Huszonegyedik fejezet 
 

     ,, - Még egy hétköznapi esküvő megszervezése is sok időbe telik, valamikor hónapokba!” – mondta nekem Rosalie, a Jasperral való eljegyzésünket követő nap után.

     Mióta Rose megosztotta velem élete titkát testvérként kezelt engem, és sok időt töltöttünk együtt, aminek nagyon örültem.

     Jasperral még mindig kicsit tartózkodó volt, de azért már hozzá is szólt néha.  Példának okáért, amikor levette róla az öltönyhöz való méretet.

     Rose ragaszkodott hozzá, hogy segítsen megszervezni az esküvőnket. Azt mondta, hogy ez őt igazán boldoggá teszi, és eltereli a gondolatait.

     Hát mit tehettem volna? Persze, hogy hagytam.

     Ám abban nem érettünk egyet, hogy az esküvőt hosszú ideig kell szervezni. Úgy véltem hiába nem emlékeztem semmire az emberi életemből, a ,, nikkelbolha” viselkedésem, ahogyan az Emmett hívta midig, előjött és arra késztetett, hogy ennek a csodálatos napnak a lehető leghamarabb kell eljönnie.

- Hallgass rám Alice! –  kért Rosalie, egy nyár végi napon, amikor most rólam vett méretet, kezében egy mérőszalaggal és gombostűkkel – Hidd el. Mindent előre meg kell fontolni. Nem kell úgy sietni. A lagzi és Jasper megvárnak.

- De én azt akarom, hogy még ezen a héten meglegyen a Nagy Nap. – mondtam türelmetlenül.

- Te tudod. –vonta meg végül kissé sértődötten a vállát, és a méregetés további részében némán sürgött – forgott körülöttem.

     Tudtam jól, hogy miért akar ennyire akadékoskodni.

     Mint az utólag kiderült neki és Emmettnek eddig minden évben volt esküvőjük, valamikor háromszor is egy év alatt. Rosei magáénak tekintette az esküvőt, és az azzal járó szervezkedéseket. Csak éppen arra nem számított, hogy én még nála is szervezkedősebb típus vagyok. Mindent azonnal akartam, és persze tökéletesre.

- Vámpírok vagyunk az ég szerelmére! – mondtam Jazz-nak, akivel egyik nap a szobában ültünk, és azon merengtünk, milyen rövid idő alatt, milyen jó irányba változott az életünk.  – A lételemünk a gyorsaság. Amit az emberek hónapokig terveznek, az nekünk összejön két nap alatt!   - érveltem szerelmemnek.

- Tudom jól, hogy mik vagyunk. De akkor is, Alice! Lassan a testtel! – kérte Jasper, és én gyanakodva néztem rá.

- Te mióta értesz eggyet Rosalieval? – kérdeztem.

     Nevetett.

- Meglepő mi? Ki gondolta volna hogy valaha ez is eljön.  – válaszolta csendesen.

- Már nem akarsz elvenni? – kérdeztem keserűen.

- Mi? – szólt mérgesen,  majd megfogta a kezeimet, és magához húzott – Semmit sem akarok jobban, csak hogy elvegyelek, és örökre összekössem veled az életemet!

- Akkor jó. –  sóhajtottam, majd megcsókoltam.

- Szóval akkor?  Vasárnap esküvő? – kérdezte gyengéden.

- Igen! – kurjantottam boldogan és felpattantam ültő helyemből, amikor valaki kopogatott az ajtón.

- Gyere be Edward! –  közöltem, mert tudtam, hogy ő lesz az, sőt a mai nap első  felét már tegnap láttam egy szuper kis látomás kíséretében.

     Edward mosolyogva nyitotta ki az ajtót, de miután látta, hogy indulásra készen állok rám nézett és az arcáról lefagyott a mosoly.

- Oh – sóhajtott –  Már láttad előre! – közölte kimért stílusában.

- Sajnálom. Ilyen a képességem.  –közöltem vele, és egy puszit nyomtam az arcára – Mehetünk.

     Lerohantam a lépcsőn. Az ajtóban Esme várt rám. Ő még nem sejtette, hogy tudok a meglepetésről, és nem akartam elrontani az örömét.

- Hová megyünk? –  kérdeztem tettetett meglepődéssel.

- Majd meglátod.  – kuncogott titokzatosan.

- Ne is reménykedj Esme! –  szólt le a lépcsőről jövet Edward – Már mindent tud!

     Amikor Edward leért mellém egy hatalmas tockost próbáltam lenyomni  neki, de ezt már láthatta a gondolataimban, mert nemes egyszerűséggel elhajolt előlem, én meg jól belevertem a falba.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy megüthetsz? – kérdezte kissé önelégülten.

