Tizennyolcadik fejezet 
 

     Nagyon féltem tőle, hogy Jasper a legrosszabbat fogja elkövetni amikor először találkozunk, vagyis szemrebbenés nélkül rám támad. Aztán rá kellett döbbennem, hogy annyira azért még nem ismerem, hogy ilyen dolgokat gondoljak róla.

     Egyetlen szó nélkül követett, ki az étteremből, el az utcából. Kivezettem őt Philadelphia külvárosi részébe. Láttam rajta, hogy iszonyatosan küzd az ösztöneivel és gondoltam megkönnyítem neki, ha úgy számolok be mindenről, hogy közben nem fognak emberek nyüzsögni körülöttünk.

     Amikor kiértünk a város határába leültem egy fa tövébe, és várakozóan intettem neki, hogy tegye ő is ugyanezt.

- Bocsáss meg, hogy úgy rád rontottam.  – szóltam kissé szégyenlősen – Már több mint fél napja vártalak abban a kis étteremben, és azt hittem tévedtem, hogy nem fogsz eljönni. Mégegyszer bemutatkozom. Alice vagyok.

     A kezemet nyújtottam üdvözlés képpen és  bátorítóan rámosolyogtam. Ő csak engem nézett. Le sem vette rólam a szemét, de azért megfogta a kezemet.

     Kézfeje ugyanolyan volt, mint minden látomásomban. Érdes a sok hegtől, de nekem pontosan tökéletes.

- Gondlom érdekelne, hogy miért is vártam rád, és hogy mit szeretnék kérni tőled.

- Igen. –  mondta rekedten és újra engem nézett. A szemében vágyakozást láttam.

- Akkor először is, nagy vonalakban elmesélném  az élettörténetemet.

- Rendben.

     Belekezdtem a mesémbe és ő figyelmesen végighallgatott.

     Rengeteg érzelmet fedeztem fel az arcán, az eggyes kijelentéseknél. Meglepődött azon, hogy semmire nem emlékszem az emberi életemből, csodált azért, hogy nem akarok többé embereket ölni, ő is hamar meggyűlölte Noah-t, sajnálta Clarissa-t, és kíváncsi volt a Cullen család történetére.

- Szóval ha jól értem – szólalt meg körülbelül, úgy egy órányi némaság után  - Neked is van különleges képességed. Látod a jövőt.

- Igen. –  mondtam csendesen.

- Emellett az is láttad, hogy te és én egy pár leszünk, majd együtt fogunk csatlakozni, ehhez a Cullen családhoz, és ezután soha többé nem fogunk emberekre vadszáni, helyette állatok vérét fogjuk inni.

- Jól látod a helyzetet.

     Jasper gondolkodóba esett. Hangulatváltozásai rám is átragadtak, így néha azon kaptam magam, hogy azt érzem amit ő. Ez hihetetlen dolog volt. Tetszett a képessége. Csak még vonzóbbá vált a szememben. Leginkább attól tartottam, hogy mit fog mondani a mi

,, közös jövőnk” témára.

- Tudom, hogy nehéz megemészteni a dolgokat. Hidd el nekem sem volt könnyű. De úgy vélem, hogy szeretlek. És ha te is viszont tudnál szeretni, együtt legyőzhetnénk minden akadályt!

     Ezeket a szavakat nagyon halkan, szinte suttogva ejtettem ki.

- Hihetetlen. – mondta végül – Egész eddig arra vártam, hogy találkozzak egy személlyel aki kiutat kínál a bűnből. Aki felajánl egy másik utat. Erre jössz te, és egyetlen pillanat alatt mindent megváltoztatsz.

- Nem akarlak sürgetni a döntésedben. Természetesen megértem, ha úgy véled, nincs értelme összefognunk.

- Hogy mi? – kérdezte megkönnyebbült nevetéssel, és vele együtt én is megkönnyebbültem.  – Azt kínálod fel nekem amire már évek óta vágyom. Ne hidd, hogy nem élek a lehetőséggel.

- Szóval velem tartasz?  - kérdeztem örömmel.

- Persze. Mond, hogy mikor akarsz indulni, és már mehetünk is.

- Jaj Jasper én annyira boldog vagyok. – szóltam és megöleltem.

     Aztán bocsánatkérően néztem rá és elhúzódtam tőle. Mielőtt végleg elfordulhattam volna előle, gyengéden megfogta a csuklómat és visszahúzott magához.

     A szemeink találkoztak. Az övé vörös volt, mégsem ijedtem meg tőle. Az enyémek feketék lehettek.

