10. fejezet

Edward éppen akkor nézett Bellára, mikor az elmosolyodott álmában. Ez mosolygásra késztette őt is, majd visszafordult a lány asztala felé, és tovább írta üzenetét.

Mikor hazament átöltözni, Carlisle megmondta neki, hogy mindenképp iskolába kell mennie, nehogy gyanút fogjanak az emberek. És mivel Alice szerint a közeljövőben nem lesz napsütés, Edward bosszankodva vette tudomásul, hogy a csütörtök és a péntek délelőttöt kénytelen az iskolában, Bella nélkül tölteni.

Így most ott ült a lány asztalánál, miközben egy üzenetet hagyott neki, melyben mindent megmagyaráz, és megnyugtatja, hogy délutánra már újra itt lesz. 

Mikor befejezte a levélírást, odatette azt a lány éjjeliszekrényére, közvetlenül a mobilja mellé. Ránézett Bellára, aki még mindig aludt, bár szája szegletéből eltűnt a korábbi mosoly. Óvatosan lehajolt hozzá, homlokon csókolta, majd távozott.

Érezte, hogy nehéz napnak néz elébe. Most, mikor Bella mellett lehetne, megint nem lehetséges ez, mivel iskolába kell mennie. Mintha ott tudnának valami újat is mondani neki! Hiszen neki most Bella mellett lenne a helye, ápolnia kellene őt… De mikor Carlisle-nak is elmondta mindezt, megnyugtatta, hogy Bella feltalálja majd magát. Bár Edward nem volt abban teljesen biztos, hogy nem esik semmi baja a lánynak, mégis engedelmeskedett a férfi kérésének.

Most is éppen hazafelé tartott, futva, mivel nem hozta Volvóját. Inkább gyalog jött, mert az valamivel gyorsabb és halkabb.

Már épp a garázs felé vette az irányt, mikor megpillantotta a házból kilépő négy testvérét; Alice és Jasper boldogan kacagva jöttek ki, míg Rosalie és Emmett már valamivel komorabban. Odaintett feléjük, majd máris elillant kocsija irányába.

Pillanatokon belül már le is fékezett előttük, és várta, hogy beszálljanak.

Alice kecsesen elfoglalta az anyósülést, ahol rajta kívül csupán Bella szokott utazni. Jasper, Rosalie és Emmett hátul helyezkedtek el.

– Indulhatunk? – kérdezte szokásosan Edward.

– Persze – mondta neki Emmett, miután ő is beszállt.

Edward gázt adott, mire a kerekek felvisítottak és az autó száguldani kezdett. A többiek már megszokták a vezetési stílusát, most mégis mindannyian belenyomódtak kissé az ülésbe, mikor a fiú elindult. Jasper hangot is adott ennek.

– Nem gondoltam, hogy egy hét kiesés ennyire meg fog látszódni – mondta feszengve, miután újból elhelyezkedett.

Edward féloldalasan elmosolyodott, majd a belső visszapillantóba tekintve szemügyre vette hátul ülő testvéreit: mindegyikük újból helyezkedni kezdett, arcukon kisebb csodálkozás futott át. Csupán Alice nem tűnt meglepettnek.

– Bella hogy van? Mikor fog suliba jönni? – kérdezte vidáman fecsegve Alice, Edwardhoz intézve szavait.

A fiú elnevette magát, mire mindannyian furcsán néztek rá.

– Pont te kérdezed tőlem, hogy mikor fog iskolába jönni? – kérdezte Edward.

Alice elmosolyodott, majd megrántotta vállait.

– Hát, szerintem szerda hajnal óta sokat javult az állapota.

– A vadsága legalábbis biztosan – kuncogta Emmett, mire Jasperrel együtt nevetni kezdtek.

Rosalie értetlenül és kissé bosszúsan figyelte a két fiút, akik között ült. Nem értette, min szórakoznak ilyen jól. Azt pedig végképp nem, hogy miért állítják azt Belláról, hogy vad lenne.

– Jaj, Emmett, hagyd már ezt a témát! – intette le Alice.

– De hiszen Jaspert is szórakoztatja, rá mégse szólsz!

– Jasper, te is visszafoghatnád magad – közölte Alice somolyogva.

– Na, de…!

– Elmondanátok nekem is, hogy min szórakoztok ennyire jól? – kérdezte Rosalie, megunva ezt.

– Hé, hé! Olyanok vagytok, mint a kisgyerekek! – kuncogta Edward.

– Ezt pont te mondod, öcskös? – kérdezte Emmett, majd játékosan belebokszolt Edward vállába.

– Én bizony – mosolygott szélesen, miközben finoman leparkolt az iskolai parkolóban.

Miután kiszálltak a kocsiból, mindannyian a Volvo orránál találkoztak. Emmett bőszen mesélni kezdte Rosalie-nak, hogy mi történt tegnap Edward és Bella között, mikor benyitott Alice-szal és Jasperrel a szobába, míg Jasper és Alice átkarolva egymást, csendben lépkedtek a gondolataiba mélyült Edward mellett.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Alice, megelégelve, hogy Edward csupán testileg van jelen.