- Reménykedni már csak szabad. – mondtam és Esme - hez fordultam, akin látszott, hogy kicsit elkeseredett.

- Sajnálom. De még tegnap láttam, hogy mire készültök és hát… - elharaptam a mondatot  - Attól függetlenül értékelem az ötletet, és nagyon boldog vagyok. Köszönöm. Imádlak titeket. – szóltam és megöleltem nevelőanyámat.

     Láttam, ahogy Esme arca újra felragyog.

- Az én hibám.  – mondta – Gondolhattam volna, hogy egy ilyen meglepetést megoszt veled a jövő.

- Semmi baj. Én inkább jobban tartok Rose reakciójától. – mondtam kissé feszülten.

- Attól tarthatsz is! –  mormolta Edward mellettem.

     Az emelten Rose felcsendülő hangját hallottam.

- Hogy micsoda? Te sem tudod? – kérdezte, és én rögtön tudtam, hogy Jasperral társalog.  – Ezt azonnal tudnom kell!

     Az emeltről most, Rosei száguldott le, Jazz kíséretében. Egyik  kezében egy fehér csipkeszegély volt, a másikban gombostűk gyűjteménye.

- Alice! – dörrent rám – Miért nem mondtad, hogy neked már van elképzelésed a ruhádról?

- Sajnálom. – szabadkoztam - De a fátyolt amit nekem varrsz az csodálatos.  Ígérem, hogy hordani fogom.

     Rose felhúzta a szemöldökét.

- Biztos? Mert feleslegesen nem kínlódom vele! – fenyegetőzött.

- Esküszöm. – mondtam és megöleltem.

     Nővéremet mindig is hirtelen érték érzelemdús kitöréseim, ezért most is, mint általában mindig megveregette a vállam, és lassan eltolt magától.

- Jó, jó.  –  szólt, és visszament az emeletre.

     Jasper kérdőn nézett rám.

- Ne gondolj semmi rosszra. Csak mennyasszonyi ruhát megyünk venni.

- Akkor jó. –  mondta és megcsókolt, majd a emelet irányába nézett.

     Most Emmett és Carlisle jöttek le. Egyszerű ruhában voltak, így feltételeztem, hogy vadászni mennek.

- Vadászni? – kérdeztem azért rá a biztonság kedvéért.

- Nem egészen. –vigyorgott Emmett – Jasper legénybúcsújára készülünk!

- Csak semmi extra dolog! -  mutattam Emmett felé, a mutatóujjamat.

- Ne aggódj! – szólt kissé csalódottan – Én valami izgit akartam, de mivel Carlisle is jön… - tétován pillantott nevelőapja felé.

- Helyes. Csak keményen fogd őket. – kértem a szőke doktort.

- Nem lesz gond. – nevetett a férfi és kilépett a szabadba.

     Jasper és Emmett követték. Esme és én kelet felé fordultunk.

- Irány Philadelphia. –  mondta Edward.

- Te is jössz?  - kérdeztem meglepetten.

- Baj? – szólt kissé  sértődötten.

- Dehogy. Csak azt hittem, hogy  te is szórakozni akarsz. 

- Inkább veletek megyek.

- Akkor induljunk. –  mondta Esme.

     Mielőtt elmehettünk volna, Rosalie kinyitotta az emeleti ablakot, és leszólt nekünk:

- Előre mondom, hogy a hófehér színű ruhát válassz!

- Rose! Rendben lesz.  –mondtam gyorsan és elindultam.

     Esme és Edward követtek.  

***

Amikor Philadelphiába értünk, én rögtön tudtam,  hogy melyik bolthoz kell mennünk. Már a városba érkezés előtt láttam az esküvői ruhákat árusító boltot és a hölgyet, aki egyszer olyan kedves volt velem, és adott nekem ruhákat.

- Ez az az üzlet?   - kérdezte Esme.

- Igen.  – szóltam elégedetten.

     Benyitottam, és a kis csengő úgy csilingelt, mint ahogy arra pontosan emlékeztem. A boltban két másik fiatal lány válogatott lelkesen.

- Ezt nézd meg. – szólt az egyik, és arra a ruhára mutatott, amit én is magamnak akartam.

- Oh ne! – sóhajtottam fel, és Esme felé fordultam – Én is azt szerettem volna. Láttam már egyszer és még akkor eldöntöttem, hogy ha esküvőm lesz én abban fogok az oltárhoz sétálni.

- Még jó, hogy veletek jöttem. – mondta Edward, és lassan megkerült minket, majd odasétált a két lányhoz akik lélegzetüket visszafojtva meredtek rá.

