Huszadik fejezet  

     Az első napok  amiket először töltöttünk együtt a Cullen családdal igazán pompásra sikeredetek.

     Nagyon jól éreztem magam, főleg, hogy Jasper is velem volt.

     Ő még mindig kételkedett a Cullen klán szokásaiban, főként,  abban, - hogy

Carlisle – hoz napról- napra idegen emberek jártak gyógyszerekért, vagy éppen,  hogy ellássa a sebüket  - , de ettől függetlenül ő is nagyon élvezte az igazi szabadságot, a szerelmünket, és már mindenkivel összebarátkozott kivéve Rosalie-t.

     Nem tagadom, hogy a szőke szépség nekem is óriási kihívást jelentett. Amikor kettesben maradtam vele, általában én kezdeményeztem a beszélgetést, ami abban nyilvánult meg, hogy én csacsogtam, ő meg vagy bólogatott, vagy simán kiröppent a helységből, és bezárkózott a szobába.

     Jazz szóvá is tette ezt Esme-nek, akinek a három napos bizakodó  fázisa Rose haragának elmúlását illetően kezdett porrá válni.

     Amikor elérkezett az első állatokra való vadászatunk napja mindketten nagyon féltünk. Mint utólag kiderült alaptalanul.

     Carlisle és Esme velem jöttek, még Edward és Emmett Jazz-t kísérték. Hogy ne támadjon problémák, egymástól távol eső helyekre indultunk el.

- Minden rendben lesz. – nyugtattam Jasper-t.  – Sikerülni fog.

- Nem volt ezzel kapcsolatban látomásod? – kérdezte aggodalmasan.

- Sajnos nem. – válaszoltam, és miután láttam hogy az aggodalma tovább fokozódott, így szóltam:

- Tudod mit? Belekukkantok egy kicsit a jövőbe, ha ez téged megnyugtat.

- Inkább ne.  –  terelte a szót Jazz – Nem akarom már előre tudni, ha netán kudarcot vallanék.

     Megfogtam Jasper vállait és jól megrángattam.

- Nem fogunk kudarcot vallani! – mondtam neki erélyesen.

- Te biztosan nem, de én… - elharapta a mondatot.

     Már szólásra nyitottam a számat, amikor Carlisle közelebb lépett hozzánk és megköszörülte a torkát.

- Nos? Mehetünk?

- Persze. – vágta rá  Jasper és csatlakozott az odébb álldogáló Edward –  Emmett pároshoz.

- Na mi a szitu? – kérdezte Emmett, és egy óriásit csapott Jazz hátára – Sakkban tart az asszony? – nevetett.

- Hagyd már. – mondta békítően Edward.

     Rám mosolygott és közelebb lépett hozzám.

- Nem lesz semmi gond a fiúval – intett Jasper felé – Tudom, hogy aggódsz érte, de én és Emmett ott leszünk, ha netán valami történne.

- De én nem aggódom! –  mondta határozottan.

- Nem?  - nézett rám sokatmondó pillantással -  Pedig a gondolataid nem erről árulkodnak! Attól félsz, hogy elszökik, vagy állatok helyett egy embert vesz célba. Nemde?

- Kérlek ne áruld el neki. – suttogtam.

- Persze, hogy nem. Bízhatsz bennem. Nincs mit. – tette még hozzá kimondatlan hálálkodásomra.

     Már  éppen elfordultam volna, amikor Edward a vállamra tette a kezét jelezvén, hogy még mondani szeretne valamit.

- Már meg ne haragudj, de nem értelek benneteket.

- Tessék? - kérdeztem meglepetten.

- Ti olyan ellentétes páros vagytok. Mint a tűz és a víz. Jasper minden lépését előre megfontolja, valamikor többször is, te meg szinte gondolkodás nélkül vágsz bele a dolgokba. Ő magas és izmos, te alacsony vagy és vékony. Ez olyan furcsa.

