- De örülök neked, apu! – kiáltottam nem túl nagy lelkesedéssel.

- Én, is neked, szívem! – mondta Charlie, és megölelte hideg testemet. – Nagyon jó, hogy végre Forksban vagy!

    A nevem Isabella Swan, félvér vámpír vagyok. Az anyám egy vámpír, az apám, pedig halandó. Én furcsa eset vagyok, még a rendes félvérektől is különbözöm, mert az anyám vámpír, és nem az apám. Anyám valahogy – máig rejtély, hogy, hogy – képes volt teherbe esni, és engem megszülni. A vért szeretem, az emberi ételt viszont utálom, ezért soha nem is ettem. Ahogy emberi vért se. Nem követem anyám példáját, aki embereket öl. Reneé nem tudja, hogy én miért vagyok ilyen, de tiszteletben tartja az életemet, és táplálkozási szokásaimat. Ami medvékből, és nagyobb ragadozókból áll. Nem kell sokszor ennem csak, mint egy rendes vámpírnak. Kb. tizenhat-tizenhét évesnek, nézek ki, már 4 éves korom óta. Most épp ennyi is vagyok. Tizenhét. És így is fogok kinézni örök időkig. A napfényben, mint egy rendes vámpír csillogok. A bőröm hideg, van szívem és vérem is. De, a szívem nagyon lassan, és rendszertelenül ver. Míg a rendes félvámpíroknak, nagyon gyorsan ver a szíve, és rendszeresen, addig nekem van, hogy egy fél napig meg sem moccan, aztán dobban egyet, majd megint csend, de van, hogy egy órába akár 10-szer, 20-szor is megdobban, de csak akkor, ha valamiért izgatott vagyok, ami nem fordul elő gyakran. És a vérem, olyan kevés, hogy ha vért adnák, el is fogyna, úgyhogy kb. úgy fél liter, van. Ezáltal aztán elpirulni sem tudok, mert mire a fejembe, érne a vér addigra nincs miért elpirulnom.

Van különleges képességem is, láthatatlanná, tudok válni, és ha már az vagyok, tudok mások gondolataiban olvasni. Ez egy nagyon hasznos képesség, ha el akarok tűnni egy időre, vagy ha csak nyugalmat akarok, de akkor már nem, amikor meghallom minden egyes ember gondolatát, aki csak elmegy mellettem. Azért költözöm most apámhoz, mert egy kicsit elegem lett anyámból. Eddig ugyanis, semmi baja nem volt a diétámmal, de most valahogy rájött az a mánia, hogy rászoktat engem is az emberi vérre. Valószínűleg, ha erőben, és gyorsaságban, hasonlítanák a normális félvérekhez, vagyis ha gyengébb lennék a rendes vámpíroknál megállított, volna, de így, hogy ugyanolyan erőben vagyok, mint a rendes vérszívók nehéz volt neki, ezért meg sem próbálta. Adok neki egypár évet, míg lenyugszik aztán haza, megyek. Reneé már csak ilyen, ez ellen nem lehet mit tenni.

   Elindultunk a kocsi felé a csomagjaimmal, amik simán elfértek a csomagtartóba. A hazavezető úton nem nagyon beszélgetünk. Charlie, csak annyit kérdezett, mikor szállítják a kocsimat ide. Én meg mondtam, hogy két héten belül. Váltottunk még egy pár szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik aztán az út hátra lévő részében csendben maradtunk. Én a kocsimon gondolkodtam, jobban mondva azon, hogy nem lesz-e nagyon feltűnő egy fekete porche, az oldalára vérvörös betűkkel ráírva, hogy: Vampire. Ezt egy kis poénnak szántam, - és hogy felhúzzam anyut -. Ez még Phoenixben el is ment, de itt, ahol a lakosság száma alig haladja meg a háromezer főt? Vajon mit fognak gondolni? Mindegy – döntöttem el magamban – ezen nem most problémázok, hanem akkor, ha majd valaki gyanakodni kezd. Végre oda értünk a házhoz. Egy órába telt. Charlie irdatlan lassan vezet, és ez nem is meglepő hiszen, ő a forksi jónép számára, csak Swan rendőrfőnök. Felvittem a szobámba a cuccaimat, ami az évek során egy cseppet sem változott. Kék falak, hajópadló, megsárgult csipke függöny. Igen, ez az én gyermekkorom. És itt, Forksban, máris jobban éreztem magam. Otthon Arizonában, csak éjszaka mászkálhattam, mert folyton sütött a nap, és csak is azért éltünk ott, mert anyám szerette a napot, és én ettől majd’ megőrültem.

- Hé, apu, élnek ebbe a városban vámpírok? – Apám rendesen meghökkent.

- Nem tudom, Bells, eddig egyel, sem találkoztam, de nemrég költözött ide egy új család, őket egyáltalán nem láttam, úgyhogy, majd kiderül. – Bólintottam, és felmentem a szobámba kicsomagolni. Utána felhívtam a megfelelő embereket, és addig ügyeskedtem, amíg el nem értem, hogy a kocsi holnap, reggel hatra itt legyen. Aztán elmentem fürdeni, és amíg a nedves hajamat fésültem, a tükörben nézegettem magam. Hófehér bőröm volt, pont olyan, mint egy vámpíré. A hajam gesztenyebarna, és a hátam közepéig ér. A szemem, pedig aranyszínű, néha egy árnyalatnyival sötétebb, de sohasem fekete. Szép vagyok, de félni fognak tőlem. Ebben biztos voltam. Ezt hívják az emberek önfenntartási ösztönnek.