- Elnézést hölgyeim –  szólt mézédes hangon – A húgomnak is ez a ruha tetszik, és annyira szeretném ha ebben látnám férjhez menni.

- Oh. Értjük. – lehelte lágyan az egyik lány és Edward válla fölött Esmére és rám pillantott, majd tekintetét újra Edwardra szegezte.

- Nem lennének oly kedvesek, hogy átengedik neki ezt a ruhát és önök mondjuk mást választanának? – kérlelte szívszaggató sármosággal a fiú, és én akaratlanul is elmosolyodtam, mert láttam, hogy a lányok már a régen lemondtak a ruhámról.

- Végül is miért ne?!  - mondta a másik lány, és a szempilláit rebegtette Edward felé.

- Milyen kedvesek. Köszönjük szépen. Sok boldogságot a frigyhez. – tette még hozzá, majd mindkettőnek kezet csókolt, és vigyorogva fordult felénk.

- Szegény lányok. –  sóhajtott Esme, de azért ő is elégedettnek tűnt.

- Köszönöm. –hálálkodtam és azonnal lekaptam a ruhát a fogasról.

- Semmiség volt.  –  szólt magabiztosan Edward.

- De miért mondtad, hogy a húgod vagyok?!  - kérdeztem kissé mérgesen.

- Mert az is vagy. Én sokkal hamarabb lettem vámpír, mint te. Ennyi.  – tárta szét a karjait.

- Igaz. – értettem egyet és közben finoman magamhoz öleltem a ruhát.

     Ekkor az eladónő jött elő  a raktárból, és széles mosolyt villantott felém.

- Alice Cullen. – mondta nemes egyszerűséggel, mintha csak tegnap jártam volna itt.

- Mondtam, hogy eljövök a ruháért. Jó napot! – szóltam elégedetten.

- Jó napot, kedvesem. Mennyire megváltozott. – mondta elégedetten – Ön ragyog a boldogságtól. Esküvő lesz ha nem tévedek, ugye?

     Bólintottam.

- Jasper a neve. Itt találkoztam vele Philadelphiában.

- Ez pompás. Gratulálok. Sok boldogságot kívánok.

- Köszönöm.

- Fizetnénk.  –szólt mellettem halkan Esme, és elém lépett.

- Nem hagyhatom, hogy ti fizessétek ki! – mondtam neki.

     Már tegnap is láttam, hogy Esme akarja, majd kifizetni a ruhát. Eldöntöttem, hogy ezt nem fogom engedni.

- Kérlek kincsem. –  becézgetett anyai módon – Ez a mi nászajándékunk. Carlisle – é és az enyém. Megsértesz ha nem fogadod el!

- De… - próbáltam ellenkezni.

- Semmi de!

     Esme és a boltos a pulthoz léptek, majd láttam a sok dollárt megcsillanni nevelőanyám kezében. A következő pillanatban a ruha már egy elegáns papírdobozban pihent.

- Akkor viszlát! – köszönt el az eladó.

- Minden jót.  –  mondtam, és Edwardot követve kiléptem a szabadba.

     Azonnal visszaindultunk Hoquiamba.

     Izgatottan konstatáltam, hogy holnap örökké tartó hűséget fogok esküdni Jasper - nak és ő is nekem.

     Boldogan futottam az otthonunk felé.  

     *** 
 

     Vasárnap lett.

     Elérkezett a Nagy Nap.

      Jasper és az én egybekelésem napja.

     Ha csak rágondoltam a mai napra remegés futott végig a testemen persze a boldogságtól, és nem azért mert féltem. Nem olyan voltam, mint a többi mennyasszony, akik az esküvőjük napján be pánikolnak és úgy érzik rossz döntést hoztak.

     Pontosan tudtam, hogy életem legjobb döntését hoztam meg, és ez elégedettséggel töltött el.

     Az esküvőt a kertben tartottuk, amit én és Rose öt perc alatt dísztettünk fel lampionokkal. A képletes oltárt, az óriási lucfenyő alatt rendeztük be

     Tudtam, hogy a ceremónián csupán egyetlen emberi lény lesz jelen. A város papja, aki igencsak meglepődött, amikor Carlisle megkérte őt az esemény lebonyolításához.

     Az oltárhoz egy ezüstszínű szőnyeg vezetett, amit én titokban teleraktam rózsákkal és Esme más virágaival. Ezt azért csináltam titokban, mert Emmett a szememre vetette, hogy mindent túlcicomázok, és nem akartam, hogy  tilosban érjen, hogy aztán megmondhassa: Lám igaza volt. Szeretem a giccsparádét.

     Már egy teljes napja nem láttam Jasper-t, így Rosalie –tól értesültem a hosszúra nyúlt legénybúcsúról, ami főként abban merült ki, hogy Emmett mártír arccal megengedte Jazz-nak, hogy medvékre vadásszon.