Edward látszólag nem hallotta meg a kérdést, ugyanúgy sétált tovább, mint előtte. De mikor Jasper elkapta a kabátjánál fogva és visszahúzta, zavartan és kissé értetlenül nézett hol a fiúra, hol Alice-ra.

– Igen? Mi történt?

– Bellán jár az eszed?

– Igen. Éppen azt számoltam, hogy ha most futva visszamennék hozzá, akkor becsengetésre pont visszaérnék.

– Ugyan minek mennél te oda? Hiszen most jöttél el tőle.

– Hogy megnézzem, rendben van-e.

– Edward, bízz jobban Bellában!

– De mi van, ha megbotlik a lépcsőn, mikor lemegy reggelizni?

Jasper és Alice egymásra nézett, majd Edwardra.

– Mi van? – kérdezte az értetlenül.

– Bella azért tud vigyázni magára. Ha ennyi vámpír nem árthat neki, akkor egy lépcső sem fog, se semmi más, míg távol vagy tőle. Hidd el! – mondta Jasper, és nyugalmat kezdett árasztani Edward felé.

Edward először megpróbált ellenállni a felé küldött nyugalomnak, de tudta, hogy ez lehetetlen. Így pár másodperc múlva már beletörődötten felsóhajtott, majd együtt indultak el első órájukra.  
 
 

*** 
 
 

Bella az esőcseppek egyre erősödő kopogására ébredt fel. Kinyitotta szemeit, majd egyből átfordult a másik irányba, amely szobájára nézett. Izgatottan kereste, merre lehet Edward. De mikor nem találta a szobában, szemeivel még alaposabban megnézett mindent; a padlótól a plafonig, az egész szobát.

A nagy szemlélődésnek hála, szeme megakadt egy fehér papíron, mely a telefonja mellé volt téve. Felkapta, majd kissé remegve, olvasni kezdte.

Mikor a végére ért, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Hát akkor csak ezért nincs itt… azt írja, szívesebben lenne velem, de ezt muszáj megtennie, a családja biztonsága érdekében, és addig legalább én is pihenni tudok. Viszont itt a végénél odaírta, hogy ha bármi gond van, hívjam fel, nála lesz a mobilja… a számát is megadta. Sőt, Alice-t is! Az övét már csak azért, hogy ha esetleg valamiért őt nem tudnám elérni. Hmm… Lehet, hogy fel fogom hívni.

Bella mosollyal a száján kézbe kapta mobilját, bepötyögte Alice és Edward számát, majd gondosan elmentette. Ezután öltözködni kezdett, megigazította frizuráját, és lement reggelizni.

Reggeli után viszont nem tudta, mit tegyen. Már elmosogatott, megigazította ágyát - amit nem mindig szokott megtenni -, most mégse tudta, mihez kezdjen magával. Takarítania nem kellett, bár elég erőt sem érzett magában ahhoz, hogy megtegye.

Eszébe jutott, hogy tegnap Carlisle felírt neki egy receptet, amit még nem váltott ki. Most már tudta, mit fog tenni: eldöntötte, hogy elmegy a patikába, és kiváltja azt.

Felindult szobájába, hogy megkeresse a receptet. Az asztalán hamar meg is találta, de mikor le akart indulni, hogy felvegye kabátját, megcsörrent telefonja.

Odasietett az éjjeliszekrényéhez és megnézte a kijelzőjét: azon Edward neve szerepelt. Izgatottan kapta fel.

– Edward?

– Szó sem lehet róla! – hangzott Edward „válasza” a telefonban.

Bella nagyokat pislogva állt, miközben próbálta felfogni azt a négy szót, amelyek számára értetlenek voltak.

– Már megbocsáss… De miről is nem lehet szó?

– Arról, hogy egyedül elkocsikázz a patikáig. Bella, még nem vagy annyira jó állapotban, hogy vezethess.

Bella megkönnyebbült. Úgy érezte, valami másról akar vele beszélni a fiú. De éppen az ellenkezője: nyugtalan volt, mert féltette őt attól, hogy egyedül kocsikázzon egészen a patikáig. Ez jól esett neki.

– De hát meg kell, hogy gyógyuljak!

– Igen. De már van valamilyen gyógyszered, nem?

– Van, de az nem annyira hatásos, mint az, amit Carlisle felírt. Az jobb lenne.

– Akkor sem szeretném, ha egyedül kocsikáznál ilyenkor.

– Edward, tudok vezetni. Nem vagyok annyira beteg…

– Ki mondta, hogy erről beszélek? Én az időjárásra gondoltam.

Bella még így, telefonon keresztül is kihallotta a fiú szavai mögül, hogy mosolyog. Úgy érezte, Edward direkt fogalmazott kétértelműen.

– És akkor hogyan lesz gyógyszerem?

