… ezután vágtam hozzád azt a sok, alaptalan, megbocsáthatatlan dolgot, amiket mondtam… Bella, sajnálom! Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem akartam… nem tudom, mi volt velem! Bella, annyira sajnálom…

Bella csak hosszasan nézett Edward gyötrődő szemeibe.

Megbánta, tényleg, őszintén. Látszik a szemeiből. És vissza is jött. Akárhol volt, de visszajött. És most itt van velem, fogjuk egymás kezét, és az arcát simogatom… Mennyire megnyugtató érzés ez nekem! Ez mind, ami körülvesz. Mind egy másik világba kalauzol, ahol csak ő és én vagyok. Ahol nem létezik a külvilág, semmi zavaró tényező. Ahol boldogok vagyunk, és csak mi ketten vagyunk… igen. Valahányszor vele vagyok, mindig ezt érzem. És hogyan tudnék haragudni rá? Hiszen már amikor elment, akkor sem haragudtam! Szörnyen fájt a hiánya, hogy itt hagyott, de nem haragudtam rá. Akkor most miért tenném? Hiszen szeretem, és legalább annyira vágytam rá, hogy viszontlássam, mint ő.

– Nem haragszom rád, Edward…

– Bella… megértem, ha haragszol… és megpróbálom elfogadni…

– De én nem haragszom.

Edward megnyugodva, mégis hitetlenkedve nézett rá. Az öröm olyan elemi erővel söpört végig rajta, amelyet nem tudott szó és tett nélkül hagyni.

– Szeretlek, Bella!

Gyengéden magához húzta a lányt, majd félresöpörte a vállára omló haját és csókokkal hintette be a nyakát.

Bella meg se mert moccanni. Pár percig csendesen élvezte a fiú kényeztetését, de ekkor eszébe jutott, hogy még lenne pár kérdése a fiúhoz. Így vonakodva és kissé szomorúan, de elhúzódott tőle.

– Edward… – kezdte.

– Hmm? – kérdezte, a lány vállára hajtva fejét.

– Miért… jöttél vissza? Ne érts félre, kérlek, csupán kíváncsi vagyok rá!

Edward felegyenesedett és mélyen a lány szemeibe nézett.

– Ez egyszerű, mégis hosszú.

– Hallgatlak – mosolygott a lány.

– Mikor elmentem, napokig futottam. Nem tudtam konkrétan, hová is akarok menni, csak azt, hogy messzire, lehetőleg minél előbb. De mikor elérkeztem egy két erdő közti tisztáshoz, mely sokban hasonlított ahhoz a tisztáshoz, ahova elmentünk egyszer kirándulni, megálltam. Sokáig csak gyönyörködtem benne. De egy nap jött két fiatal szerelmes tinédzser. Elrejtőztem az egyik fán, hogy ne vegyenek észre a napsütés miatt. Hallottam minden egyes gondolatukat, hogy mennyire boldogok, mennyire szeretik egymást. De ha nem hallottam volna, akkor is láttam volna rajtuk, hogy így van. Akkor újból rád gondoltam… és a mi szerelmünkre. Nem tudtam eldönteni, hogy az a fiú jobban szereti-e a saját szerelmét, mint én téged. Végül megállapodtam abban, hogy én sokkal jobban szeretlek, mint ő bármikor is képes lesz rá. Akkor döntöttem el, mikor elmentek, hogy visszatérek hozzád. Elsősorban miattad, másodsorban pedig Esme-éket sem akartam cserben hagyni. Aztán aznap, mikor végre elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy visszatérjek hozzád, megjelent Alice…

– Alice megtalált? – kérdezte Bella.

– Igen. Kissé meglepődtem, hogy pont ő. Hiszen annyira közel áll hozzád, hogy nem is gondoltam volna, hogy ő fog végül megtalálni. Számítottam rá ugyanis, hogy keresni fog a családom. De úgy gondoltam, hogy Alice nem, mert ő inkább veled marad.

– Eleinte így is volt. Minden nap velem volt és nyugtatgatott. A kórházba is rendszeresen bejött meglátogatni és órák hosszat beszélgettünk. De szombat este óta nem találkoztam vele… Jasper pedig nem tudott róla semmit se, így érte is aggódni kezdtem. De Carlisle éjjel megmondta, hogy szerintük utánad ment.

– Valószínűleg így történt, még nem beszéltük át részletesen a dolgot. Minél előbb látni akartalak, Carlisle viszont büntetésből megszabta, hogy napfelkelte előtt sehova se mehetek – mosolygott Edward, mire Bella elpirult. – Utána Alice akaratával és erejével egyaránt meggyőzött, hogy nagy hibát vétettem.

– Hogy érted, hogy akaratával és erejével egyaránt? – ráncolta homlokát Bella.

– Adott egy kisebb pofont – rántotta meg vállát Edward.

– Micsoda? De ugye jól vagy?

Edward kuncogott. Kedvesen megsimította Bella arcát, majd folytatta.

– Persze, Bella, már nem fáj, hisz itt vagy mellettem. Ráadásul jogosan kaptam, szóval egy szavam se lehet! Ezután pedig Alice-szal szépen hazamentünk, ahol szintén belebotlottam kis családom szívélyes üdvözletébe. Most pedig itt vagyok, veled…

Bella arca rémült volt, ami nem kerülhette el Edward figyelmét.

