Megdermedve álltam, nem tudtam mit kellene mondanom. Elég nehéz volt úgy keresni egy hihető magyarázatot, hogy közben arra is vigyáznom kellett, hogy a gondolataim ne áruljanak el. Hirtelen rájöttem, hogy Edward – ha nem muszáj – nem olvas a gondolataimban. A kérdés csak az, hogy ez most a muszáj kategóriába tartozik-e. 
 
Úgy döntöttem adom a hülyét. Nincs sok értelme, de legalább időt nyerek vele. Küldtem felé néhány nyugtató hullámot, de az arca semmit nem változott. Tudta, hogy tudom, mire gondol, és magyarázatot várt. Egy hang sem jött ki a torkomon. 
 
Alice hirtelen ott termett a nappaliban, és mellém perdült. 
 
- Az új parfümöm – mosolygott angyali ártatlansággal. – Frézia. Öö... Talán túl erős? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. 
 
Alig bírtam felkaparni az állam a földről. Szerencsére nem voltam egyedül, Edward még nálam és jobban össze volt zavarodva. 
 
- Öö... Nem. Dehogy. Csak... Áá... Megőrültem – rázta meg a fejét. 
 
- Történt valami? – kérdeztem érdeklődve, mintha nem tudtam volna pontosan. 
 
- Semmi – felelte kurtán, és ezzel lezártnak tekintette a témát. Pár pillanat múlva kiviharzott a házból és eltűnt a sötétségben. 
Hangosan kifújtam a levegőt. 
 
- Ez közel volt. Köszönöm – simítottam végig az arcán. 
 
- Nincs mit – nevetett. – Láttam, hogy működni fog. Szegény azt hiszi teljesen bekattant – nézett utána szomorúan. – Nem döntötte még el, de valószínűleg nem fog nyomozni. 
 
Felsóhajtottam. 
 
- Profi vagy. Viszont valami nem stimmel a meséddel – öleltem át. 
 
- Mi? – kérdezte ijedten. 
 
- Nem létezik olyan parfüm, aminek jobb illata van nálad – suttogtam a fülébe. 
 
- Szeretlek – felelte. 
 
- Tudom. Érzem... – mondtam játékosan, majd gyengéden megcsókoltam. 
 
* * *  
 
Már késő este volt. Alice nem akart többet kockáztatni, szóval a biztonság kedvéért elment parfümöt venni. Amiből úgyis az lesz, hogy "gyorsan” benéz a kedvenc butikjába, aztán még pár kisebbe is, de akkor már egy cipőboltba is. Vagyis körbejárja az egész plázát és mindenhol felpróbálja az egész kollekciót. Nők... 
Szóval ehhez semmi kedvem nem volt, inkább itthon maradtam. 
 
A tévét néztem, bár egyáltalán nem érdekelt, valami sportprogram ment. Az emberek lassúsága és passzivitása egyszerűen idegesítő volt. Szinte fel sem fogtam a képsorokat, a gondolataimba merülve néztem ki a fejemből. 
Edward közben hazajött, mire észrevettem, már ott ült mellettem. 
 
- Zaklatott vagy – jegyeztem meg. 
 
- Nem akarok megnyugodni – nézett rám szigorúan, amikor megpróbáltam kicsit lazítani a hangulaton. 
 
- Mi történt veled? Olyan furcsa voltál délután. 
Miközben ezt kimondtam, erősen koncentráltam Alice tündérarcára. Reménykedtem benne, hogy még mindig mellőze azt a jó szokását, hogy a gondolataimat olvasgatja, mivel akaratlanul is leperegtek előttem a ma délután eseményei... Bella. 
Nem válaszolt. 
Az arca gondterhelt volt, áradt belőle a feszültség, de gyanakvásnak szerencsére nyoma sem volt. Elhitte. 
 
- Edward! Minden rendben? 
 
- Fogjuk rá. 
Kérdőn néztem rá. El akarta terelni a témát, de nem tudott semmit mondani. Végül nagy levegőt vett, és kelletlenül belekezdett. 
 
- Mostanában sokat gondolok Bellára. Ezerszer végiggondoltam mi lett volna ha... Ha nem szakítok vele – mondta ki nagy nehezen. – Mindig arra jutok, hogy így a legjobb mindenkinek, de egyszerűen nem tudok másra gondolni. Nem tudod megérteni, ugye? 
Nem, nem tudom! Mégis ki az a mindenki? Pontosan ez a legrosszabb nekünk. 
 
- Arra még nem gondoltál, hogy Bella még mindig szeret téged és szenved a hiányodtól? Nem lepődnék meg, ha kárt tenne magában. Ismered!  
 
- Nem – vágta rá. – Megígérte, hogy nem csinál semmit, amit később megbánna.  
 
- Jó. Tegyük fel, hogy van esze. Min változtat az? Attól még ugyanúgy fáj neki, mint neked. Akkor mi értelme volt? 
 
- Túl fogja tenni magát rajtam. Lehet, hogy most... szenved – mondta alig hallható, fájdalmas hangon. – Viszont.. Tíz év múlva már csak egy emlék leszek neki, egy feledhető diákszerelem. El fog felejteni, az emlékezete olyan, mint egy szita. Ő csak egy ember... 
 
- Ezen könnyen változtathatnál – célozgattam. 
 