Miután végeztem a fürdőszobában, lefeküdtem az ágyamba. Elhatároztam, hogy ma aludni fogok. Életemben eddig, kétszer-háromszor volt szerencsém ilyet cselekedni, és akkor sem volt maradéktalan az öröm. Viszont a jó benne, hogy nem kell várnom arra, hogy elaludjak, hanem ha én úgy gondolom, ki tudom kapcsolni az agyam, és az olyan, mintha elveszteném az eszméletem. De azért van benne rossz is. Például, nem valami szerencsés csalhatatlan vámpír érzékekkel aludni. Mivel ugyanolyan jó a hallásom, a szaglásom, és a látásom is, mint egy normális vámpírnak, nehéz minden apró-cseprő neszre nem felébredni. Most tíz óra van, tudtam, hogy felébredek, de azért beállítottam az órám, hogy négy órakor keltesen. Lefeküdtem aludni, bár cseppet sem voltam fáradt. Igaz soha életemben nem voltam fáradt, és valószínűleg ezután sem leszek. Lényegtelen. Szóval, lefeküdtem, és behunytam a szemem, és belezuhantam a sötétségbe…

Reccs!

Francba! Úgy ültem fel, mint ha mellettem robbantottak volna fel egy atombombát, pedig csak az erdőben tört le egy faág. Ránéztem az órára. Tíz ötvennyolc. Pazar! Újra lefeküdtem, és megint elaludtam. Négykor az órára ébredtem. Felültem, és abban a pillanatban földhöz vágtam a vekkert. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megszólalt. Felugrottam az ágyból, és nem éreztem semmi különöset, Semmi olyat, amit egy ember érez alvás után. Pontosan úgy éreztem magam, mint lefekvés előtt. Bementem a fürdőszobába, és megint letusoltam. Fél órát áztattam magam, aztán megtörölköztem. Hajszárítás, fésülés, öltözködés, és hat óra lesz öt perc múlva. Lerobogtam a nappaliba, majd onnan ki az udvarra, amikor pedig kiléptem az ajtón, épp láttam befordulni a sarkon a kocsimat. Úgy integettem, mint akinek elment az ép esze, de hát mit tettem volna, a legjobb barátnőm hozta a kocsit! Megállt előttem, és kiszállt.

- Hé, Izzy! – köszöntött, és ő is intett nekem, csak ő hívott Izzynek, az ismerőseim közül

- Hello, Allie! – kiáltottam izgatottan. – Úgy örülök, hogy jöttél!

- Nekem örülsz vagy a kocsinak? – kérdezte tettetett komolysággal.

- Háát… mindkettőnek! – adtam az ártatlan, és diplomatikus választ. Végig néztem a kocsimon, és ha tehettem volna, most azonnal végigszáguldok Forkson, de nem akartam feltűnést kelteni. Ehelyett beinvitáltam Alliet a házba.

- Nem, nem most nem mehetek be Izz! Sietek haza, vigyázz magadra, itt, oké? Ne keveredj bajba! –  Vörös szemében aggódás bujkált. Én meg felnevettem.

- Ó, ugyan már All, csak nem gondolod, hogy itt bajba kerülhetek? – kérdeztem még mindig kacagva.

- Nem a hellyel van a baj, hanem veled! – mormogta Allie, úgy hogy talán nem is akarta, hogy meghalljam.

- Majd igyekszem, vigyázni arra, nehogy rosszul viselkedjek, jó? – kérdeztem gúnyosan

- Persze, de tényleg légy óvatos! – Azzal megölelt, és futva távozott, Így ugyanis gyorsabban hazaér, mint kocsival. Mire beértem a házba már Charlie is felkelt.

- Jó reggelt, Bells! –  mondta

- Neked is, Apu! – válaszoltam. Felmentem a szobámba összepakolni a cuccaimat, majd belenéztem a tükörbe. Hajam ki bontva, és egy hajpánttal hátra tűzve. Egy farmer, és egy barna blúz volt rajtam, meg a fekete dzsekim. Megállapítottam, hogy átlagosan nézek ki. Az egyenes szárú farmer nem feltűnő, a barna blúz sem, a fekete kabát sem, valahogy mégis úgy éreztem, mindenki engem fog majd nézni.  
Miközben ezen gondolkodtam, elindultam a kocsi felé. Beültem, és elhajtottam a sulihoz. Mikor odaértem behunytam a szemem, kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam.  Az emberek illata azonnal megcsapott, és elkábított. Soha nem voltam, még ennyi emberrel egy helyen. Azt hittem tudom, majd türtőztetni magam, de így ennyi illatra nem számítottam. Vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy napközben inkább meg sem szólalok, de levegőt nem veszek. Még szerencse, hogy akár az idők végezetéig is tudok élni visszatartott lélegzettel. Elindultam a tanulmányi iroda felé, és beléptem. Itt gyorsan végeztem, kaptam térképet, órarendet, és egy kis cetlit, amit minden tanárral alá kell íratnom, majd visszahoznom tanítás után.

    A nap fő  eseményei ezzel véget is értek. Egész nap szinte alig vettem levegőt. A tanárok a bemutatkozósdit elhanyagolták. Így nekik is jobb volt, és nekem is. Mikor hazaértem elhatároztam, hogy aludni soha többet nem fogok, és ezen az éjszakán elmegyek vadászni. Úgy gondoltam itt úgysem történhet semmi kalamajka.

De ekkor, még nem ismertem Őt…