Tizenötödik fejezet 

  Egy teljes napig Meridian városának határában húzódtam meg és  elgondolkodtam, hogy vámpírként töltött éveim eddig hogyan is teltek. Éveken át Noah és Clarissa pártfogásában, a lét semmit sem jelentett a számomra. Clarissa pedig valószínűleg már véghez vitte szörnyű tervét, és már nem élt. Mintha sohasem létezett volna.

- Árnyékvilágban élünk.  – gondoltam keserűen.

     A Cullen családra gondoltam.

- Vajon ők is így éltek egyszer? Biztosan. De azóta történt velük valami, és sokkal civilizáltabbak lettek.  – miközben ezen tanakodtam Clarissa szavai csengtek a fülemben:

 - Csak eltökéltség kérdése az egész! – mondta nekem és rájöttem, hogy igaza van.

     A látomásaimat eddig átokként fogtam fel. Elvégre ki akarta látni a jövőt? Én biztosan nem. Tisztában lenni vele, hogy mi fog történni eggyes emberekkel még azelőtt, hogy ők is tudnának róla.

     Szörnyű.  – megborzongtam – Ám mióta megszabadultunk Noah-tól, és láttam a Culleneket  erről is megváltozott a véleményem. A vízióim azért jönnek folyton, hogy  segítsenek a boldogulásban. És hála Clarissa –nak , most már én is előtudtam hívni azokat.

     Vizsgálni tudtam a jövendőt, olyan szempontból amiben én is érdekelt voltam.

Összeszorítottam a fogaimat és erősen koncentrálni kezdtem. A kezeim dermedten csüngtek mellettem és én lassan transzba estem.

     Magas hegyeket láttam, hófedte csúcsokkal. Hiába volt nyár, ezen a vidéken minden olyan ködös és télies volt. Az eső szemerkélt. Egy furcsa stílusú házat pillantottam meg a fák között.

     A veranda és a falak százévesnél is régebbieknek tűntek, ám az emeltekre simán belehetett látni, mert valahol a fal szimpla üvegből volt. Rengeteg stílus keveredett ebben az épületben. Közép -  és modern kor. Olyan hihetetlen volt.

     A házhoz egy nagyobb méretű tisztás is tartozott. Közelebb léptem. A veranda kertre néző részénél Esme, ( reményeim szerint )  jövőbeli nevelőanyám foglalatoskodott. Virágokat ültetett a fal tövébe, és közben gyönyörűen dúdolgatott. Ekkor kinyílt egy emeleti ablak és Carlisle dugta ki rajta a fejét. Mosolyogva nézett le feleségére, és így szólt:

- Elvagy drágám? – kérdezte mosolyogva, kezében egy vaskos könyv volt.

     Esme felnézett rá és mosolyogva bólintott. Aztán arcát enyhe aggodalom öntötte el.

- Szerinted a gyerekek…?  -kérdezte, de a torkán akadt a szó.

- Nyugodj meg! Csak pár kilométerre mentek vadászni. Szerintem hamarosan visszajönnek.

     Vadászni?! – kérdeztem döbbenten magamtól. Szóval ők sem voltak különbek. Hiába tűntek másoknak ők is embereket öltek!  - nagyon csalódott és szomorú lettem.

- Igazad van. Kár aggódnom. Különben is, Alice látta volna, ha  netán valami baj támadna Jasper körül.

- Látod. – bólintott bölcsen a szőke férfi.  – Örülök, hogy velünk vannak, hogy hozzánk csatlakoztak.

- Én is boldog vagyok. Jó ötlet volt Alice-től, hogy ide költözzünk Forks-ba.

     Ekkor egy bronzvörös hajú  személy száguldott ki a fák közül. Látszott, hogy idáig futott, de egy cseppet sem volt fáradt. Edward érkezett meg elsőként a vadászatból. Lefékezett Esme virágoskertje előtt és aranyszín szemeivel megbámulta azt.

- Szép. Ezt mindössze egy óra alatt hoztad össze. –mondta kicsit sem meglepetten. – A házat is újra festetted, és még a szobáinkat is berendezted. Köszönöm. Mindenki nevében.

     Esme felállt és megölelte Edwardot.

     A fiú mosolygott, viszonozta az ölelést, majd nagyot sóhajtott.