Edward hallgatott. Bella már épp meg akarta kérdezni tőle ennek okát, mikor újra beszélni kezdett.

– Majd én elviszem neked. Ebédszünetben elmegyek hozzád a receptért, megveszem, odaadom neked és visszajövök a suliba.

– Hmm… Nem is rossz ötlet.

– Akkor megbeszéltük? Nem mész el, ugye?

– Igen, igen. Itt várok majd rád. Egyébként Alice-tól tudtad meg, mire készülök?

– Ki mástól? De most már le kell tennem sajnos, mert máris becsöngetnek, én meg még mindig idekinn beszélek veled.

– Még nem vagy a teremben?

– Miért lennék? Az egyetlen értelmes ok, hogy a szünetben is bent legyek a teremben, az te vagy. Te viszont, mint köztudott, otthon vagy. Hiányzol, Bella! Nélküled már megint ugyanolyan szürke a gimnázium, mint amilyen a megérkezésed előtt volt.

– Nekem is hiányzol, Edward.

– Ott leszek délben, rendben?

– Várni foglak.

– Addig is vigyázz magadra!

– Rendben. Szia!

– Szia!

Bella kinyomta telefonját, letette éjjeliszekrényére és leült az ágy szélére. Fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok, mind-mind az előbbi beszélgetés körül.

Annyira félt, hogy elmegyek a patikába; hallottam a hangján. De legalább láthatom az ebédidőben. Nem is tudtam, hogy akkor el lehet jönni az iskolából. Remélem, hogy ezért nem keveredik bajba. Hmm…

Bella fáradtnak érezte magát betegségéből kifolyólag, így eldőlt az ágyon, szemeit lehunyta, alsó ajkát pedig beharapta, miközben egy apró sóhaj szakadt fel ajkai közül.

Vajon engem is magával vinne a patikába, vagy elvárná, hogy én itthon pihenjek? Jobb szeretne egyedül menni, mert akkor nem kerülne gyanúba, mert nem látnának vele? Talán, ha megkérem, engem is elvisz magával.

Bella ásított egyet. Érezte, hogy kimerült, habár azt nem tudta, hogy mégis miben. De azzal is tisztában volt, hogy szervezetének a gyógyuláshoz pihenésre és alvásra lenne szüksége.

Abból csak nem lesz gond, ha alszom egy keveset, míg ideér. Úgyis felébredek, ha itt lesz. Hiszen legtöbbször megérzem, ha a közelben van, és a kocsiját is többnyire meghallom. Ráadásul Charlie sincs itthon, úgyhogy teljesen nyugodtan bejöhet a szobámba az ablakon keresztül. Vagy ha fél, hogy meglátják a szomszédok, akkor csönget. Arra viszont biztosan fel fogok ébredni, olyan hangos.

Bella úgy döntött, mégiscsak alszik, míg Edward oda nem ér. Így kényelmesen elhelyezkedett, hogy aztán békésen és nyugodtan aludhasson. 
 
 

*** 
 
 

Edward leállította a motort, majd emberi tempóban sétált el a bejárati ajtóig, miközben felnézett Bella szobájának ablakára. Nem látott semmiféle mozgolódást.

Mikor odaért az ajtóhoz, csöngetett. Várt pár pillanatig, majd újra megnyomta a csengőt, most egy kicsivel hosszabb ideig tartva ott ujját.

Mi tarthat ennyi ideig? Miért nem jön? Máskor mindig azonnal kinyitja, most pedig a második csengetés után sincs semmiféle reakció részéről. Nem is hallok semmi mozgolódást vagy szedelőzködést sem. Csak nem történt vele valami? Biztosan nem ment sehova, hiszen a furgonja itt áll, és csak nem olyan meggondolatlan, hogy gyalog induljon el, pont most, mikor beteg. Mégis miért várakoztat ennyi ideig? Azt hiszem, megint csöngetek, hátha nem hallotta meg valami okból kifolyólag.

Már felemelte kezét, hogy újból csengethessen, mikor meghallotta Bella sietős lépteit.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben azon imádkozott, hogy épségben leérjen a lépcsőről ebben a sietős tempóban. Félelme alaptalannak bizonyult; a lány teljesen épen nyitotta ki neki az ajtót.

Mikor Bella meglátta az ajtó túloldalán álló fiút, örömében a nyakába ugrott. Nem tudta magát türtőztetni a boldogságtól, amely abból adódott, hogy viszont láthatja őt.

Ugyan Edward alaposan meglepődött, mégis szüntelenül mosolyogva lépett be a házba, és csukta be maguk mögött az ajtót. A nappali felé vette az irányt, fél kezével Bella derekát ölelve. Mikor beléptek a helyiségbe, mindketten leültek a kanapéra.

– Ennyire hiányoztam? – kérdezte Edward mosolyogva, miközben kisimított egy kósza tincset Bella arcából.

– Nagyon. Azért is nyitottam ki kissé később az ajtót, mivel elaludtam unalmamban.

