Az ereimben megfagyott a vér. Mindketten bizonytalanul és aggódva méregettek. Én közben ezerszer lepörgettem az agyamban az összes apró döntésemet, amit az elmúlt egy napban hoztam meg. Nem volt sok. Olyan meg főleg nem, ami a halálomhoz vezethetett. 
 
- És hogy... fogok meghalni? – kérdeztem Alice-t. 
 
- Még egyáltalán nem biztos, hogy meg fogsz halni... – motyogta inkább csak magának. 
 
- Mit láttál? – kérdeztem újra. 
 
- Épp ez a baj, hogy semmit. Nem látom, hogy valaki megtámadna vagy valami környezeti katasztrófa készülődne. Egyszerűen csak nem látom a jövődet. Londonban vagy. Ennyit tudok biztosan. Valahova mindig elindulsz, de utána köd... – magyarázta gondterhelten. 
 
- Bella, milyen döntéseket hoztál mostanában? – hallottam Jasper hangját. Nyugodt volt és megnyugtató – mint mindig.  
A képességének köszönhetően a körülményekhez képest egész kellemes hangulat alakult ki, mintha nem is a közeljövőben bekövetkezendő halálom lenne a téma. Edwardra és Jacobra gondoltam, hisz egész nap körülöttük forogtak a gondolataim. Viszont semmi konkrétat nem döntöttem el. Nem is akartam őket látni. Egyikkőjüket sem. Az más ügy, hogy az én szerencsémmel – akármilyen elővigyázatos vagyok – bármelyik percben beleütközhetek Edwardba. Jasperrel már kétszer is sikerült eljátszanom a mutatványt, vele miért ne? Másfelől, nem rajtam múlik, de Jacob hamarosan megtisztel a társaságával.  
Hirtelen leesett. Jacob. Akármit is mondok neki, ideges lesz. Vagy csalódott, vagy dühös, vagy akármi. Az érzései el fognak rajta uralkodni. Emily sebzett arca jelent meg a szemem előtt. Ne! 
 
- Bella! –zökkentett ki Jasper. Rájöttem, hogy még mindig nem válaszoltam. Ezt az apró részletét az életemnek viszont nem akartam velük megosztani. Ősellenségek. Jobb, ha nem tudják egymásról, hogy egy városban fognak tölteni egy kis időt. Ha nekik elmondom, akkor Jacobnak is el kellene. Vagy ha titokban tartom, úgyis rájön. Az én hazudási készségemmel és szerencsémmel... Viszont semmi kedvem azt hallgatni, hogy Cullenék miatt jöttem ide és rossz hatással vannak rám. A végén még beárulna Charlie-nak, én meg mehetnék vissza Forksba. Nem. Még nem volt elég Londonból, a szabadságból, Jasperből és Alice-ből... Nem. – Valamit nem akarsz elmondani. Zaklatott vagy – tette hozzá. 
 
- Ne viselkedj gyerekesen! – csattant fel Alice. – Ez most nagyon komoly! Akármi történt, el kell mondanod! – ejtette ki lassan, határozottan az utolsó részt. Vettem egy nagy levegőt, és lélekben felkészültem rá, hogy elmondjam nekik. Jobb túlesni rajta... 
 
- Ennek az egésznek szerintem semmi jelentősége – mondtam, de láttam a szemükön, hogy ők nem így gondolják. – Azt már elmeséltem, hogy... amikor elköltöztetek... jártam Jacobbal.- Lesütöttem a szemem, nem akartam látni a reakciójukat. – Azt viszont nem mondtam el, hogy az óta többször is felhívott. – A hangom érzelemmentes és monoton volt. Újra és újra bűntudatom támadt, mert nem vettem fel. Sajnáltam Jacoböt, de nem akartam még többet bántani. Ezt valószínűleg se ő, se a jelenlévő vámpírok nem tudnák megérteni. Nem is említettem meg nekik, bár Jasper úgyis érezte a lelkiismeret furdalásomat. – Nem vettem fel és sosem hívtam vissza. Ez tűnt a legjobb ötletnek.  
 
- És nem az?  
 
- Nem. Pár napja azt mondta Angelának, hogy eljön meglátogatni. Mert beszélnünk kell...  
Jelentőségteljesen egymásra néztek. Direkt oldalra pillantottam, miközben vártam a megjegyzéseiket, de egy hosszú percig meg sem szólaltak. 
 
- Nem találkozhatsz vele – mondta végül Jasper. – Lehet, hogy nem hiszed el, de a vérfarkasok veszélyesek! – Hát persze, mert a vámpírok nem azok... Mellesleg a hátam közepére sem kívántam az egészet, de eddig sem rajtam múlt. 
 
- Nem hallgat rám.  
 
- Akkor véletlenül sosem leszel otthon – szólt közbe Alice.  
 
- Csak időhúzás – sóhajtottam. Ha lenne bármi mód is rá, hogy elkerüljem ezt a kínos látogatást, már rég megtettem volna.  
 
- Inkább, mint hogy kockáztasd az életed!  
 