– Mi a baj? Mit mondtam? Megijesztettelek valamivel?

Edward hiába gondolkodott, mi olyat is mondhatott, ami ennyire megrémiszthette őt, nem jött rá.

– Szívélyes üdvözlés alatt mit értesz? – kérdezte Bella száraz torokkal.

– Emmett kissé hasba vágott, Jasper, mint egy dühöngő őrült, úgy fogadott, Rosalie ledöbbentett azzal, hogy azt mondta, sose tegyem ezt többet, mert általad újra átélte az ő borzalmas korszakát. Esme a nyakamba vetette magát, Carlisle pedig azzal fogadott, hogy nem akarom-e tudni, hogy hol járt. Így tudtam meg, hogy immár itthon vagy, de nagyon rossz állapotban.

Bellának hirtelen olyan sok információt kellett feldolgoznia, hogy értelmetlen kérdések lavináját irányította a fiú felé.

– Emmett megütött? De ugye már jól vagy? Dühöngő őrült… borzalmas időszak? Miféle borzalmas időszak? Esme-től nem is vártam mást… Carlisle… tőle tudtad meg?

Edward elmosolyodott.

– Várj, inkább megmagyarázom! Nem kell féltened, nincs semmi bajom. Jasper néha nagyon rá tud ijeszteni az emberekre, de még ránk is, és én most szembesülhettem a haragja egy részével, és hát nem volt valami szívderítő látvány, még ha csak látnom is kellett. Érezni biztos rosszabb lett volna… Carlisle-tól tudtam meg, hogy kiengedtek a kórházból, de az állapotod az est folyamán nagyon rossz lett, így Charlie kihívta őt hozzátok. Rosalie-nak pedig volt egy időszaka, amikor reménytelenül szerelmes volt, de már túltette magát ezen, csak a te szenvedésedet látva újra átélte a saját élményeit. Ha jót akarsz, akkor nem hozod fel ezt a témát, mikor ő is hallótávolságon belül van – kacsintott Edward.

Miután Bella megemésztette a hallottakat, eszébe jutott, hogy Edward említette, hogy Alice találta meg őt, miközben nem is őt várta. Viszont Alice tudott minden érzéséről, hogy mi van benne, mennyire gyötrődik. Vajon mesélt róla?

– Edward… Alice mondott rólam valamit azon a tisztáson?

Edward meghallotta a lány zaklatottságát, mégse tudta mire vélni.

– Igen. Mikor megkérdeztem, hogy vagy, azt felelte, hogy rosszul.

– Csak ennyit mondott rólam?

– Nem, mert én tovább kérdeztem, hogy mi bajod. Erre ő csak sejtelmesen azt mondta, hogy ő legutoljára szombaton beszélt veled a kórházban. Ekkor teljesen bepánikoltam…

– Semmi mást nem mondott?

– Nem hagyta, hogy kiszedjem belőle…

– És… a gondolatait kihallgattad?

– Nem – suttogta Edward.

Bella meglepődött.

– Nem? De hiszen mindig ezt szoktad, ha valamit nagyon meg akarsz tudni, mégse mondják el neked.

– Tudom, de egyszerűen nem olvastam a gondolataiban. Akkor… Bella, nagyon féltettelek! Én már szinte úgy éreztem, hogy mást szeretsz… Amiket tettem és mondtam nem is csodálkoztam volna… De aztán jött Alice, és az, hogy rosszul vagy. Annyira letaglózott ez, hogy egyszerűen elfelejtettem, hogy akár ki is szedhetném belőle, akarata ellenére! Ráadásul miután elment az a szerelmes pár, ki is kapcsoltam ezt, mert egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Így még véletlenül se hallottam meg…

– Akkor nem mondott mást Alice, ugye?

– Bella, mit titkolsz előlem?

– Semmit, csupán nem szerettem volna, ha Alice elmondja, hogy mennyire pocsékul éreztem magam, míg nem voltál velem… Azt hittem, hogy tényleg vége mindennek köztünk… hogy már nem szeretsz… majd belepusztultam ebbe…

– Ami azt illeti, tényleg majdnem. És mindez miattam…

– El ne kezd vádolni magad! Helyette inkább törekedjünk, hogy minél előbb meggyógyuljak! Nem szeretek beteg lenni. Ráadásul, amíg nekem állandóan itthon kell lennem, te a suliba leszel.

– Hmm… Azt hiszem, könnyen segíthetünk azon, hogy hamarabb meggyógyulj!

Edward pajkosan elmosolyodott, mire Bella felvonta fél szemöldökét.

– Mégis hogyan gondoltad mindezt?

Edward közelebb hajolt Bellához. Először apró, finom csókokkal hintette be a lány nyakát, majd a füle mögött is megpuszilta párszor.

– Nos, talán úgy, hogy…

Edward szabad kezével szorosan átkarolta Bella derekát, míg szájával apró csókokat nyomott annak arcára.

Bella lélegzetet is elfelejtett venni, mikor a fiú szája már az övénél volt. Már éppen kezdeményezte volna a csókot, mikor Edward elhúzódott a szájától, homlokát a lány homlokához érintette, és suttogva befejezte megkezdett mondatát.

– Hogy átmegyünk hozzánk és megkérjük Carlisle-t, hogy segítsen.