- Soha – válaszolt dühösen. 
- Nem tehetem ezt vele – ismételte el ezredszer. – Talán már meg is gondolta magát – tette hozzá eltűnődve. 
Nem mutatta ki az érzéseit, de én természetes így is éreztem. Csalódott volt és szomorú. 
Nem tudtam mit mondani. Talán igaza van. Nem ismerem ennyire Bellát, nem is kérdezgettem ilyenekről. Ha Edward miatt akart átváltozni, akkor most valószínűleg elment tőle a kedve.  
 
Egy ideig csendben ültünk. Egyikünk sem akarta tovább feszegetni ezt az érzékeny témát, inkább a műsorra koncentráltunk. 
Baseball. Nem az emberek erőssége az biztos. Hogy lehet valaki ennyire lassú? Tíz percen belül már harmadszor vétette el az ütést a barnahajú. 
 
- El se lát odáig – mondtam szánakozva. 
 
- Az nem kifejezés. Rossz nézni. 
 
Ettől támadt egy ötletem. Hogyhogy nem jutott eszembe eddig? 
 
- Rég voltunk baseballozni. A londoni erdőben még egyszer sem játszottunk... 
 
- Szerintem nem túl jó ötlet – szakított félbe. 
 
- Miért? 
Nem felelt. 
 
- Esmé örülne neki. Hónapok óta begubózva élünk és unatkozunk. Előttünk áll az örökkévalóság, azt akarod, hogy erről szóljon? 
 
- De... – Most én szakítottam félbe. 
 
- Edward, te döntöttél így! Ha tényleg ezt akarod, akkor tovább kell lépned, és élned kell az életed! Lehet, hogy nem veszed észre, de ha te szenvedsz, akkor mi is. Ez már nem csak rólad szól! 
 
Tudom, nem vittem túlzásba a tapintatot. Sosem volt az erősségem. Az egész családom fejében ez járt, csak senki nem merte kimondani. Miért ne? Mit veszíthetek vele? Ennél rosszabb már nem lehet. Ez az életmód, amit folytatunk, már nem is nevezhető életnek, inkább csak létezésnek. 
 
Edward is hasonló dolgokra gondolhatott. Egy hosszú szünet után végül megtörte a feszült csendet. 
 
- Igazad van. Tényleg nem mehet így tovább az életünk. - Nagy levegőt vett. – Lezártam – mondta, de egy cseppnyi határozottság sem volt a hangjában. 
 
- Ez akkor igen volt? 
 
- Igen. Beszélek Carlisle-lal. 
Felpattant, és a következő pillanatban már fenn is volt az irodában. 
Elégedetten hátradőltem a kanapén és átkapcsoltam egy másik csatornára. 
Főzőműsor. Hurrá. 
 
- Szép volt- mondta valaki cinikusan. Rosalie lépett be a szobába. Először nem értettem. Miért lenne neki szívügye Edward lelki világa? Ugyan... 
 
- Mi? – kérdeztem értetlenül. 
 
- Ezt jól megmondtad neki – mosolygott önelégülten. – Büszke vagyok rád. – Szánalmas. 
 
- Az ő érdekében olvastam be neki, nem azért mert unatkoztam. Felfogta, szóval leszállhatsz róla. 
 
- Most miért vagy ilyen harapós? - Felsóhajtottam. Sosem volt köztünk felhőtlen a kapcsolat Rosalie-val, ő áll tőlem a legtávolabb a családban. Nem volt türelmem hozzá, felkeltem, és szó nélkül otthagytam. 
 
* * * 
 
Ahogy sejtettem, Alice csak hajnalban ért haza. A szobánkban vártam, egy könyvet olvastam.  
Kedvem lett volna hangosan felnevetni, amikor belépett öt táskával. Ledobta őket a szekrény elé és odatáncolt mellém. 
 
- Fél óra és itthon vagy, ugye? – húztam magamhoz mosolyogva. 
 
- Bocs, csak... 
 
- Tudom. Elrepült az idő – utánoztam a hangját. Hányszor eljátszottuk már ezt...  
 
- Nem ezt akartam mondani – válaszolt sértődötten. – Csak láttam, hogy fontos dolgokról fogtok beszélgetni Edwarddal és nem akartam semmit megzavarni – magyarázta. 
Hát persze, el is felejtettem. Szólhatott volna előbb is. 
 
- Óh. Értem. Kedves vagy, de felesleges volt. 
 
- Miért mondod ezt? Szerintem volt értelme... 
 
- Mégis mi? Nem jutottunk egyről a kettőre. Edward annyira... makacs. Egyszerűen nem tudom megérteni. Talán velem van a baj?  
 
- Dehogyis. Elgondolkodott. És... – Felcsillant a szeme. 
 
- Igen? 
 
- Hétvégén szép időnk lesz. Gyönyörű vihar készül. 
 
- Remek –feleltem monoton hangon. 
 
- A te ötleted volt – figyelmeztetett. 
 
- Edward reakciója után nem fűzök hozzá túl sok reményt. 
 
- Olyan pesszimista vagy – forgatta a szemeit. 
- Csak realista. 
 
- Valahol el kell kezdeni – vont vállat még mindig jókedvűen. 
 
Pár percig szótlanul ültünk. Csak átöleltem és elmerültem a szemeiben. Amikor vele vagyok, olyan mintha képességet cseréltünk volna, nála jobban semmitől nem tudok megnyugodni.  
Hirtelen felkapta a fejét, és a semmibe meredt. Döbbenten nézett, ideges volt, és... ijedt. Jól ismertem ezt az arckifejezést. Látomás... 
- Alice, mit látsz? – kérdeztem tőle feszülten.