- Oké. - Legyen, ahogy akarják. Talán egy idő után feladja, bár nem sok rá az esély. – Nem találkozok vele. Este felhívom. 
 
- Eldöntötted – állapította meg határozottan Alice. – Már látlak – folytatta csukott szemmel. – Fél percen belül telefonod lesz. 
 
Ahogy mondta, a mobilom rezegni kezdett a táskámban. Azt vártam, mikor mondja el, ki van a vonal másik végén, de ezúttal nem szólt semmit. Az arca hirtelen sápadtabb lett, gondterhelten ráncolta a homlokát. Előkotortam a villogó készüléket, de a kijelző láttán majdnem felsírtam. Jacob. Az ujjaim remegni kezdtek. Kikapcsoltam. Mindketten engem néztek. Alice össze volt zavarodva és valami bosszantotta. Ennek ellenére úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna. 
 
- Jacob hívott? – kérdezte Jasper, de inkább egy ténymegállapításnak hangzott. Bólintottam. 
 
- Gondoltam. Hát... Ez megmagyaráz mindent – fordult Alice felé. Én még mindig semmit nem értettem. Alice arca sértett volt, Jasper csak nevetett rajta. 
 
- Öö... Elmagyarázná valaki, hogy miről van szó? – Talán velem van a baj, de nekem nem sikerült rájönnöm az összefüggésre.  
 
- Csak arról van szó, hogy Alice nem szereti a vakságot. Úgy tűnik, nem látja a barátod jövőjét. 
 
- Ez lehetséges? – kérdeztem levegő után bizonytalanul. Végül is logikusnak tűnt. Ha Edward ereje nem működik rajtam, akkor elképzelhető, hogy van pár kivétel Alice látomásaira is. 
 
- Lehet, csak átmeneti állapot. Vagy egy farkason sem működik... – ismerte be csalódottan Alice. A hangjába viszont egy kis megkönnyebbülés is lopózott, hisz ez azt is jelentette, hogy ha semmi nem jön közbe – amit kötve hiszek -, akkor hosszú életem lesz. Már ha ezt az életet hosszúnak lehet mondani. Emberi mércével igen. Mármint átlagos emberi mércével. Az én skálámon az életem mindig rövidnek fog tűnni, ha száz évig élek is. 
 
- Igazából teljesen mindegy. A lényeg az, hogy amíg a terveidben szerepel egy... –kereste a szavakat. Szánalmasnak tartottam ezt a háborúzást. Ismerik egyáltalán egymást? Ártott valamelyikük valamit a másiknak? Aligha. Egyikőjük sem tehet a származásáról, arról, hogy mi a fajtája. Előítéletek. Idióták... – Szóval, ha nem jelent nagy gondot, kerüld el őket. Hidd el, nagyobb biztonságban vagy, ha távol tartod magad tőlük – fejezte be Jasper hűvösen. 
 
- Úgyis napi szinten életveszélyben vagyok, ez semmiség. Amúgy nem rajtam múlik, ő erőlteti az egészet. – Jasper szeme hirtelen felvillant. Csak tippelni tudtam, mire gondolhatott, de az is elég volt. Na ne... 
 
- Ne avatkozzatok bele! Lehet, hogy kicsit... Oké, nagyon idegesítő tud lenni, de nem akarom, hogy megöljétek! – mondtam szinte hisztérikusan. 
 
- Csak egy nagyon kicsit törném el a csontjait – nevetett Jasper. 
 
- Ez egyáltalán nem vicces! – förmedtem rá mérgesen. Már felkészültem egy alapos szent beszédre, de hirtelen el kezdett áradni bennem a nyugalom... 
 
- Bella, mennyit aludtál este? Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg. Örültem, hogy elterelte a témát, de nem lehettem biztos benne, hogy komolyan vett-e, amit mondtam. Csak reménykedni tudtam benne. Persze, sokkal egyszerűbb lenne, ha engedném őket, hogy elintézzék. A saját dolgomat nehezítem meg vele, de nem bírnám ki, ha belekeverednének. Ez a mi dolgunk Jake-kel, semmi közük hozzá. Azzal nyugtatgattam magam, hogy valószínűleg hamarabb beszélek vele - és haza kergetem Forksba – mint hogy ők összefutnak vele. Alice látomásai nélkül esélyünk sincs rá. 
 
- Nem sokat – vallottam be. – Ahogy látod, elég fáradt vagyok, köszi, nem kérek többet belőle – mondtam cinikusan. Mosolyogva közelebb lépett és átkarolt. Legszívesebben ellöktem volna, de felesleges kísérlet lenne, valószínűleg meg sem érezné. 
 
- Ne! – nyögtem fel. Tudtam, hogy értelmetlen volt, inkább beletörődtem. Vártam a mély apátiát, de nem jött. Helyette kipattantak a szemeim, és mintha gyorsabban kezdett volna folyni a vér az ereimben.  
 
- Gondoltam, felébresztelek egy kicsit – mondta ártatlanul. – Egy kicsit erősre sikerült, szóval előfordulhat, hogy ma egy kicsit nehezen fogsz elaludni... – nevetett. 
 