Aztán már fel is pattant, karját kinyújtotta a lány felé, és szélesen vigyorgott.

– Olyan gonosz vagy… – nyögdécselte Bella, miközben Edward segítő keze által felállt.

– Tudom – érintette meg játékosan a lány orrát. 

Bella megkérte Edwardot, hogy várjon rá a nappaliban, amíg ő elmegy fürödni, rendbe szedi magát, keres magának egy megfelelő öltözéket és eszik valamit. Bár a fiú vonakodva teljesítette kérését, végül lement.

Bella fél óra múlva követte Edwardot, immár frissen és boldogan, ahogyan az utóbbi időben ritkán volt látható. Ugyan szemei még mindig vöröslöttek, ő most nem ezzel törődött, hanem azzal a fiúval, aki most a nappaliban ült, és elmélyülten figyelte a TV-ben levő filmet.

Bella halkan odaosont a fiú mögé, de mikor meg akarta őt lepni azzal, hogy megérinti, végül ő maga lepődött meg: két erős kar közrefogta őt, majd minden erőfeszítés nélkül, óvatosan maga mellé húzta, hogy aztán az ölébe ültesse és kikapcsolja a TV-t - mindezt egyszerre.

Bella még mindig meglepődötten pislogott, mire Edward elnevette magát.

– Ugyan, ne legyél ennyire zavarban!

Bella megcsóválta fejét, majd szája egyre jobban görbült felfelé.

– Még mindig alig tudom elhinni, hogy újra itt vagy! Annyira hiányoztál – bújt hozzá Bella.

Fejét ráhajtotta mellkasára, két kis kezét pedig szintén ott pihentette. Edward pedig átkarolta őt és mélyen magába szívta illatát.

– Nekem is nagyon hiányoztál. Soha többé nem hagylak el.

– Szeretlek!

Pár percig némán ültek, a másik illatát szívva magukba. Végül Edward megtörte ezt a pillanatot; felállt, miközben a lányt a karjai közé kapta és az ajtó felé indult el. Ott leakasztotta a fogasról a lány kabátját, rásegítette, végül még mindig a karjaiban cipelve kivitte egyenesen a furgonhoz, miután bezárta maguk mögött az ajtót.

– Most már igazán letehetnél. Tudok én járni a saját lábamon is!

Edward mosolyogva megcsóválta fejét, kinyitotta a furgont, majd az anyósülésre ültette Bellát. Mikor már ő is beült a vezetői ülésre, a lány kifejezte nem tetszését.

– Ugye nem akarsz te vezetni? Ilyen állapotban nem lenne egy bölcs döntés – mondta Edward, mikor rápillantott a mellette levő, karba tett kézzel ülő lányra.

– De, igazából én akarok. Ez a furgon már védett korban van, és nem vagyok felkészülve még egy száguldozásra.

– Ugyan, Bella! Én is tudom, mennyire rosszul vagy, ezért is nem folyamodtam a futáshoz – mondta, miközben már az úton mentek.

Bella hangosan nyelt egyet, mire Edward megint kuncogni kezdett.

– Na, ne duzzogj, kérlek!

A fiú óvatosan megérintette a lány bal karját, végig cirógatta, gyöngéden kibontotta a szoros fogásból. Összekulcsolta ujjaikat, majd még mindig mosolyogva, kíméletesen vezetett egészen a Cullen házhoz. 

Mikor leállította a kocsi motorját, odafordult a lányhoz.

Bella még mindig neheztelt kissé a fiúra, amiért nem hagyta őt vezetni, de mindent összevéve elismerte, hogy talán megerőltette volna magát, ha mégis ő vezetett volna el idáig. Persze azt a tényt, hogy örült neki, hogy Edward vezetett, és nem ő, a világért se árulta volna el a fiúnak.

Edward kíváncsian szemlélte. Mikor Bella már nem tudott nem tudomást venni a fiúról és annak perzselő pillantásáról, amely most az ő arcát fürkészte, odafordult felé. Belenézett aranyszínű szemébe, amely tele volt gyöngédséggel és szeretettel. Teljesen elveszett ebben a pillantásban…

Edward lassan közelebb húzódott a lányhoz, majd arcával közelített felé. Mikor már csak pár centi választotta el őt a lány szájától, halkan, gyöngéden suttogva megszólalt.

– Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem.

Bella lehunyta szemeit, mire Edward lágyan hozzáérintette ajkait a lányéihoz. Hosszasan csókolóztak, de mikor Bella ajkai közül akaratlanul is egy sóhaj tört föl, Edward ledermedt és elhúzódott tőle.

– Bocsáss meg… sajnálom.

Bella a szája elé kapta kezét, és ijedten nézett a fiúra. Edward szemei egy pillanatra még lecsukódva maradtak, majd ránézett a lányra. Megsimította arcát, majd csak ennyit mondott:

– Semmi baj.

Edward még ki se pattant a kocsiból, de máris Bellát segítette kiszállni az anyósülésről.

– Azért járni még tudok.

– Tudom – nevetett Edward.

– Akkor miért…? – kezdte volna Bella, de Edward a mutatóujját a lány szájára rakta, jelezve, hogy maradjon csendben.

– Miért ne? Na, gyere, menjünk, a többiek már várnak!

Elindultak a ház felé, kéz a kézben.

– Hallották, hogy megérkeztünk? – kíváncsiskodott Bella.