     Mindkettőnkben lángolt az izgalom.  Tekintetem lassan az ajkára vándorolt és  ő rögtön kitalálta, hogy mit is szeretnék. Kezeit az arcomra tette és megcsókolt. Én viszonoztam a csókot. Először csak gyengéden, aztán egyre vadabbul érzékeltük egymást. Végül letepert a földre és az összes ruhámat lerángatta rólam. Én sem tétlenkedtem. Lecibáltam róla az inget, és kezeimmel végigsimítottam sebekkel tarkított felsőtestén.

     Az eső közben újra szemerkélni kezdett, de ez minket egy cseppet sem zavart. Hemperegtünk a sárban és nevettünk. Olyan boldogok voltunk, mint még soha.

     Csókjai édesek voltak és igézőek. Aztán hirtelen elvesztettük a fejünket, majd újra és újra egyesültünk a szerelmünkben. Azokban a percekben kétségem sem volt afelől, hogy engem és Jasper-t az Isten is egymásnak teremtett.  

*** 

     A reggeli Nap első fénysugaraival  készültünk útnak indulni.

     Jasper az épségben maradt ruháinkat szedegette fel a földről és közben hangosan nevetett, amikor rámutatott egy – egy igazán elnyűtt, cafatokban lógó darabra. Én is vele nevettem, majd megingattam a vállam és olyan ,, ez van „ kifejezés suhant át az arcomon.

- Szóval tisztában vagy vele, hogy merre is élnek ezek a Cullenék? – kérdezte tőlem, miután leült mellém, és kezével átkulcsolta a vállaimat.

- Sajnos nem. Több látomásom is volt róluk, de abban már mi is szerepeltünk. Egyszer majd Forksban fogunk élni.  – tettem hozzá csak úgy mellékesen.

- Forks? – kérdezte elgondolkodva  - Sosem hallottam róla. Elég jelentéktelen település lehet. Én már az államok minden részén jártam, de sosem találkoztam ilyen nevű várossal.

- Kár. Pedig reméltem, hogy tudsz valamit Forks-ról. De semmi baj. Figyeld a mestert. –  mondtam és rákacsintottam.

     Megint nevetett és kezeit még  szorosabbra fonta körülöttem.

     Én közben Cullenék nevét kántáltam magamban és próbáltam előre látni. Megpillantani, hogy hol élnek most.

- Ez most az? – kérdezte a fülembe suttogva.

- Hé. – csaptam neki oda gyengéden – Ne zökkents ki! – ingereltem – Amúgy meg mire gondolsz?

- Most a jövő rezgéseit vizsgálod?

- Igen. De mondom ez még  új. Úgyhogy engedj koncentrálni.

- Elnézést.  –  szólt angyali arccal és lassan engedett a szorításból.

     Újra fókuszálni kezdtem. Éreztem, ahogy a szemeim elnehezülnek, és azonnal valami számomra idegen dolgon akadt meg a tekintetem.

     A Cullenek egy csodálatos házban tevékenykedtek. Ez is hasonló volt, mint a forksi, de itt minden arról árulkodott, hogy nem ez az állandó lakhelyük. Mintha csak ideiglenesen éltek volna itt.

     Rosalie és Emmett a kanapén feküdtek és azzal voltak elfoglalva, hogy egymást cirógatták. Carlisle szokásához híven egy könyvet olvasott, az előszoba lépcsőjén. Esme,  Edward mellett ült, a szép versenyzongoránál és arra kérte játssza el neki a kedvenc dalát.

- Olyan rég hallottam már tőled. Kérlek. – mondta szépen és megcirógatta neveltfia kezeit, amik a billentyűkön tétováztak.

- Nem bánom. Legyen. –  egyezett bele a fiú és lassan végighúzta az ujjait a zongorán.

     Rosalie most abbahagyta Emmett arcának pontos tanulmányozását és felpattant a kanapéról. 

- Most komolyan? – kérdezte ingerülten – Már megint ez? Nem unod még Esme?

- Sajnálom Rose. Ezt nem lehet megunni. – szólt jóságosan az ,, anyja” 

- Akkor én inkább elmegyek egy kicsit.   –mondta a szőke lány és elindult az ajtó felé.

- Várj Rosei.  –  szólt utána Emmett – Edward és én úgy is elakartunk menni vadászni. Te csak maradj, mi meg inkább megyünk.

     Edward, Esme legnagyobb bánatára bólintott és felállt a zongorától.

