Tizenharmadik fejezet 

     Futottunk ameddig csak bírtuk. Amíg úgy nem éreztük, hogy  kikerültünk a kíváncsi emberek látószögéből. A várostól nem messze elterülő síkságon, ahol gyér bokrok voltak és egy -  két kiszáradásnak indult fa, megálltunk és sasszemmel figyeltük, amint a könyvtár porrá égett.

     Clarissa kissé zaklatottnak tűnt. Nem tudtam pontosan, hogy miért is. A testvére halála miatt, vagy azért, mert tisztában volt vele, hogy ő maga végzett a fiúval. A vérével. A fivérével. Aki egykoron fontos volt a számára. A családot jelentette neki.

     Elgyötörten lekuporodott az egyik bokor tövébe, és szemét még mindig a lángokon járatta. Azok az éjszaka közeledtével  együtt, lassan kihunytak, mert közben a városi tűzoltók is kiérkeztek a helyszínre.

     Én is lehuppantam a lány mellé és kezemet a vállaira tettem.

- Megöltem. – mondta és megborzongott.

- Nem tehettél mást.  – szóltam békítően – Gondolj csak bele, ha nem cselekszel, akkor most te égnél ott. – mutattam a pislákolás felé. 

- Ez igaz. – bólintott – De akkor is a testvérem volt.

- Te magad mondtad, hogy már vámpírrá válása előtt is elég önző és kiszámíthatatlan volt. Miután meg átváltozott a helyzet csak rosszabb lett.

     Kezemet a csuklójára tettem, és szemei elé emeltem a heget, hogy ő  is lássa, mit tette vele egykoron Noah.

- Ő vett rá, hogy vámpírrá változz. Megparancsolta, hogy engedd meg neki, hogy megharapjon.  – emlékeztettem megint.

     Clarissa csak bólogatott. Nem úgy tűnt,  mint aki érti, hogy  mit próbálok megmagyarázni neki.

- Ne legyen bűntudatod! – szóltam halkan. – Ez a harc, ez a végkifejlett már régóta érett. Nagyon jól tudod.

- Igazad van. Hiszen öltem már máskor is, de akkor úgy voltam vele, hogy a létfenntartás végett. Ám most…  - hangja elcsuklott – most eluralkodott rajtam az évekig tartó, magamba fojtott düh, szomorúság és csalódottság. Érted? Megbocsátható bűn ez Alice?  - kérdezte és könyörögve nézett rám.

- Szerintem igen. Ha adsz az én véleményemre, akkor igen. Ez megbocsátható. 

- Vajon mielőtt meghalnék, Isten megbocsátaná ezt nekem?

     Meglepődtem a kérdésén, hiszen jól tudtuk mindketten, hogy halhatatlanok voltunk.

- Ezt nem egészen értem. – mondtam őszintén. – Mi nem halunk meg. Soha. Örökké  élni fogunk.

     Clarissa megrázta a fejét.

- Nem igaz. Hiszen Noah is vámpír volt, most mégis halott.

- Az más. – legyintettem, de  hirtelen elgondolkodtam.

- Ugye, ugye. – ingatta a fejét – Te is tudod, hogy meghalhatunk ha úgy hozza az élet. Ha szembe kerülünk egy nálunknál erősebb hideggel. Vagy éppen, akkor is végünk lehet, ha úgy akarjuk.

     Tudatlanul néztem körbe a síkságon, majd tekintetem  a lány arcára vándorolt. Végül felfogtam, hogy hová akar kilyukadni.

- Ugye nem gondolod komolyan?! – kérdeztem hisztérikus hangon.  – Abban megakadályoztál, hogy megöljem Noah-t, de most arra kérsz, hogy téged pusztítsalak el?!

     Clarissa halványan elmosolyodott.

- Látom hamar leesett a tantusz. – mondta tűnődve – De nyugodj meg! Ilyenre sosem kérnélek. Barátok vagyunk. Nem szeretném, ha megtapasztalnád ezt az egészet.

- Köszönöm. – mondtam hálásan, és tényleg az voltam.  – Ilyenre ne is gondolj. Hiszen most már szabadok vagyunk. Új életet kezdhetünk.

- Te igen. Rád már várnak. Úgy, hogy még nem is tudnak róla. Neked lesz családod a jövőben. Lesz szerelmed. De nekem már semmim sincs, és nem is akarom, hogy legyen.

- Kérlek ne mondj ilyet. Hiszen velem jöhetsz Cullenék - hoz. Ők biztosan befogadnak téged is.

- Jaj Alice. Ne légy ilyen naiv. Te is jól tudod, hogy a jövő ebből a szempontból már nem fog változni.

     Nem szóltam.

     Eltűnődtem.

     Clarissa igazat beszélt, akármennyire is fájt bevallanom magamnak. Eddig két  látomásom volt a családdal, ő pedig egyikben sem szerepelt. Megráztam magam.