Edward bólintott, majd kitárta a lány előtt az ajtót és előre engedte.

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Esmével találták szembe magukat.

– Jaj, Bella, annyira örülök neked! – ölelte át.

– Én is neked – viszonozta az ölelést Bella.

Esme a lány haját simogatta, miközben a fülébe suttogta a következő szavakat:

– Remélem, tudod, hogy mérhetetlenül hálás vagyok neked! Nélküled lehet, hogy haza se jött volna…

– Ugyan, ne beszélj butaságokat – pirult el Bella.

Esme kacagva engedte el.

– Jó látni, hogy már gyógyulsz.

Mikor látta Bella szemeiben az értetlenséget, kibővítette meglátását.

– Elvörösödtél.

Bella zavartan elmosolyodott, és ha lehet, még pirosabb lett. Edward is elnevette magát, ami miatt egy rosszalló pillantást vetett a fiú felé. Ő viszont csak odament mellé, átölelte a derekánál és Esméhez beszélt, miközben beljebb kísérte a lakásban, egyenesen a kanapéhoz.

– Carlisle merre van?

– Nem rég ment el dolgozni. Délután fog csak hazajönni.

– Bella! – kiáltott Alice.

– Alice!

Bella felpattant Edward mellől, akin látszott, hogy ennek nem nagyon örül, majd boldog mosollyal ment elébe barátnőjének. Alice kecsesen lesietett a lépcsőn, majd Bella nyakába vetette magát. Szorosan ölelték egymást, Alice vigyázva arra is, hogy ne nyomja össze Bellát.

– Alice, úgy örülök! Annyira hiányoztál te is! És köszönöm! Nagyon köszönöm, Alice!

– Jaj, kicsi Bella! Te is hiányoztál nekem!

Mikor Alice kissé elhúzódott Bellától, meglátta, hogy a barna hajú lány arcát könnyek csíkozzák.

– Mi a baj? Talán túlságosan szorosan öleltelek meg? – kérdezte Alice ijedten.

Bella megcsóválta fejét, majd sebtében letörölte könnyeit, miközben boldogan mosolyogva nézett barátnőjére.

– Nem, nem, nincs semmi baj. Csupán örülök, és úgy látszik, a könnycsatornáim is kifakadtak.

Edward csendesen felállt a helyéről, és Bella háta mögé osont, majd hátulról átkarolta őt és a nyakába suttogva megkérdezte:

– Biztos minden rendben?

– Persze.

– Jaj, milyen rég láttalak titeket így összebújva – sóhajtott Alice. – Igen, azt hiszem, ez már határozottan hiányzott.

Alice újból megölelte Bellát, de most Edward sem engedte el őt. Ketten ölelték át egyszerre, miközben Bella úszott a boldogságban, bár Alice-nak és Edwardnak sem hiányzott a letörölhetetlen mosoly az arcukról.

Ebben az ölelésben mindhárman kifejezték a szeretetüket egymás felé. Érezték, hogy nagyon erős a szeretet köztük, és bármit megtennének a másikért, csak hogy ne lássák őt szenvedni.

Így ölelték egymást, mikor Esme visszatért a szobába Rosalie-val. Mindketten megtorpantak, mikor meglátták ölelkező hármasukat.

Hármasuk viszont nem vehette észre őket, mivel szemüket lehunyták, még jobban kiélvezve a pillanat varázsát.

Esme boldogan mosolyogva figyelte hármójukat, míg Rosalie furcsán reagált. Egyfelől idegesítette, hogy Bella ismét náluk vendégeskedik, másfelől viszont örült, hogy Edward előkerült és most már Alice is.

Senki nem szólalt meg, míg nem Edward felnézett; meghallotta Rosalie vívódó gondolatait.

– Miért rágódsz még mindig ezen, Rose?

– Még mindig ugyanazért.

– Szia, Rosalie – köszönt félénken Bella, mikor Alice elengedte.

Rosalie ránézett a lányra, és megdöbbent. Ő legutoljára akkor látta, mikor kedden elájult náluk. Akkor borzalmas állapotban volt, de annak a borzalomnak a nyomait még mindig ki tudta venni vámpír látásának segítségével: felfedezte a lány vörös, duzzadt szemeit, alatta a sötét karikákat, és hogy kissé lefogyott. Bár eddig sem volt gondja a súlyával, most mégis jobban nézett ki, mint legutóbb.

– Öhm, szia – köszönt zavartan. – Azt hiszem, én most felmegyek, lepihenek, de ti csak érezzétek jól magatokat.

Rosalie vetett még egy utolsó pillantást Bellára, majd lassan, zavartan elindult a szobája felé. Feltett szándéka volt, hogy lepihen az ágyára és elgondolkozik a látottakon.

– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Bella, mikor Rosalie hallótávolságon kívül volt.

– Nem. Csupán Rose most szembesült az állapotoddal szemtől szemben.

Bella még mindig zavartan nézett a fiúra, majd egyszeriben hirtelen megértette.

Hiszen Carlisle-on is látszott a döbbenet, mikor éjjel átjött. Lerítt az arcáról minden; csodálkozom is, hogy Charlie hogy nem vette észre rajta ezt. Most pedig Rosalie is teljesen zavarodottnak tűnt. Ennyire látszanának az érzelmeim az arcomon? Vagy még mindig a szemeim miatt döbbennének le? Remélem, mihamarabb el fog tűnni a duzzadtság és az a vörös szín… Nem hiszem, hogy túl jó benyomás lenne bárkire is, aki a szemembe néz… vagy az arcomra.