- Azt még nem hallottad, hogy az ellentétek vonzzák egymást?

-  Ó hányszor hallottam már. – legyintett Edward könnyedén.  – Csak a véleményemet mondtam. Sajnálom, ha megbántottalak vele.

- Egyáltalán nem. Örülök, hogy egyre többet beszélgetünk, nem úgy mint Rosalie – val.

     Fejemmel az emelet egyik ablakára böktem. Rose onnan figyelt minket. Ő  ugyanis még tegnap kijelentette, hogy nem hajlandó velünk jönni vadászni.

     Edward sóhajtott.

- Én már megszoktam. Ő  már csak ilyen. Sosem volt igazán az a barátkozó típus. Meg hát ő sem ért igazán titeket.

- Már ő sem? –  kérdeztem kissé elkeseredetten.

- Tudod Rose vámpírrá  válása igen szomorú és kegyetlen történet. Ő mindig is másképpen állt ehhez a léthez. Nem ért ő senkit sem, csak saját magát, meg persze Emmett – et.

- Értem.  – mondtam elgondolkodva.  Most az egyszer sajnáltam, hogy nem a múltat látom, hanem a jövőt.

- Megtudom valaha is a történetét? – kérdeztem Edwardot.

- Ha ő elmondja akkor igen. De egyébként senkit se kérdezz róla. Engem sem! – tette hozzá hangsúlyosan.

- Rendben.

     Rosalie ekkor kijött a házból, hogy megölelje Emmett-et. Súgott neki valamit.

- Rosei! Ne már!  - mondta Emmett.

     A lány haragosan nézett rá, és visszament a házba.

- Na kit is tartanak sakkban? – kérdezte gúnyosan Jasper.

- Ha – ha. –  lehelte Emmett, és még mindig Rose hűlt helyét bámulta.

- Mit kért tőle? –  kérdeztem Edwardot.

- Hogy Emmett ne jöjjön velünk.

- Gondoltam.

- Ne törődjetek vele. Meg hát, most azért is mérgesebb, hogy a szobájukba költöztem.

     Carlisle két napja jelentette ki, hogy nem tűri tovább  Edward garázsban való csövezését, ezért Rosalie legnagyobb, bánatára ő és Edward felhordták a cuccokat Emmett -  ék szobájába.

- Induljunk.  – jelentette ki Esme.

- Sok sikert – mondta Edward és visszament a testvéreihez.

- Fiúk ti délre mentek a hegyek felé. Én, és a lányok  itt leszünk a ligetben.

- Rendben. – válaszolta Edward, majd intett, és a három fiú egy szempillantás alatt a semmibe veszett.

- Vigyázz magadra. –  gondoltam Jasper – ra, miközben Esme felé fordultam.

- Nem kell aggódni. Már gyakoroltuk párszor. Igaz csak elméletben, de hidd el az is jobb, mint a semmi.

- Tudom.  – válaszoltam kiszáradt torokkal.

     Szorosan haladtam Carlisle mögött, amíg el nem értük a ligetet. Esme mögöttünk jött.

- Koncentrálj az állatok szívverésére. – súgta a segítséget a doktor.

- Hallgass az ösztöneidre. – mondta Esme.

     Ekkor patadobogásra lettem figyelmes. Tőlünk körülbelül egy mérföldre őzek egy csapata haladt el. A szívverésük egyenletes volt. Még nem tudták, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk.

- Hallom őket. – szóltam.

- Akkor hajrá! –  mondta Carlisle, és előreengedett.

        Úgy éreztem magam, mintha mindig is ezt csináltam volna. Dél felé indultam és hamarosan megláttam az időközben pihenni tért csordát. Volt köztük egy szarvas bak is.

Elrugaszkodtam a földről, és a meglepetés erejével csaptam le az ártatlan állatokra. Láttam, amint Carlisle és Esme is ugyanezt teszik, majd fogtam magam és a földhöz szorítottam a bakot. Az még eggyet mozdult, és vége is volt.