- Hidd el. Neked is van jövőd.

- Biztosan?  - kérdezte cérnavékony hangon.  – Láttad már a jövőmet egyszer is? Úgy igazán.

- Nem. – szóltam őszintén.

- Na látod. De ez így van jól. Nem akarok magamnak jövőt. Semmit sem akarok már.

- Ne mondj ilyeneket. Te vagy a legjobb barátom.

- Nekem meg te. – mondta és rám nevetett, de ez nem volt őszinte nevetés, láttam a szemében a fájdalmat – Bár most, hogy belegondolok… - elharapta a mondatot.

- Mi az? – kérdeztem reménykedve.

- Mégiscsak szeretnék valamit.

- Halljam. Mi az? Megoldjuk bármi is legyen az.

     Óvatosan nézett rám, és én rögtön rájöttem, hogy elhamarkodott kijelentést tettem. Nem tudhattam, hogy  mit fog kérni tőlem. Talán mégis azt, hogy végezzek vele?  - gondoltam csüggedten.

- Szeretném látni a szüleimet.

     Mosolyogtam. Ez pompás ötlet volt. A legjobb, amit valaha hallottam tőle.

- Nem vagy szomjas? –  kérdeztem.

     A fejét rázta.

- És te?.

- Egy cseppet sem.   – mondtam büszkén.

     Felálltam és megint mosolyogtam.

- Akkor indulhatunk. Mutasd az utat. – szóltam, és ő is boldogan felpattant mellém.

- Kelet felé. A folyó  partján.

     Máris elindultunk.  

*** 

  Kora reggel értünk Meridian- ba.  A Hold még nem teljesen tűnt el az égről, így hát szabadon kószálhattunk a kisváros utcáin. Ahhoz képest, hogy még csak hajnalodott az emberek már itt- ott nyüzsögtek. Voltak akik kertészkedésbe kezdtek, mások az utcát söprögették. A város lakói időnként odakurjantottak egy – egy: - Jó reggelt szomszéd.

-ot, vagy éppen egy: Hogy van ma reggel? – t.

     Nagyon boldognak tűntek és békésnek. Irigyeltem őket. Bár én is ilyen nyugodtan járhatnék, egyszer közöttük, és még köszönhetnék is nekik. Akár még ember barátaim is lehetnének valamikor.   Távoli álomnak tűnt, de a Cullenekre gondolva lehetségesnek.

- Milyen a házatok? Emlékszel még rá?  - kérdeztem buzgón.

- Persze, hogy emlékszem. – korholt Clarissa. 

- Bocsi. – mondtam ügyetlenül  – Mi van ha elköltöztek?

- Tudom, hogy nem. Itt vannak. Érzem az illatukat.

     A lány megköszörülte a torkát. Azon gondolkodtam vajon kísértésbe esett –e vagy sem. Reméltem, hogy nem.

     Aztán egyszer csak megtorpant, egy  alacsony fakerítéssel szegélyezett, emeletes ház előtt, ami a kék és a fehér színeiben pompázott. A háta mögött, hatalmas kert terült el. Benne a legkülönbözőbb gyümölcsfákkal és egy hatalmas juharral.

- Ez az.  –suttogta Clarissa nagyon halkan.

- Igazán szép és  ízléses. – mondtam bátorítóan.  – Beköszönsz? – kérdeztem.

- Megőrültél? Húsz év telt el. Mit szólnának a szüleim, ha beállítanék hozzájuk húsz év után, ráadásul, úgy hogy semmit sem változtam.

- Akkor meg miért jöttünk? Azt hittem ennél bátrabb vagy. – incselkedtem barátnémmal, de rögtön megértettem, hogy igaza van.

- Csak látni akarom őket. Távolból.

- Itthon vannak?

- Igen. Nézd. – mutatott a lány az egyik ablakra, ami éppen most nyílt ki.

     Egy idős,  hosszú, őszülő hajú nő állt az ablakban. Szemét végigjártatta az utcán, majd felsóhajtott és továbbment, hogy kinyissa a maradék két ablakot is.

- Az ott az édesanyám volt. Brenda.

- Igazán szép asszony. –  bókoltam.

- Vajon miért szellőztet a szobánkban? – tanakodott hangosan Clarissa.

- Tessék? – kérdeztem.

- Az előbb az ő szobaablakukat nyitotta ki, de most  - mutatott, a középső ablakra, majd kis idő elteltével a bal oldalira  - a miénket. A középső volt Noah szobája. A bal oldali az enyém.

     Clarissa szeme elhomályosult és én  hátrébb léptem tőle. Hagytam hadd járják át a szép, de mégis fájdalmas emlékek.