– Bella, éhes vagy? – kérdezte Esme.

– Nem, köszönöm, már reggeliztem.

– Nem hiszem, hogy ártana, ha ennél. Az utóbbi időkben eléggé hanyagoltad ezt, mint hallottam és látom… – mondta Edward kedvesen.

– Ugyan, Edward, hagyd! Viszont ha éhes vagy, akkor csak egy szavadba kerül, és máris összeütök neked valamit – mondta Esme, azzal már ott sem volt, Alice-szal együtt.

Bella megfordult és egyenesen a fiú szemeibe nézett. Feltett szándéka volt, hogy megmondja neki, ő is nagyon jól érzi, mikor éhes, de amint a szemeibe nézett, már el is felejtette, mit tervezett előtte pár másodperccel…

– Utálom, mikor ezt csinálod… – motyogta kábán a lány.

Edwardot, úgy tűnt, roppant szórakoztatja a dolog.

– Mit is? – kérdezte félmosollyal arcán.

– Elkápráztatsz…

Edward megértően elmosolyodott, lehajolt, majd adott egy puszit a lány nyakára. Mikor Bella összeszedte magát, feltűnt neki egy furcsaság. Egy furcsaság, amelyet nem tudott szó nélkül hagyni.

– Mond csak… Hogy lehet az, hogy ma egyikőtök sem ment iskolába?

Edward odavezette őt a kanapéhoz, leültek egymás mellé, majd szólásra nyitotta száját.

– Úgy, hogy Alice azt jósolta, hogy még mielőtt végeznénk a suliban, ki fog sütni a nap. De én amúgy se szívesen mentem volna…

– Miért nem? – kíváncsiskodott Bella.

– Mert akkor egyedül kellett volna hagynom téged.

– És Carlisle?

– Carlisle éppen idejében fog hazaérni - Alice ezt is látta.

Bella bólintott, majd közelebb bújt a fiúhoz.

– Bella, ha fáradt vagy, akkor menjünk fel a szobámba, és ott nyugodtan ledőlhetsz a kanapéra – mondta Edward gyöngéden, majd megsimította a lány haját.

– Nem vagyok fáradt, de jól van, menjünk fel.

– Akarod, hogy a karjaimban vigyelek? – kérdezte pajkosan a fiú.

Bella látta felcsillanni a fiú szemeit, így beleegyezett, hogy ne neki kelljen felcaplatnia a lépcsőkön. Edward könnyedén felkapta őt, majd pár másodperc múlva már a fiú szobájában is voltak.

– Itt is vagyunk – mondta Edward, de mikor lepillantott a lányra, elnevette magát.

Bella szorosan lehunyta szemeit, fél kézzel a fiú nyakát ölelte, míg másik kezével erősen kapaszkodott annak ingjébe a mellkasánál. De mikor meghallotta a kissé gúnyos kacajt, kinyitotta szemeit, hogy meggyőződjön róla, csakugyan ott vannak, ahol a fiú mondta.

Majd megpróbált kikászálódni a vasmarkok közül, de csúfos kudarcot vallott; Edward megneszelte ezt, és még közelebb vonta magához.

– Nem eresztelek – mondta játékosan.

Bella erre haragosan ránézett, de nem adta fel.

– Viszont kinevetsz – mutatott rá.

– Hiszen olyan aranyosan kapaszkodtál belém, hogy azt hittem, elszakítod az ingem – mosolygott.

– Hah! Szerintem sokkalta jobban mulattál azon, hogy nem nagyon bírom, ha futsz.

– Tévedsz.

– Igazán? – kérdezte csípősen Bella.

– Igen, ugyanis nem mulattam sokkal jobban rajta. Én úgy az egészen nevettem, hogy ilyen kis futástól megriadsz, míg a közelségemtől és a lényemtől egyáltalán.

– A vezetési stílusodat se felejtsd el!

Edward elnevette magát, majd adott egy puszit a lány feje búbjára és gyengéden letette a kanapéra.

Bella úgy helyezkedett, hogy Edward is elférjen mellette. A fiú viszont nem ült le rögtön; odalépett a CD-lejátszó elé, berakott egy CD-t, majd nyomogatni kezdett egy gombot. Végül a 7. számnál megállt, elindította és leült a lány mellé.

Bella azonnal felismerte a számot; Debussytól volt a Claire de Lune. Csillogó szemekkel fordult a fiúhoz, aki csak nézte őt és mosolygott. Majd kitárta felé egyik karját, magához húzta, és egy gyors mozdulattal elérte, hogy egymás mellett feküdjenek, alig pár centire a másiktól.

A lánynak meglepődni se volt ideje. Tompán érzékelte, amint Edward a derekánál átkarolja, maga mellé húzza és a kanapé belső felére fekteti; a következő pillanatban már ő is ott volt, féloldalt feküdt, szemeivel az ő szemeit keresve, miközben egy pillanatra se eresztette el. Hosszasan nézték egymást, erőt merítve a másik tekintetéből.