     A következő pillanatban már visszafelé tartottunk a házba, és én roppant boldog voltam. Már egyáltalán nem voltam szomjas. A szemeim aranybarnák voltak, és úgy vadásztam, hogy egyetlen embernek sem lett baja.

- Ez szép volt. – dicsért meg Carlisle.

- Köszönöm. De vajon a fiúknak, hogy ment? – kérdeztem, és aggodalmam újból visszatért.

- Talán jobb lesz ha ők magukat kérdezed meg. – mondta Esme.

     Reménykedve pillantottam a ház felé.

     Jasper, Edward és Emmett már ott vártan ránk. Mindhárman roppant elégedettek voltak. Kivéve talán Emmett –et. Ő nagy szemeket meresztett az én Jasperomra.

     Odarohantam és megöleltem. Majd a szemeibe néztem. Azok is aranybarnák voltak.

- Sikerült. – kurjantott boldogan.

- Én mondtam! – szóltam vigyorogva, de lopva Edwardra pillantottam, aki jól tudta, hogy az imént füllentettem.

- Tényleg ügyesek voltunk. – mondta Edward – Jasper-t sem kellett félteni. Mindent úgy csinált, ahogy azt Carlisle tanította. Egy medvét kapott el.

- Hűha. – ámultam – Egy medvét?

- Bizony. De nem bántottam embert, és most ez a legfontosabb!

     Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Emmett – el mi van? – kérdeztem.

     Jasper nevetett. Edward szintén.

- Nem szokott még hozzá, hogy vannak nála erősebbek. – válaszolta magyarázatképpen Edward.  – Tudod a családból eddig csak ő ejtett el medvéket.

- Oh. Értem.

- De ha ez téged zavar mostantól, majd kisebb állatokra vadászom. – mondta Jazz a fiú felé  fordulva.

- Engem nem zavar! – szólt ingerülten Emmett. Aztán elgondolkodott és megrázta a fejét.  – Na jó. Nem bánom. A medvék az enyémek!  Rendben?

- Megegyeztünk.  –  szólt Jasper és a két fiú kezet rázott.

- Vajon szkanderban is legyőznél?  - kérdezte elgondolkodva.

     Ez eszembe jutatott egy régi látomást.

- Ne is próbálkozz Em. –  figyelmeztettem – Csak a csalódás elkerülése végett mondom.

- Majd meglátjuk. Irány a ház.  – szólt magabiztosan.

     Miután beértünk a házba minden pontosan úgy történt, ahogy azt már  egyszer láttam.

     Jasper és Emmett szkander meccsbe kezdtek, Rosalie szitkozódott és lekiabálta Edwardot, aki közben zongorázni kezdett.

     Esme és Carlisle elmélyülten tanulmányozták az új, kibővült családjukat. Nagyon boldognak tűntek.

     A meccs végét persze előre láttam. Jasper nyert.

- Ezt nem hiszem el! Mégegyszer! – követelte a fiú.

- Ma már nem. – szólt bölcsen Jazz – Törődj bele, hogy vesztettél, holnap majd  újra megpróbáljuk. 

- Ó Jazz. Ne rontsd el a rekordomat. Eddig mindenkit megvertem ebben a sportban.

- Ez nem is sport. – szóltam nevetve.

- Nekem az.  –  mondta Emmett, és most Carlisle felé fordult, hogy őt vegye rá egy játék erejéig.

     Nevelőapánk belement, de csak azért, hogy Emmettnek sikerélménye is legyen ezen a napon.

     Jasper és án már a szobánkban voltunk, amikor hallottuk a fiú kiabálását.

- Nyertem! Ez az!

     Nevettünk.

- Kedvelem Emmett-et. Sőt  – mondta Jazz miközben megölelt és megcsókolt – Mindenkit kedvelek. Szeretem ezt a családot, de legfőképpen téged szeretlek.

- Én is szeretem őket. De legfőképpen téged. – kontráztam, majd újra együtt nevettünk.