     Ekkor egy postaládának ütköztem. Jó hangosat koppant, és a levelesláda letört a csőről, amihez eddig odavolt fogatva. Elég hangos volt. Próbáltam elterelni a felém forduló kíváncsi tekinteteket. Zavartan integettem, és megpróbáltam visszatenni a ládát a helyére.

- Hagyja csak kisasszony. – szólított meg egy idős úr. Szerintem úgy hatvanöt év körüli lehetett. Kertészkedéshez használatba vett ruhát viselt. Fején svájci sapka fityegett. Kezében egy ásó volt.

- Elnézést kérek. Nem akartam. – szabadkoztam feszülten.

     Féltem, hogy mit csinál ha közelebbről rám néz. De rájöttem, hogy a szemeim, most sötétbarnák lehetnek, így annyira nem aggódtam. Éreztem  a  fülledt levegőben vérének illatát, de legnagyobb meglepetésemre cseppet sem vágytam arra. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Nem történt semmi. – folytatta megkezdett beszélgetésünket az öregúr.  – Már úgy is leakartam cserélni. Rozsdás volt már.

- Akkor sem akartam.  – szabadkoztam.

- Hiszen maga olyan törékeny. – nézett végig rajtam – Nem hinném, hogy önnek köszönhetően tört ketté.

     Nevettem.

     Halkan, dallamosan.

     A bácsi szemei kitágultak és elragadtatva nézett rám.

- Szóval ön és a másik hölgy ismerik a Morgen családot?  -kérdezte hirtelen.

     Hátra fordultam és azonnal kapcsoltam.

     Clarissa még mindig a házat nézte, mozdulatlanul.  Időközben a kertben megjelent egy férfi, aki nagyon emlékeztetett Noah –ra.

- Nos mi csak a házukat csodáljuk. – mondtam visszafordulva újdonsült rajongómhoz.

- Megvehetik ha akarják. Morgenék három nap múlva úgy is elköltöznek.

- Tényleg? Miért?

- A gyerekeik miatt. Volt egy lányuk, meg egy fiuk, de azok, úgy húsz éve nyomtalanul eltűntek. Az asszony, azóta is minden nap kitárja a gyerekek szobájának az ablakát, és egész nap nyitva is hagyja azokat. Még télen is. Reméli, hogy legalább valamelyik visszajön a kettő közül. Persze az lenne a legjobb ha mindketten visszajönnének.  – tette hozzá kis idő múlva a bácsi, látván, hogy gyanakodva  felhúztam a szemöldököm.

- Szegények. Nem tudtak beletörődni.–  hangomban fájdalom csendült.

- Bizony nem. Én is sajnálom őket. Rendes kis lurkók voltak, na de kimondom amit gondolok a fiú az nem volt éppen valami angyal. Mindig is szeretett parancsolgatni. De a kislány – szemét hirtelen Clarissa - ra emelte, és én gyorsan eltakartam a még mindig tátott szájjal bámuló lányt – az egy tünemény volt. A légynek se ártott volna.

- Értem. – mondtam csendesen.

- Nos viszont látásra hölgyem. Majd még találkozunk ha netán megvesztik a házat. – emelte kalapját az öreg, és közben elindult a háza felé.

- Minden jót.  – mondtam és elindultam barátom irányába.

- Hallottad? – kérdeztem tőle.

- Minden szót. – hangja remegett – Istenem annyira sajnálom őket. Hogyan segíthetnék nekik?

- Nos támadt egy kitűnő  ötletem. – mondtam és Clarissa reménykedve nézett rám.  – Mi lenne, ha a szüleid kapnának egy levelet a lányuktól aki leírja benne, hogy ő és a bátyja is jól vannak, meg hasonló szép dolgok.

- Szerinted elhinnék? –  kérdezte kétkedve.

- Megismerik a kézírásodat?

- Igen. Remélem.

- Akkor biztosan. –  mondtam bátorítva.

     A délelőtt nagy része azzal telt el, hogy Clarissa és én elbújtunk a város parkjában és levelek tömkelegéből választottuk ki azt a bizonyos eggyet.

- Kész. – szólalt meg végül, úgy fél órás, néma körmölés után.

- Akkor vigyük el a házhoz.

- Oké. 

     Visszamentünk.

     Belopóztunk a kertbe és Clarissa levelét letette a juharfa árnyékában meghúzódó hintára.

- Anyám és én, szinte minden vasárnap délutánunkat itt töltöttük. – szólt elérzékenyülten.

- Akkor ez a lehető legjobb hely. – értettem egyet.

- Menjünk. – mondta végül.

- Nem is várjuk, meg hogy mit szólnak hozzá?  - kérdeztem csalódottan.

- Nem akarom látni. Akkor még jobban fájna. Inkább mond meg te.

- Úgy érted tekintsek a jövőjükbe?

- Pontosan.