Egy héttel ezelőtt Bella mindent megadott volna, hogy láthassa a fiút, ha csak egy kis időre is. Most pedig itt feküdt mellette, kezeit annak mellkasán nyugtatva, miközben csendben fürkészték a másikat. Mindkettőjük szemében boldogság lobogott, hogy hosszabb idő után végre újra érezhették a másik közelségét, szeretetét és szerelmét.

Bellának ekkor szörnyű zavarára köhögnie kellett. Eddig nem izgatta a dolog, most viszont már itt volt Edward, olyannyira közel hozzá. Így kissé elfordította fejét, majd szája elé tette kezét és a kanapéhoz fordulva felköhögött. Mindez nem volt több pár másodpercnél, mégis kellemetlenül érezte magát. Bosszankodva visszafordult a fiúhoz, majd tétovázva nézett a kezére, melyről nem tudta eldönteni, visszahelyezheti-e a fiú mellkasára. Végül a fiú oldotta meg ezt a kérdést; megfogta kezét és ő maga tette vissza a mellkasára.

Bella kételkedve nézett fel rá, de ő csak mosolygott.

– Nem félsz, hogy elkapod tőlem? – kérdezte félénken.

– Nem. A vámpírok nem tudnak megbetegedni.

– Komolyan? – nézett tágra nyílt szemekkel Bella.

– Úgy bizony. Habár én már szenvedek egyben.

Bella félve nézett rá.

– Szenvedsz egy… betegségben?

– Így is mondhatjuk – Edward mélyen Bella szemeibe nézve folytatta. – A szerelem nevű betegségben szenvedek. Nem tudom, talán ismerős lehet neked.

Bella először kábán bámult rá, majd mikor rájött, hogy arra vár, feleljen valamit, megszólalt.

– Te szenvedsz ettől? – kérdezte meg az őt nyomó legnagyobb kérdést.

Edward féloldalasan elmosolyodott.

– Én attól szenvedek, mikor nem vagy mellettem.

Bella kissé meghatódottan nézett rá. Gyönyörű szemeiből csak úgy sugárzott a boldogság és a szeretet.

– Attól én is – vallotta be pironkodva.

Közelebb húzódott a fiú mellkasához, kezét lejjebb csúsztatta, fejével pedig hozzásimult kidolgozott mellkasához. Lehunyta szemeit, mélyen magába szívta illatát, miközben Edward lassan simogatni kezdte a hátánál. Valami hatalmas erő ólomsúlyúvá tette szemeit, és nagy fáradtság lett rajta úrrá.

Tompán érzékelte a külvilágot, hogy a szám lejárt, átadva helyét egy másiknak. Edward közelsége megnyugtatta, biztonságban érezte magát. Majd légzése lelassult és álomba szenderült.

Edward némán figyelte a lányt. Érezte, hogy egyre lassabban veszi a levegőt, majd hirtelen egyenletessé válik mindez.

Kezével még mindig simogatta, mikor halk kopogtatásra lett figyelmes. Képessége segítségével meghallotta az ajtó előtt álló Alice gondolatait.

– Gyere be, Alice! – suttogta.

Alice-t nem zavarta a suttogás, ő így is tisztán hallotta szavait. Bár Edward halk hangja miatt csendesen lépett be, amit - mikor meglátta Bellát, hogy alszik - utólag jó döntésnek vélt. Halkan odaosont a kanapé hátuljához, hogy szembe kerüljön a fiúval. Megmosolyogta Bellát, ahogy hozzábújt Edwardhoz, akár egy kiscica, majd szemeit a fiúra függesztette.

– Carlisle hazajött. Esme mondta, hogy mondjam meg neked, mert nem biztos, hogy felfigyelsz rá. A jelek szerint igaza volt – tette hozzá cinkosan.

– Köszönöm, hogy szóltál. Viszont mivel Bella pár perccel ezelőtt aludt el, így megkérhetlek rá, hogy te beszélj vele helyettem?

– Persze, úgysincs jobb dolgom, mint le-föl szaladgálni a házban.

Edward elmosolyodott.

– Rendben. Csak annyit szeretnék tőle, hogy írjon fel Bellának olyan gyógyszert, amitől hamar felépül.

– Ennyire zavar az állapota?

– Engem fele annyira se zavar, mint őt.

– Hát jó.

– Köszi, Alice!

– Nem tesz semmit – azzal már ki is „táncolt” a szobából.

Edward újra Bellára fordította minden figyelmét. Míg aludt, alaposan megnézte arcát. Látta rajta, hogy megviselték az elmúlt napok. Mivel nem szokta sminkelni magát, ráadásul természetesen is sápadtabb volt az átlagnál, így még jobban szembetűnőbbek voltak a szemei alatt húzódó sötét karikák, melyek a kialvatlanságra utaltak. Bár szemei már nem voltak olyan nagy mértékben vörösek és duzzadtak, ő mégis felfedezte ennek jeleit. Most viszont arca békés és nyugodt volt.

Mennyire sokat szenvedhetett, mert egyedül volt, abban a hitben, hogy örökre elhagytam őt. Pedig ha tudná, mennyire nehéz volt megtennem! Hiába gondoltam azt a sok ostobaságot, akkor is fájdalmas és nehéz volt elszakadnom és távol lennem tőle. Az erdőt is azért kezdtem el pusztítani, mert dühös voltam. Utólag már nem tudom megmondani, kire is. Talán magamra leginkább, mert megengedtem, hogy átverjen, amiről később kiderült, hogy tévedés. De most itt vagyok, és megpróbálom elfeledtetni vele vagy legalábbis jóvátenni mindazt, amit tettem és okoztam.