Edward halkan kuncogott.

– Ez aranyos. Viszont nekem fél óra múlva vissza kell mennem az iskolába, hogy ne fogjanak gyanút. Úgyhogy megkérhetlek, hogy idehozd a receptet?

– Persze, de lenne egy kérdésem.

– Nyugodtan kérdezhetsz bármit.

Bella kissé távolabb húzódott a fiútól, hogy felnézhessen szemébe, majd belekezdett.

– Jobb szeretnél egyedül menni vagy nem bánnád, ha én is veled tartanék?

Bella legnagyobb meglepetésére Edward elmosolyodott.

– Gondoltam, hogy megkérdezed. Nos, én egyáltalán nem bánnám, ha velem tartanál. Csupán rajtad múlik, na és persze azon, hogy elég erős-e a szervezeted ahhoz, hogy kibírd.

– Persze, hogy kibírom! Máris jövök.

Azzal Bella felugrott, felsietett szobájába, felkapta a receptet, majd visszament. Először a nappaliba akart menni, ahol nem rég ott hagyta Edwardot, de a fiú hangja megállásra késztette az előszobában.

– Indulhatunk? – kérdezte Edward, kezében Bella kabátját tartva.

Hívogatóan széttárta azt, hogy a lány kényelmesen belebújhasson.

Bella odalépett a fiú elé, felvette magára a kabátot a segítségével, felhúzta cipzárját és szembe fordult vele.

Pár pillanatig elmélyültek egymás szemeiben. Majd Edward felemelte kezét, és végigsimított a lány arcán, míg nem keze megállapodott a nyakánál. Lassan közelebb hajolt Bellához, majd gyengéden hozzátapasztotta száját a lányéhoz. Bella nyakánál pihentette egyik kezét, míg a másikkal bátortalanul átölelte. A lány erre kissé felbátorodott és kezeivel átkulcsolta a fiú nyakát. Mindketten különösen figyeltek rá, hogy ne tegyenek hirtelen mozdulatokat, csupán előre megfontoltakat. Bár ezt Bellának nehezebb volt megvalósítania, mégis erőt gyűjtött magában hozzá; csupán elég volt arra gondolni, hogy nem akarja megszakítani ezt a pillanatot.

Végül mégis neki kellett megszakítania ezt a pillanatot, mivel elfogyott a levegője és még élénken emlékezett rá, milyen következményekkel jár, ha levegőért sóhajt csókolózás közben.

Így hát kissé elhúzódott a fiútól, majd kábán kinyitotta szemeit és ránézett Edwardra, aki megértően rámosolygott.

– Mehetünk? – kérdezte és kitárta az ajtót.

Bella bólintott, és Edward előtt kivonult az ajtón. Edward szorosan mögötte haladt. 
 
 

*** 
 
 

Belláék már az autóban ültek és visszafele tartottak a patikából.

Szerencséjükre senki más nem volt ott, kivéve a patikust. Edward beszélt vele, míg Bella a kocsiban várt a fiúra. A gyógyszerész megnézte a vényt, leellenőrizte, végül elment megkeresni. Edward kifizette azt, ami nem igazán tetszett Bellának, hogy újból ő fizetett. Mikor szóvá tette, a fiú elmosolyodott és megkérte, hogy hadd döntse el ő, hogy mire ad ki pénzt. Eleinte Bella visszakozott és gondolatban több ellenérvet is felhozott, de mikor belenézett abba a könyörgő arany szempárba, minden kiment a fejéből és hebegve egyet értett. Bár nem szerette, hogy Edward néha így visszaél képességével, mégse tudott haragudni vagy neheztelni rá.

Helyette inkább kiélvezte, hogy mellette lehet. Hiszen most már csak percek vannak hátra, hogy elköszönjenek egymástól, hogy elbúcsúzzanak. Bár mindketten tudták, hogy nem örökre búcsúznak el, mégis nehezen akarták elengedni a másikat, még azzal a tudattal is, hogy nemsokára úgyis látják egymást.

Bella lopva ránézett a fiúra, és mikor látta, hogy az éppen az utat figyeli, beleszippantott a levegőbe, hogy még jobban érezze a fiú bódító illatát. Ám az egyik ilyen alkalommal Edward is pont akkor fordította tekintetét a lányra, mikor az éppen ránézett. Bella zavartan elpirult és jobbik esetben elnézett volna, csak hogy nem tudott szabadulni azoktól a szemektől. Edward pedig csak mosolygott, majd lenézett a lány kezére, összekulcsolta ujjaikat, végül mosolyogva nézett újra az útra. 

Mikor megérkeztek Belláék háza elé, Edward lefékezett, de a motort nem állította le, ahogy korábban mindig. Ez feltűnt a lánynak, és nem is hagyta szó nélkül.

– Menned kell, ugye? – kérdezte.

Bár Bella nem akarta, hogy Edward kivehesse hangjából vagy szeméből a szomorúságot, hangja végül elárulta.