- Viszont  Rosalie…  - húzta el a száját Jasper.

- Neki megvan a maga baja.  – mondtam védelmezően.

- Látom többet tudsz mint én.

- Edward mesélt pár dolgot Rose vámpírrá válásáról. Mármint inkább csak utalt arra, hogy milyen szörnyű volt.

- Értem.

     Az ablakhoz léptem.

     A kertben lévő hatalmas fenyőfa alatt Rosalie gubbasztott.

- Megyek és beszélek vele.

- Kivel? – kérdezte Jazz.

- A nővéremmel.  –  szóltam nemes egyszerűséggel és kiléptem az erkélyre.

     Egyetlen mozdulattal landoltam  a földön és a fenyő irányába lépkedtem. Direkt zajt csaptam, hogy Rosalie felfigyeljen az érkezésemre. Esélyt adtam rá, hogy ha akar újra bújjon el. De nem tette. Várakozóan nézett rám.

- Leülhetek? – kérdeztem csöndesen.

- Felőlem. – mondta kissé mogorván és nem köntörfalazott.  –  Mit akarsz? – kérdezte.

- Beszélgetni veled. Kérlek meséld el nekem, hogy miként lettél vámpír.

- Edward nem mesélte? –  kérdezte szárazon.

- Nem.

- Sejtettem. Mondjuk megbánta volna, ha egy szót is szól erről nektek.

     Rose sóhajtott, majd belekezdett élete meséjébe.

     Én csendben hallgattam végig, és mire a végére ért a történetnek már nagyon sajnáltam. Szomorú voltam, hogy ennek a csodaszép lánynak ilyen dolgokat kellett átélnie.

     Rosalie-t a saját részeg vőlegénye és annak barátai  verték és erőszakolták meg. Már haldoklott, amikor Carlisle rátalált.

- Igazán sajnálom. –  mondtam végül.

- Azt ne tedd! – szólt szigorúan  - Senki sajnálatát nem tűröm magam körül. Így alakult. El kell fogadnom. A gond csak az, hogy nem tudom.

- De már egy szerető  család része vagy. Itt van neked Emmett. – érveltem.

- Tudom és hálás is vagyok, ha még nem is úgy tűnik. Emmett –et pedig mindennél jobban szeretem. De én akkor is jobban szeretnék újra ember lenni.

- De hiszen ez már nem lehetséges.

- Sajnos nem. Tudod kicsit féltékeny voltam rátok.

- Ránk? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Igen. Mert csak beállítottatok ide, kézen fogva, eltökélten, hogy megváltoztok. A sorsotokat elfogadtátok. Én erre sosem leszek képes.

- Pedig meg kell próbálnod. Én amiben csak tudok segítek. – mondtam és megfogtam Rose kezét.

- Köszönöm. De már mondtam… 

     Félbeszakítottam.

- Tudom. Nem kérsz se a segítségből, se a sajnálatból.

- Pontosan.  –  mondta és  a kezét kivette az én kezeim közül – Mostantól  pedig, majd igyekszem családtagként gondolni rátok.

- Köszönjük.

     Rosalie felállt, és indulni készült a ház felé.

- Jasper - nak elmondhatom, amit most megosztottál velem?

- Igen. Még mindig jobb ha tőled tudja meg, mint Emmett-től.

     Felpattantam és mindketten beléptünk a házba.

      Legnagyobb meglepetésemre az egész Cullen engem bámult. Jasper a szoba közepén térdelt. Akkor már rögtön tudtam, hogy miről van szó. 

     A szemeim elhomályosultak és megláttam magam egy szép mennyasszonyi ruhában.

- Igen.  –feleltem, és Jazz karjaiba ugrottam.

     Válaszom olyan hirtelen érte, hogy felállni sem volt ideje. Ledöntöttem a lábáról.

- Akkor feltételezem, hogy hozzám jössz.   – állapította meg nevetve.