Odakint az ég hatalmasat dörgött, jelezve, hogy nem sokára újabb adag vihar fog tombolni.

Bella erre felriadt és ijedten kapaszkodott a fiú ingjébe, ugyanott, ahol fél órával azelőtt.

Edward suttogva, leplezve mosolyát, megszólalt.

– Nyugalom, Bella! Nincs semmi baj, csupán az ég dörgött.

Bella sóhajtott egyet, szemeit lesütötte.

– Tudom. De én nem szeretem a viharokat… félek tőlük már egészen kicsi korom óta.

– Ne félj, majd én megvédelek a csúnya villámoktól és mennydörgésektől! – csúfolódott Edward.

Bella eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

Újabb mennydörgés hallatszódott, amit már egy villám is kísért.

Bella még jobban hozzábújt Edwardhoz.

– Ha még közelebb jössz, le fogok esni a földre, de akkor magammal rántalak – figyelmeztette.

– Sajnálom – nyögte Bella.

– Hát még az ingem mennyire sajnálja!

Bella lenézett kezeire, melyekkel erősen, már-már görcsösen markolta az említett ruhadarabot.

A kék ing már teljesen összegyűrődött a szorítás alatt, egy gomb pedig ki is volt gombolódva. Bocsánatkérően nézett fel Edwardra, aki csak mosolygott.

A következő pillanatban eleredt az eső, és ezzel egy időben a közelben egy villám csapódott a földbe, óriási zajt hozva magával.

Bella ismét összerezzent, közelebb kerülve a fiúhoz. De ahelyett, hogy Edward ugyanúgy nyugodtan feküdt volna a kanapén, leesett a földre. Viszont ígéretéhez híven magával húzta a lányt is, aki így annak mellkasára esett, egy nagyobb puffanással.

Bella kezdeti ijedtsége a tetőfokára hágott, mikor nagy csattanással esett a fiúra.

– Jól vagy? – kérdezte rémülten.

Edward viszont csak nevetett.

– Bella, nem történt semmi. Nincs bajom, hidd el! Nekem meg se kottyan a súlyod – kacsintott. – Az ingem viszont alaposan megszenvedte ezt.

Bella lenézett a fiú mellkasára. Annak ingje felül teljesen ki volt gombolva, egészen addig, amíg keze volt; ami annyit jelentett, hogy csupán az alsó két gomb volt begombolódva. Ráadásul elég gyűrött állapotban is volt a ruhadarab.

Bella szeme megakadt a fiú csupasz mellkasán, melyet most nem fedett ing, mint korábban azelőtt mindig. Így láthatta, hogyan domborodnak szépen kidolgozott izmai. Pillantása egészen elkalandozott, egyik ámulatból a másikba esve. De mikor megérezte Edward pillantását magán, egészen fülig vörösödve nézett fel.

– Bocsi – nyögte ki nehezen.

A következő pillanatban Alice, Jasper és Emmett rontott be az ajtón, mindenféle kopogtatás nélkül. Ám mikor meglátták a földön fekvő, szinte meztelen felsőtestű Edwardot, akin Bella feküdt, fülig vörösödve, ráadásul félreérthető pozícióban, kajánul elmosolyodtak.

– Csak nem zavarunk? – kérdezte Emmett ártatlanul, akinek felettébb tetszett a kialakult helyzet.

– Ami azt illeti… – mondta Edward, majd rákacsintott a zavarban levő Bellára.

– Nyugi, mi már megyünk is – nevetett Jasper.

– Csak azért jöttünk, mert hallottuk azt a puffanást, és leellenőriztük, hogy rendben vagy-e – magyarázta Alice, Bella szemeibe nézve.

– Hát akkor további jó szórakozást! – mondta Jasper.

– Csak ha lehet, Bella, ne legyél ennyire vad és hangos – nevetett Emmett, majd mielőtt Bella vagy Edward reagálhatott volna, kislisszolt a szobából Alice-k után, becsukva maga mögött az ajtót.

Bella még mindig fülig vörösödve, zavartan bámult az immár csukott ajtóra. Edward kuncogni kezdett, mire felé fordította figyelmét.

– Te ezt viccesnek találod?

– Igen. Ugyan, Bella! Hiszen tényleg elég furcsa helyzetben nyitottak ránk! Teljesen megértem őket – kuncogott.

Bella megpróbált haragosan nézni a fiúra, amiért ennyire nem zavarja, hogy miket feltételezhettek Emmették, de végül kudarcot vallott. Így egy sóhaj kíséretében lekászálódott a fiúról, majd felállt. Edward is követte példáját, miközben begombolta ingjét.

– Menned kell, ugye? – kérdezte szomorúan a fiú.

Bella bólintott.

– Akkor hazakísérlek. Sőt, lehet, hogy veled maradok egészen reggelig – mosolygott a fiú, mosolyt csalva a lány arcára is.