– Igen, különben gondok adódhatnak.

– Majd ha visszajöttél, elmondod az okát is?

– Ha te addig is vigyázol magadra.

Bella érezte, hogy Edward szavaiban ott van az ígéret pecsétje.

– Megegyeztünk. Akkor, viszlát később!

Bella már kinyitotta az ajtót, és épp kiszállt volna, mikor Edward megragadta karjánál fogva, és maga felé fordította.

Bella érdeklődve és kissé kitágult szemekkel pislogott rá, mire ő csak homlokon csókolta.

– Nem sokára jövök, de most már menj!

Bella kábán bólintott. Kiszállt a kocsiból, kábultan elbotorkált az ajtóig, és mikor kinyitotta, hallotta, hogy a háta mögött felbőg a motor, majd a Volvo már el is tűnt a távolban. Mosolyogva csóválva fejét lépett be a házba. 

Edward fittyet hányva a közlekedési szabályokra, szélsebesen vezetett az iskolához. Ott leparkolt korábbi helyére, majd kipattant a kocsiból és a biológia terem felé vette az irányt.

Éppen időben lépett be és foglalta el helyét, amikoris megszólalt a csengő és az ajtón belépett Mr. Banner. Látszólag ügyet sem vetett az Edward melletti üres helyre, csupán egy gyors pillantás erejéig.

Ám amikor Edward belehallgatott a férfi gondolataiba, kiderült, hogy igazán nincs ínyére, hogy egyik legjobb tanítványa ennyit hiányozzon.

A fiú elmosolyodott, melyet azzal takart, hogy a szája elé tette kezét és úgy tett, mintha gondolkodna. Pedig valójában a teremben tartózkodó összes ember gondolatát hallgatta figyelmesen, hátha valakinek feltűnt, hogy nem volt ott az ebédlőben.

Miután mindenki fejét alaposan átvizsgálta, úgy tűnt, szerencséje volt. Ugyanis senkinek sem tűnt fel a hiánya. Bár Mike Newton gondolatai eleinte eléggé aggasztónak tűntek a számára, később kiderült, hogy a kérdéses időpontban ő sem tartózkodott a menzán, mivel az egyik tanár a segítségét kérte néhány nehezebb doboz cipelésében.

Ezek után már jóval megkönnyebbültebben figyelt újból Mr. Banner magyarázataira, melyeket az évek során már oly sokszor végig hallgatott különböző emberek szájából, különböző megfogalmazásokban. Így történt az, hogy gondolatai el-elkalandoztak, és az óra végén csupán homályosan emlékezett arra, hogy az emberi testről volt szó.

Csengetés után kisietett a teremből, mikor a folyosón meglátta Alice-t és Rosalie-t. Elindult feléjük, mire mindketten észrevették őt. Alice szélesen mosolyogva integetni kezdett neki, míg Rosalie érzelemmentesen, kőszobor arcával pillantott rá.

– Sziasztok – köszönt Edward, mikor odaért hozzájuk.

– Hello.

– Szia. Na, hogy sikerült a terved? – kezdett el vidáman fecsegni Alice.

– Miféle terv? – kérdezte gyanakvóan Rosalie.

Edward összenézett Alice-szal, majd ránézett a kíváncsi Rosalie-ra.

– Míg ti az ebédlőben voltatok, én elugrottam Bellával a patikába, hogy kiválthassam a receptjét.

Rosalie erre kissé összeráncolta szemöldökét.

– Egyedül talán nem lett volna rá képes?

– Rose, Bella még nincs teljesen jó állapotban.

– Értem – mondta Rosalie, majd egy szó nélkül besétált a spanyol terembe.

Alice és Edward pár méter után beléptek a matekterembe. Helyet foglaltak szokásos helyükön, a legutolsó padsorban, majd előkészítették felszerelésüket. Beszélgetésüket viszont egész órán át folytatták, bár nem éppen emberi módon, hanem mindezt a maguk módszereivel.

– Szóval akkor megakadályoztad, hogy egyedül menjen?

– Igen. Amint szóltál, rögtön felhívtam telefonon és megbeszéltük, hogy ebédszünetben elmegyünk együtt. Ezúton is köszönöm neked, hogy szóltál.

– Semmiség. Rendes dolog volt tőled, Edward.

– A többiek nem kérdezősködtek?

– De igen. Azt mondtam nekik, hogy Bellával van dolgod.

– Köszi. Viszont szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy nem éppen ott vagyok, ahol lennem kéne.

– Még annak a Mike Newton nevű fiúnak sem?

– Még neki sem, mivel ő akkor ott sem volt a menzán. Helyette az egyik tanárnak segített cipekedni.

– Ez jó hír.

Edward bólintott egy aprót, majd az óra további részében is beszélgetéssel ütötték el az időt.

Mikor kicsengettek, mindketten felálltak, elegánsan kivonultak a teremből, jó pár embert zavarba ejtő kecsességgel mozogva. Többen megálltak pár pillanatra, hogy hitetlenkedve, irigykedve vagy éppen ámuldozva a részesei lehessenek annak, amint a két Cullen testvér kisétál a teremből a zsúfolt folyosóra.