- Nem kellett volna aggódnod. Minden a lehető legnagyobb rendben ment. Rose és én egy szarvason osztoztunk. Emmett akármilyen meglepő a saját útját járta.  – Edward a szemeit forgatta  -  Most azzal henceg, hogy még mi egy állatot ejtettünk el, ő addig kér medvével is megbirkózott.

     Esme kuncogott. Carlisle eközben lejött az emeletről, és a háttérben hahotázott.

- Tudjátok, hogy milyen.  – válaszolta Edward vigyorogva.

- Alice és Jasper? - kérdezte szemöldökét felvonva Edward, megválaszolva Carlisle kimondatlan kérdését.  - Ők a lehető legjobban viselkedtek. Alice egy gazellát, Jasper egy pumát vadászott le. Miért aggódtok folyton. Nem ez volt az első állatra való vadászatuk. Már gyakorolták párszor!

     Esme a szívére tette a kezét és megkönnyebbülten sóhajtott.

- Mit láttál a gondolataikban? - kérdezte a férfi Edwardot és közben átölelte a feleségét.

- Alice határozott volt. Bízott a sikerében és, azt mondta, hogy ezt a vadászatot egyszer már  átélte. Persze látomáson keresztül. Jasper feszült volt. Ő  már nem bízott annyira magában. De mikor arra került a sor, Alice bíztatni kezdte és végül sikerült neki. - Jönnek. – tette hozzá még hozzá.

     Négy csodálatos lény lépett ki a fák közül. Először Jasper, mögötte szorosan én. Boldogok, felszabadultak voltunk és nekünk is aranybarnák voltak a szemeink. Káprázatosan néztünk ki.

     Rosalie és Emmett érkeztek utolsónak. A fiú nagyban magyarázott, kézzel – lábbal mutogatott.

- Szóval akkor én meg ráugrottam és a mancsainál fogva a földhöz vágtam. Egyszerre mindkettőt. Azért ez nem semmi mi? – kérdezte önelégülten.

- Csodálatos voltál, mint mindig. – lelkendezett Rosalie. Szemében büszkeség és elégedettség csillant.

     Sosem láttam még ilyennek. Egyetlen látomásomban sem.

- Esme, Carlisle hallottátok az esetemet a két barnamedvével? – kérdezte fennhangon és gyorsan odaakart futni  eléjük.

- Emmett inkább ne! Tönkretennéd Esme virágoskertjét ha most meggondolatlanul  átvágnál itt mindenen.   –mondtam és megragadtam a grabancánál fogva.

- Tényleg? – nézett rám  először kétkedve, de aztán rögtön visszalépett Rosalie mellé.

- Menjünk be a házba és mindent elmesélhettek.  – mondta végül Carlisle mosolyogva.

- Irány a ház.   – kurjantotta Emmett, és menet közben újra belefogott, hogy miként leste ki a két ártatlan medve leggyengébb pontjait.

     Esme és a férfi jó szülőkhöz híven izgatottan hallgatták végig azt.

     Kacagtam. Arra eszméltem, hogy nevetek. Egyszerűen nem tudtam mást tenni. Emmett annyira vicces volt. A ház olyan szép volt . Edward, pedig gondolatolvasó. – vontam le a következtetéseimet.  – Jasper és én, pedig soha többé nem fogunk embereket ölni. Állatokra fogunk vadászni. A Cullenek tényleg mások. Nem tévedtem velük kapcsolatban.

     Örömömben nevettem. Annyira jó volt ezt látni.

- Először megkeresem Jasper-t, majd együtt indulunk el Cullenék - hez. Így lesz a  lehető legjobb.

     Újra a jövőbe néztem.

      Egy lepukkant gyorsétkezőben találtam magam. A pultnál ültem és szórakozottan nézelődtem, holott pontosan tudtam, hogy kire  is várok. Kinéztem az ablakon. Odakint szakadt az eső.  Pillantásom a városba érkező turisták és átutazók számára kitett tájékozató táblára tévedt.

Isten hozta Philadelphiában!

     Ez volt a hatalmas fatáblán.

     Megint Meridian határában találtam magam. Gyors számítást végeztem és rájöttem, hogy ha most rögtön kelet felé indulok, két nap és Philadelphiába érek. Ott meg már más dolgom sem lesz, csak megvárni, hogy Jasper felbukkanjon.

     Elégedetten sóhajtottam és útnak indultam.