- Miért nem láthatom? –  kérdeztem nyafogva Esme - től.

- Ez olyan babonaféleség. Ha az esküvői ruhádban lát meg, akkor minden  rosszul sülhet el!

- Akkor vedd úgy, hogy nem szóltam. – mondtam Esme - nek, ő meg csak igazgatta rajtam a fodros selyemruhát.

     Rosalie, maga tette fel a fejemre az általa készített fátylat, ami tényleg sokkal szebb volt, mint amit a boltban kaptam a ruhához.

     Korona alakot formázott, és középen a Cullen címer volt szépen, aprólékosan belevésve. A fejdísz két végéhez simult hozzá a selyem fátyol, amit cikornyás betűk díszítettek, és az ÖRÖKKÉ  szót mintázták.

- Kész van már a mennyasszony? – kérdezte Emmett, és benyitott a szobába.

      Sötétkék öltönyben és csokornyakkendőben feszített, akárcsak Edward aki szintén bedugta a fejét, hogy meglessen, hogyan is festek.

- Szép. – hümmögtek egyszerre, és én meg csak nevettem, majd megpusziltam őket.

     Rosalie mély dekoltázsú sötétkék szaténruhát viselt, ami nagyon összeillet Emmett ruházatával. 

     Esme térdig érő, fodros és terebélyes lila színű estélyit húzott.

     Carlisle egy egyszerű fekete öltönyt öltött magára, de ebben is pompásan festett, mint mindenben.

Edward az alkalom kedvéért az udvarra tette ki a zongorát és ő játszotta a nászindulót. Emmett volt Jazz tanúja, Rose az enyém.

     Esme megenyhült tekintettel nézett, ahogy lassan Carlisle – ba karoltam és kiléptünk az udvarra.

     Már alkonyodott, így nem voltunk veszélyben a napfény miatt.

     A pap furcsán szemlélte a vendégek hiányát. Hallottam, amikor Emmett nevetett a tiszteletes  az arckifejezésén, és odasúgta neki:

- Csendes és zártkörű lagzit akartunk!

- Oh. Értem. Persze. –  motyogta az idős ember.

     Ekkor azonban megláttam Jasper-t.

     Ő is kék öltönyben állt, és olyan volt a lampionok fényében, mint egy mitologikus isten.

     Mézszínű  haja szépen fésülten omlott a homlokára, valamint az arca köré. Szemei aranyszínben pompáztak. A kezét szorosan maga mellett tartotta. Eddig ő is a papot figyelte.

       Ám amikor meglátott elmosolyodott, és szépen lassan végigmért.

     Én is ezt tettem.

     Tökéletesen néztünk ki, ehhez kétség sem fért.

     Edward abbahagyta a zongorázást, majd  beállt Esme és Carlisle mellé, aki időközben csókot nyomott a homlokomra, és elengedett.

     Emmett és Rosalie elégedetten nézetek minket.

     Majd Rose férjére kacsintott, és én rögtön tudtam, hogy közölte vele: Nekik is esedékes már egy újabb esküvő.

     Jasper és én egymás felé fordultunk. Megfogtuk egymás kezét, és a pap belekezdett a mondókájába.

     Én szinte semmit sem hallottam belőle. Elmerültem Jasper gyönyörű szemeiben és úgy éreztem én vagyok a világ legboldogabb…  na jó kimondom … vámpírja.

- Alice, akarod  - e férjedül Jasper-t?  - kérdezte a tiszteletes.

- Akarom.

- És te Jasper? Akarod –  e feleségedül Alice-t?

- Akarom. – mondta, és rám kacsintott.

- Akkor mostantól férj és feleség vagytok. Csókoljátok meg egymást.

     Jasper felém fordult, és már majdnem megcsókolt volna, amikor éreztem, hogy összesek és a karjaiba zuhanok. Testem a szokásosnál is jobban elnehezült. A szemeim olyan dolgot láttattak, amit sosem akartam látni.

     Nomád vámpírok egy csoportja közeledett felénk. A vezetőjük pedig nem volt más, mint  maga Maria, akit Jasper történeteiből, már az egész Cullen család  ismert.

     Hallottam, ahogy a többiek körém gyűlnek, és Jazz aggodalmasan így szólt:

- Mi az Alice? Jól vagy? Mit látsz?

- Maria, és még egy csapat nomád vámpír. – suttogtam, majd hirtelen magamhoz tértem.

     A családom óvatos és szörnyülködő pillantást váltott, majd hallottam, ahogy két fivérem egyszerre mordultak fel.

- Hallom a gondolataikat. –  mondta Edward  - Jasperért jönnek!