Alice és Edward nem tulajdonítottak különösebb figyelmet annak, amit az emberekből váltanak ki. Az idők során már több ezer ilyen esetben volt részük, és mára már megtanulták kezelni az ilyen helyzeteket. Ők nyugodtan folytatták útjukat, mely most a parkoló felé vitte őket.

Mikor kiléptek az iskola kapuján, élvezettel vették észre, hogy nem esik az eső. Ugyan több évtized után már igazán hozzászokhattak volna az időjárás eme csapadékos fajtájához, ők mégse örültek neki, mikor valamilyen nedves dolog hullott az égből. Persze akadt egyetlen kivétel, ami a havazás volt. Azt kifejezetten imádták, mindannyian, így mikor lehullott a hó, első dolguk volt, hogy egy kiadós hócsatát szervezzenek maguk közt.

Edward és Alice emberi tempóhoz képest gyorsan haladtak az ezüst kocsiig, ahol már ott állt Jasper Rosalie és Emmett társaságában.

– Sziasztok – köszöntek egyszerre, mire elnevették magukat.

Edward kinyitotta a kocsit; Jasper, Rosalie és Emmett hátra, míg Alice előre ült Edward mellé. A fiú is beült, majd kapcsolgatott és állítgatott néhány dolgot a műszerfalon, végül gázt adott és kikanyarodott a parkolóból, egyenesen a Cullen ház felé tartva.

– Szóval… – kezdte Rosalie, mire Edward a visszapillantó tükörből ránézett.

Látta a lányon a hezitálást és hogy mintha küzdene magával, majd fellobbanni szemeiben az elszántságot. Edward nem tudta mire vélni, de kíváncsian várta a folytatást; ugyanis Rosalie nagyon ügyelt arra, hogy ne hallhassa meg Edward a gondolatai közt azt, amire készül.

– Edward… Ma is átjön Bella hozzánk?

Rosalie kérdését gyorsan elhadarva tette fel, mintha minél előbb túl akart volna lenni rajta.

A többiek érdeklődve és nagy szemeket meresztve néztek a lányra, de látszólag őt ez egy cseppet sem zavarta. Mindannyian össze voltak kissé zavarodva; Rosalie sose kérdez semmit Bellával kapcsolatban, sőt, legtöbbször, ha róla van szó, akkor inkább csak csendben hallgatja a többiek mondanivalóját. Most viszont ő maga hozta fel a témát.

– Miután hazavittelek titeket, elmegyek hozzá és megkérdezem tőle. Ez a tervem – válaszolt kimérten Edward, még mindig le nem véve szemét Rosalie-ról.

A lány a visszapillantó tükörből folyamatosan Edward szemeibe nézett. Erre a mondatra viszont csak bólintott, majd elfordította tekintetét, és immár a kéziféket kezdte nagy koncentrációval vizsgálgatni.

– Bella megint átjön? – lett izgatott Emmett.

Rosalie felkapta a fiú hanghordozására a fejét és kissé dühösen, majd csodálkozva vegyes irigységgel nézett Emmettre.

Edward bólintott.

– Akkor azt hiszem, hogy Jasperrel megint lesz egy igazán izgalmas és érdekes délutánunk. Nem igaz, Jasper?

– De, úgy bizony – mosolygott szélesen.

Edward eleinte furcsán figyelte kettősüket. Majd képességével belenézett mindkettő gondolatai közé, és szembesült azzal a képpel, mikor Bella rajta fekszik, ő pedig félmeztelen. Erre elnevette magát, majd figyelmét újra az útra szegezte.

Így, hogy láthatta külső szemszögből is a dolgokat, még jobban mulattatta a dolog. Bár sejtette, hogy Bellának nem igazán volt ínyére a dolog és nem szánt szándékkal tette, amit tett, neki mégis felettébb tetszett. Még így, visszagondolva is mindig mosolygásra bírta őt. 
 
 

*** 
 
 

Bella hallott lefékezni egy autót a ház előtt, mire felpattant és odasietett az ablakhoz, hogy kitekinthessen rajta. Sejtése azon nyomban beigazolódott, mikor meglátta az ezüst színű autót. Boldog mosoly futott végig arcán, majd felkapta dzsekijét, felhúzta cipőjét és kilépett az ajtón.

Edward már ott állt, zsebre tett kézzel, finoman nekidőlve a kocsi orrának, mosollyal a szája szélén.

Bella gyorsan bezárta az ajtót, behúzta a reteszt, majd boldog léptekkel indult el szerelméhez. Mikor odaért, megállt előtte pár centire, ügyelve rá, hogy a közelében legyen, érezhesse illatát, de mégse feszítse túl azt a bizonyos határt a fiúnál.

– Szia! Megengeded, hogy elvigyelek hozzánk?