- De ilyet még sosem csináltam. A látomások eddig maguktól jöttek. Nem én hívtam elő őket.

- Egyszer mindent el kell kezdeni.  – mondta.

- Egy próbát megér.

     Szemeimet a levélre szegeztem és koncentráltam. Nagyon erősen. Szinte már fájt.

       És akkor köd borult az udvarra. Brenda és a férje könny áztatta arccal olvasták Clarissa levelét. Mindketten örömükben sírtak.

- Élnek Harold! – mondta a nő – Jól vannak. Mind a ketten. Noah, tanár lett egy európai főiskolán, Clarissa  pedig férjhez ment.

- Jaj Brenda. Az imáink meghallgatást nyertek. – mondta a férfi és megölelte a feleségét. - Mikor jönnek haza?  - kérdezte a nőt, és a levelet pásztázta.

- Soha. – suttogta Brenda.

- De hát miért?

- Clarissa azt írja, hogy elég szegényesen élnek, néha napról – napra. Drága lenne hazautazniuk. Meg hát boldogok. Ez a lényeg nem? – kérdezte a nő kissé tanácstalanul.

- Igazad van drágám. Mit ír még?

- Rengeteg mindent. Hogy miért mentek el, és hogy sajnálják, de úgy vélték nem ragadhatnak itt. Azt is írja, hogy, soha ne költözzünk el innen, mert egyszer talán még visszajönnek megnézni a házat és minket is. Még ha csak távolból is.

- Ó.  – kurjantott Harold – Akkor maradunk bizony. Jó életük lett. Ez a lényeg.

- Ez életem legszebb napja. – sírta Brenda.

     A kép elhalványult, majd eltűnt. Újra Clarissa mellett álltam. Várakozóan nézett rám.

- Nos?

- Sikerült. Nagyon boldogok lesznek.  – nevettem, de legszívesebben én is sírtam volna – De miért írtad nekik, hogy még bármikor visszajöhettek. Ez hiú reményt kelt bennük.

- Nem akartam. Tudom rossz ötlet, volt, de akkor is jobb, mint ha azt hiszik, hogy meghaltunk. Vagy ha tudnák az igazat.

- Most mi lesz? – kérdeztem.

     Clarissa megcsókolta a levelet, körbenézett a kertben, a házon és átsiklott a kerítéshez.

- Megyünk. Ki- ki a maga útján.

- De… - ellenkeztem.

- Semmi de. Isten veled Alice. – mondta és gyorsan átölelt – Keresd meg a Cullen családot és kezdj új életet. Légy boldog. Megérdemled.

- És veled mi lesz?

- Azt hiszem rájössz majd amikor, eljön az ideje.

     Clarissa integetett  és eltűnt a kerítés mögött. Gyorsan utána futottam, és felmásztam, hogy láthassam legjobb barátnőmet.

- Ugye majd megkeresel, ha szükségét érzed? –kiáltottam utána.

- Persze. Még találkozunk.   –hadarta  - Ne aggódj. Köszönök mindent. Isten veled. Kitartás. Sose feledd: Csak eltökéltség kérdése az egész! – suttogta.

- Tudom. – mondtam, és a szemeimet dörzsöltem. Sírni akartam, csak nem tudtam.

     Mire eggyet pislogtam Clarissa már köddé vált.

     Hirtelen megtántorodtam, és egy újabb látomás vett erőt rajtam.

       Őt láttam. Két másik vámpír gyűrűjében. Clarissa a lábuk előtt térdelt. Könyörgött nekik.

- Kérlek! Végezzetek velem! Nincs miért élnem. Nektek úgy is mindegy, hiszen  nomádok vagytok. Egy bajjal kevesebb, ha itt, és most megöltök.

- Rendben. Kíméletesek leszünk .- ígérte egy számomra ismeretlen, barnahajú férfi. A mellette álló rövid, feketehajú nő felemelte a kezét.

- Még meggondolhatod magad, és csatlakozhatsz hozzánk.

- Inkább nem. – szólt Clarissa. – Uram bocsáss meg!  - tette hozzá elkeseredetten.

     A szám néma sikolyra nyílt és megint a jelenben találtam magam. Füleimmel még hallottam barátom távolodó, rohanó hangját. Most még életben volt, de mindketten tudtuk, hogy hamarosan már nem így lesz.

- Azt ígérted, hogy még találkozunk. – suttogtam rémülten - Hazudtál.  – mondtam szomorúan.

     Ám magamnak be kellett vallanom, hogy a lelkem legmélyén, mindig is tisztában voltam vele, hogy Clarissa arra készül, hogy megölesse magát más vámpírokkal.

- Viszlát. Örökre. – mondtam és elindultam kifelé a városból.

Újra egyedül voltam, de szentül hittem benne, hogy ez már nem fog sokáig tartani. Jasper, és a Cullen család csak rám várt.