Kiléptek a szobából, majd elindultak a nappali felé. Mikor elhaladtak Carlisle dolgozószobája mellett, Edward megtorpant, mert eszébe jutott, hogy egy receptet akart kérni Carlisle-tól, amivel a lány hamarabb felépül. Így benyitott, de nem talált a szobában senkit. Lemondóan sóhajtott, majd Bellával együtt lesétáltak a földszintre. Ott már ott volt Alice, Esme, Jasper és Emmett. Amint meglátták kettejüket, elkezdtek kuncogni, kivéve Alice-t és Esmét. Esme értetlenül nézett Jasperre és Emmettre, míg Alice sugárzó mosollyal figyelte Bellát, amint teljesen elvörösödik.

– Esme, nem tudod, Carlisle hol van? Szeretném elkérni tőle a receptet…

– Elment vadászni, viszont a receptet már megírta, máris hozom!

Azzal két másodpercen belül felment a szobába, előkereste a receptet, majd Bella kezébe nyomta.

– Tessék. Ettől remélhetőleg hamarabb meggyógyulsz.

Bella értetlenül nézett hol Esmére, hol Edwardra, aki mellette állt, és elolvasta, mit írt fel neki Carlisle.

– Hidd el, Esme, Bella már így is teljesen elemében van – nevetett Emmett.

Erre Jasper is elnevette magát.

Edward megpróbálta leplezni mosolyát, nem sok sikerrel.

– Jól van, azt hiszem, én megyek is. Szia, Alice! – ölelte meg barátnőjét, majd adott neki két puszit. – Esme! – ölelte meg a nőt is.

Meg se várta, míg Edward utánaered, felkapta kabátját, majd egy „sziasztok”-kal elköszönve kilépett a zuhogó esőbe. A receptet még a házban beledugta a zsebébe, így most csak a kapucniját kellett magára vennie.

Öles léptekkel indult el a kocsija felé, de még az ajtajánál se járt, mikor Edward mellé lépett, átkarolta derekát, megállásra késztetve őt. Bella a fiú felé fordult, miközben az szorosan ölelte karjaival a lány derekát. Nem szóltak semmit, csak néztek egymás szemébe.

Bella dühe Emmett és Jasper viccelődése miatt teljesen elpárolgott, mikor belenézett Edward arany szemeibe. Ösztönösen közelebb hajolt hozzá, majd félénken lábujjhegyre állt, átkarolta nyakát és megcsókolta a fiút. Most ő kezdeményezte a csókot, Edward mégis örömmel viszonozta azt. Hosszú pillanatig álltak így, egymást ölelve, a szakadó esőben.

Viszont mikor egy villám cikázott át az égen és mennydörgés hallatszódott, Bella összerezzent és hozzábújt a fiú vizes mellkasához, melyet most az ingen kívül egy esőkabát is védett.

– Ne félj, itt vagyok! Gyere, menjünk! – suttogta kedvesen Edward, majd átkarolva a lányt a furgon felé kezdte húzni.

A visszafele úton is megengedte Bella, hogy a fiú vezessen, míg ő fejét ráhajtotta annak vállára, egyik kezét pedig a mellkasánál nyugtatta. Egyre kevésbé foglalkoztatta őt a tomboló vihar. A fiú közelsége elfeledtetett vele mindent, csupán ő létezett most neki. Időnként mélyen beszívta illatát, hogy még jobban elbódítsa elméjét és elvegye a figyelmét az időjárás szeszélyéről.

Mikor hazaértek, Charlie még nem volt otthon, viszont Edward szerint perceken belül megérkezhetett. Így Bella kénytelen-kelletlen búcsút vett a fiútól, hiába tudta, hogy a szobájában fog várni rá. Nekiállt vacsorát készíteni magának és apjának, hogy elterelje figyelmét a viharról.

Pár percen belül igaza lett Edwardnak; Bella hallotta, amint Charlie kocsija leparkol a felhajtón, majd belép a házba.

– Bella, te vagy az? – kérdezte, belépve a konyhába.

– Igen, apu, ki más lehetne? – kérdezte mosolyogva.

Charlie észrevette lányán a változást; hogy sokkal többet mosolyog, nem sír és vidám. Örült neki, viszont nem mert rákérdezni, mi okozhatta ezt a változást nála. Félt tőle, hogyha újra szóba kerül ez a dolog, Bella ismét visszasüpped. Így csupán a lány kérésére előszedte a tányérokat, hogy ehessenek.

A vacsora alatt nem nagyon szóltak egymáshoz egy szót sem, mégse volt kínos a csend.

Az étkezés befejeztével Bella elmosogatott, jó éjszakát kívánt Charlie-nak, majd felment a szobájába. Türtőztetnie kellett magát, hogy ne szökdécselve tegye mindezt.

Mikor benyitott, látta, hogy Edward a hintaszékben ül; kedve lett volna odarohanni hozzá, de ehelyett kért pár percet emberi teendőkre, felkapta neszesszerét és pizsamáját, majd kisietett a szobából a fürdőbe.

Negyed óra múlva visszatért, majd miután elpakolt, Edward ölébe ült, fejét pedig a mellkasára fektette.

Órákig ültek így, beszélgetve, meg-megtörve a csendet, miközben a kinti vihar is csillapodni látszott. Majd mikor Edward érezte, hogy Bella elaludt, óvatosan felállt, a karjaiban az ágyához vitte a lányt, lefektette rá és befeküdt mellé. Betakargatta mindkettejüket, főleg Bellát, majd átkarolta őt, és mosolyogva feküdt mellette egész éjszaka.