– Persze – mosolygott boldogan Bella.

Edward erre ellökte magát a kocsitól, kinyitotta Bellának az anyósülés ajtaját, megvárta míg beszáll, majd becsukta és megkerülte a kocsit az elejénél és ő is beült mellé. Beindította a motort és rálépett a gázra.

– A többieknek nem kényelmetlen, hogy megint átmegyek hozzátok? – kérdezte Bella, miközben rendesen elpirult.

De ez már többször megfogalmazódott benne, hogy mi van akkor, ha igazából nincs nagyon ínyükre, hogy ő olyan sokat jár oda. Most viszont a délelőtt folyamán bőven tudott ezen gondolkozni, és ki is használta az alkalmat.

Edward csodálkozva nézett rá. Az útról teljesen elfeledkezett, csupán Bella arcát szerette volna látni, de ő makacsul a kinti tájat kémlelte. Jobb kezével finoman maga felé fordította a lány fejét, és tekintetével fogva tartotta az övét.

– Miért lenne nekik kényelmetlen? – kérdezte.

Bella hezitálni látszott. Lerítt róla, hogy már megbánta, hogy megkérdezte, most már mégse akarta itt befejezni a témát. Immár igazán kíváncsi lett.

– Nem is tudom… Biztos nekik is nehéz, hogy egy ember van a közelükben és érzik az illatom. Meg mondjuk, lehet, hogy egy kis magányra is vágynának, nem pedig arra, hogy én ott lábatlankodjak a házban.

Edward összeráncolta szemöldökét.

– Úgy ismered őket, mint akik nem mondják ki, ha gondjuk lenne bármivel vagy bárkivel is?

– Nem, nem, dehogyis. Csupán arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha neked elmondták, de te nem akarod ezt velem is megosztani, mert attól tartanál, hogy megharagszom érte vagy megbántasz… Lehet, hogy butaság, amit mondok, de bennem akkor is van egyfajta félelem ez iránt.

– Tényleg butaság. Bocsáss meg, de így van. Alice és Esme akkor a legboldogabbak, ha velünk vagy te is. Carlisle-t, Jaspert és Emmettet pedig egy csöppet sem zavarja mindez. Ők is örülnek, hogy végre igazán boldognak látnak engem. Nekik sem tetszett egy cseppet sem, mikor elmentem, és te abba az állapotba kerültél. Alice-ék mellett talán Jasper volt rám a legjobban kibukva emiatt, már csak a képessége miatt is. Rose pedig úgy veszem észre, hogy kezdi átgondolni, átértékelni a dolgokat veled kapcsolatban. Képzeld, ma még meg is kérdezte, hogy átjössz-e!

Bella a meglepődéstől elfelejtett levegőt venni. A tény, hogy Rosalie érdeklődött iránta, még ha ilyen formában is, teljesen meglepte. Mindeddig abszurdnak és elképzelhetetlennek tartotta, hogy a lány bármikor is bármiféle érdeklődést mutasson felé, nem hogy még jóban is legyenek.

– Tényleg? – kérdezte, mikor többnyire magához tért a meglepettségéből.

Edward bólintott, majd figyelmét újra az útra szegezte, mivel már a Cullen házhoz tartozó erdős résznél jártak.

– Akkor… ez azt jelenti, hogy… talán… Rosalie kezdene elfogadni engem?

Bella félt kimondani ezeket a szavakat, hiszen még belegondolni is képtelenség volt számára, így csupán suttogva merte kimondani mindezt.

– Úgy tűnik. Bár mondjuk, nála sose lehet biztosan tudni semmit sem. Én mégis úgy veszem észre, hogy a tegnapi látogatásod volt rá ilyen hatással. Hiszen azután felment a szobájába és gondolkodott. Ha pedig Rose bármin vagy bárkin is gondolkodni kezd, akkor valóban úgy tűnhet, hogy kezdi felfogni, hogy ez másoknak fontos, és talán vele van a baj, hogy mindezt nem látta be addig. Megérkeztünk.

Bella zavartan pillantott ki az ablakon. Mindeddig Edward tökéletes arcát vizslatta, miközben a hallottakon gondolkozott. Szerette nézni a fiút, most mégis kevesebb figyelmet tudott szentelni a látványnak. Hiszen Rosalie viselkedéséről volt szó vele kapcsolatban, ami úgy tűnt, pozitív irányba kezd haladni. Bár nem akarta elkapkodni mindezt és lehetetlen képzelgések tömkelegével álmodozni, mégis nyomot hagyott benne.

Homályosan emlékezett rá, hogy Edward leállította a motort, kiszállt, majd kinyitotta neki az ajtót és kisegítette őt, mikor látta kábultságát. Viszont mikor el akart indulni, Edward testének ütközött. Kérdőn nézett fel rá, miközben két kis rózsaszín foltocska jelent meg arcán.

– Nem akartalak felzaklatni ezzel az egésszel, amit mondtam.