- Mit látsz?  -kérdezte egy hang. Jasper hangja volt. Valahogy ő is bekapcsolódott a látomásomban, holott eddig nem volt jelen abban.

- Keress valami jellegzetességet.  – nógatott – Valamit, amiről könnyen felismerhetjük az adott várost.  – szólt halkan.

     Éreztem ahogy lassan bólintok és tekintetemmel követtem Rosalie- t, aki most kilépett a házból. Kikísérte szerelmét és mostohatestvérét, majd egészen addig követte őket a tekintetével, amíg azok el nem tűntek. 

     A Nap már lenyugvó félben volt, így nem kellett vigyázniuk, hogy esetleg feltűnnek valakinek.

     Rose idő közben körbenézett és én is azt tettem.

     Szemeim egy fából készült gerenda kompozíción akadtak meg. A földből  öt eltérő magasságú oszlop emelkedett ki, rajta egy hatalmas tábla, melyen sárga betűkkel ez állt:

Isten hozta Hoquiam –ban.

- Ez az!  - mondtam győzedelmesen és tekintetem Jasper izgatott szemein akadt meg.

- Sikerült? – kérdezte, de az érzéseimből már úgy is kiolvasta az igazságot.

- Láttam. Hoquiam. Ott vannak most.

- Ügyes vagy. – dicsért vigyorogva és megcsókolt.

     Ezt nem volt könnyű megszokni. Úgy hogy  mindig elég hevesen reagáltam a csókjaira.

     Kuncogott és keze a derekamra vándorolt.

- Te aztán nem vagy semmi!  - mondta lelkesen.

- Mi az?  - kérdeztem mohón.

- Az érzelmeid olyan hevesek irántam, hogy legszívesebben most rögtön… - elharapta a mondatot és kigombolta a blúzomat.

     De aztán kezeit ökölbe szorította és eltávolodott tőlem.

- Talán jobb lenne ha most másra koncentrálnánk. Nem?

- Igaz. – nevettem és gyorsan megpróbáltam visszafogni magam. Közben visszagomboltam a blúzomat.

- Szóval akkor irány újra Washington állam. – mondta fennhangon és a hátára kapta a hátizsákját.

- Te már voltál ott?  - kérdezem meglepetten.

- Ó igen. Nem is olyan régen. Találkoztam pár ,, barátommal”.

     A barát szónál elhúzta a száját, és rögtön felfogtam, hogy ezt csak képletesen értette.

- Induljunk! Sietnünk kell, ha ott akarjuk érni őket, még mielőtt Forksba költöznének.  – szólt és elszántan nézett rám.

- Addig nem fognak elköltözni, még mi velük nem leszünk.  – mondtam magabiztosan.

- Ez biztos?

- Én ajánlom majd, hogy menjünk oda lakni.

- Látomás. Ja értem.  –vágta rá Jasper és felsegített ülő helyzetemből.

- Egyébként halottam a hangodat, miközben a jövőt fürkésztem. – szóltam.

- Tényleg beszéltem hozzád,de nem gondoltam volna, hogy sikerül is.

- Pedig segített. -   bizonygattam lelkesen  - Mostantól ha látok valamit, én jelzek majd neked, te pedig kérdezel, irányítasz. Így valószínűleg többet tudhatunk meg.

- Ha úgy véled, hogy ez segít, akkor benne vagyok.

     Bólintottam majd megpusziltam az arcát.

- Amíg utazunk mesélhetnél még magadról. Mióta találkoztunk csak én beszéltem. – szóltam kurtán – Érdekel az életed. Milyen volt?

     Jasper találkozásunk óta,  most  először elszomorodott.

- Nem biztos, hogy minden részletet szeretnél hallani. Nem voltam mindig ilyen.  – tette hozzá  célzatosan.

- Az elején senki sem születik úgy mint mi. Csodabogarakként, akik másként akarnak élni. Kérlek semmit se szégyellj előttem.

- Rendben és köszönök mindent. – hálálkodott gyengéd hanghordozással.

- Nincs mit köszönnöd. Én is hálás vagyok, hogy veled lehetek.

- Akkor induljunk és közben mindent elmesélek.

     Bólintottam, majd útnak indultunk az új családunk felé.

     Kissé  muris volt a számomra a tény, hogy én már családomnak tekintettem őket, sőt talán már Jasper is, de ők még semmit sem tudtak rólunk.

- Szép kis találkozás lesz. – gondoltam, de  eszembe jutottak a jövőképek és követtem Jaspert Hoquiam felé.