– Nem zaklattál fel, csupán mindeddig abszurdnak tűnt, hogy érdeklődjön is irántam, ha csak ilyen mértékben is. Most pedig mikor mondtad… rendesen meglepődtem.

– Azt látom – mosolygott. – Akkor minden rendben?

– Persze.

Edward egy puszit nyomott a lány arcára, majd átölelve derekát elindult vele a Cullen ház ajtajához.

Mikor beléptek a nappaliba, nem volt ott senki sem. Edward úgy tűnt, cseppet sem lepődött meg, így Bella sem tulajdonított nagyobb figyelmet neki. Elindultak fel a lépcsőn, egyenesen Edward szobájához. Bella útközben megbotlott a lépcsőn és csak Edward gyors reakciójának volt köszönhető, hogy nem esett hasra. Szégyenkezve lehajtotta fejét, de mikor Edward megsimította arcát, felnézett a fiú szemeibe. Azok úgy csillogtak, mint éjjelente a csillagok szoktak az égen.

– Gyere – suttogta Edward, majd tovább húzta Bellát szobája felé.

A fiú kinyitotta szobájának ajtaját, mire bentről egy boldog visítás hallatszódott, a következő pillanatban pedig Bella nyakába ugrott a hang gazdája.

Edward mosolyogva csóválta meg fejét Alice reagálására.

Bellát viszont váratlanul érte a lány testsúlya és kecsesen hátraesett a hirtelen lökettől. Alice és Edward ledermedve pattantak Bella két oldalához, miközben a fiú szobájából halk kuncogás hallatszódott ki.

– Jól vagy, Bella? – kérdezte Edward.

– Bocsi, Bella! – mondta sajnálattal Alice.

– Jól vagyok, persze, minden rendben. Csupán nem gondoltam volna, hogy kitörsz Edward szobájából és rám veted magad. Egyébként semmi bajom – mondta Bella Alice-nak intézve szavait.

Edward felsegítette Bellát a földről és csúnyán nézett Alice-ra. Bella viszont a kezdeti meglepődés és kisebb fajta ijedtség után jókedvűen nézett Alice-ra, aki viszonozta a lány mosolyát.

Majd Alice után bementek mindketten a szobába, ahol már ott ücsörgött Jasper és Emmett, elrejtve mosolyukat Bella elől. Edward talán nem is vette volna észre, Bellának mégis feltűnt ez, és mosolyogva csóválta meg fejét.

– Nem is tudtam, hogy Alice képes egyetlen öleléssel levenni a lábadról, Bella – mondta Emmett, majd hangosan felröhögött Jasperrel együtt.

Edwardnak is megrándult a szája széle, de még idejében elkapta Bella rosszalló pillantását, így nem engedte, hogy belőle is kitörjön a nevetés.

Alice oldalba bökte mindkettejüket és bocsánatkérően nézett a lányra.

– Ugye tényleg nem haragszol?

Bella felsóhajtott.

– Nem, nem haragszom, de ha még egyszer megkérdezed, akkor ezt már nem garantálom.

Alice boldogan elmosolyodott, majd elterelte a témáról a szót.

Egész délután vidáman csevegtek Edward szobájában így öten, de mikor eljött az alkonyat, Edward Bellával együtt elköszönt a többiektől és hazakísérte a lányt. A hazafelé vezető úton végig vidámak voltak és boldogok, mégsem esett egyetlen szó sem köztük. Kezeiket összekulcsolták, miközben az immár félig-meddig besötétedett úton vezetett a fiú.

Mikor Bella hazaért, megmelegítette a tegnapi vacsorát, és mire végzett vele, már Charlie is hazaért, mire megvacsoráztak.

Még mielőtt elbúcsúzott Edwardtól a lány, megbeszélték, hogy éjszakára mindenképp visszajön a fiú, hogy aztán együtt tölthessék az éjt.

Mikor Bella belépett a szobájába, a fiú csakugyan ott volt, és boldogan simult szerelme karjaiba, melyek hívogatóan kitárultak, amint benyitott a szobába. Pár percig csendesen ölelték egymást, lehunyt szemmel, de aztán Bellának eszébe jutott, hogy Charlie talán gyanút fogna, ha nem hallaná Bellát, mikor elmegy zuhanyozni. Így felkapta cuccait és bevonult a fürdőszobába. Hosszas áztatás és felfrissülés után visszatért Edwardhoz a szobájába, aki már ott feküdt az ágyon.

Odament mellé, mire Edward felkapta őt és gyengéden lefektette maga mellé, betakarva őt, nehogy megfázzon. Átkarolta a lányt, mire ő ráhajtotta fejét a mellkasára. Egyikőjüknek sem volt most mondanivalója a másikhoz, csupán egymás közelségét akarták kiélvezni.

Bella viszont sokáig nem tudott elaludni, amit Edward is észrevett. Elkezdte dúdolni lágy hangján a lány altatódalát, mire Bella elmosolyodott és ez a mosoly egész éjszaka alatt megmaradt.