- Köszi – motyogtam.  
 
* * * 
 
A délután hamar eltelt. Érdekes, hogy az a pár óra kevesebbnek tűnt, mint délelőtt az unalmas előadás. Talán Jasper és Alice miatt van, ha velük vagyok, csak úgy repül az idő. Annak örültem a legjobban, hogy egész délután egy másodpercig sem gondoltam Jacobre. Rekord. Itthon viszont Angela rögtön azzal fogadott, hogy kerestek telefonon. Nem kellett megkérdeznem ki volt az. A mobilom is teli volt nem fogadott hívásokkal, most meg az üzenetrögzítő is. Ha így folytatja, komolyan feljelentem zaklatásért. Oké, rossz ötlet, Charlie vele van, a kis protekciós úgyis megúszná.  
 
- Látom jót tett a friss levegő – mutatott rá Angela. Halkan felnevettem. Ha ő azt tudná... – Későn van. Elmegyek aludni.  
 
- Nem maradok fenn sokáig, én is mindjárt megyek. Jó éjt! – mondtam, bár biztos voltam benne, hogy egy ideig még ébren leszek. A szemeim egyszerűen kipattantak, olyan éber voltam, mint még soha. 
 
Úgy döntöttem, hasznosan töltöm az időt. Lekapcsoltam a villanyt, helyette feloltottam az olvasólámpát a nappaliban. Elővettem a füzetem, és elcsentem Angela jegyzeteit. Ahogy olvasgattam, be kellett ismernem, tényleg ez volt idén a legérdekesebb téma. A tengerbiológia alapjai. Még éjfél előtt lemásoltam az egészet, mégsem fáradtam. Mintha egy full extrás Duracell elem lennék, ami nem akar lemerülni. Elkezdtem egy könyvet olvasni, de túl rövid volt, hajnalban azzal is végeztem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Rendet raktam a szobámban, összepakoltam a nappaliban, de csak még hiperaktívabb lettem. Az óra már hajnali négy felé közelített, de még mindig nem jött álom a szememre. Hogy is mondta Jasper? Ha nehezen tudok elaludni, ne izguljak? Nemsokára fel kellene kelnem, azért ez már túlzás! Soha többet nem engedem neki, hogy használja rajtam a képességét. 
 
Az idő - ma már másodszor – úgy tűnt, mintha le lenne lassítva. Már nem is akartam elaludni, át sem öltöztem pizsamába, rögtön a holnapi, vagyis mai ruhámat vettem fel. Nem tudtam mit csináljak, amivel nem keltem fel Angelát. Unalmamban már a hajamat is kivasaltam, pedig sosem szoktam. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet, nem akartam gondolkozni. Támadt egy ötletem.  
Írtam pár sort Angelának, ha felébredni, mielőtt visszaérek. Pénteken csak egy esti óránk van, semmi oka korán kelni, de a biztonság kedvéért nem léptem le szó nélkül. Már csak az hiányzott, hogy el kezdjen aggódni. Természetesen volt rá oka, de akkor még nem is gondoltam rá. 
 
Felkaptam a kabátomat és lefutottam a kocsimhoz. Az utca ki volt világítva, a város fényei innen is láthatók voltak. Mintha nem is éjszaka lenne. Gyönyörködtem egy sort a látványban, és sokadszorra is megállapítottam, hogy imádom Londont. Beszálltam a kocsimba, beindítottam a motort és száguldottam. Letekertem az ablakokat, a hűvös éjjeli szellő az arcomba csapott, de egyáltalán nem zavart. Az út néptelen volt, csak néha láttam egy-egy másik autót. Az áruházak, pubok és a mozik viszont még mindig nyitva voltak. Egy percre sem állt meg az élet. Szerettem a nyugalomnak és a nyüzsgésnek ezt a furcsa keverékét. Bekapcsoltam a rádiót, és hagytam, hogy a zene betöltse az autót. Milyen régen hallgattam... Forksban mindent kerültem, ami Rá emlékeztetett, most mégsem fájt annyira. Egy spanyol szám szólt, a nagy részét értettem. Ez is egy érzelgős szám volt, de most nem törődtem vele, hogy ezzel csak kínzom magam. Engedtem, hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam. 
 
Nem tudtam hova megyek, csak vezettem. Lassan kiértem Camdenből, de nem törődtem vele, mentem tovább. Sosem voltam autóőrült, és nem élveztem a száguldást, mindig rossz szemmel néztem, ha Edward átlépte a megengedett sebességet. Most viszont akaratlanul is gyorsítottam egy kicsit. Nem figyeltem a sebességmérőt, de éreztem, hogy tilosban járok. Különösebb figyelmet azonban nem fordítottam erre, tudván, hogy én voltam az egyetlen autós a közelben. Felhangosítottam a zenét. A fejemben megszólaltak a vészcsengők, tudtam jól, hogy lassítanom kellene. Az ösztöneim megsúgták, hogy bajban vagyok. Lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. A szívem hevesebben kezdett verni, és nehezebben kaptam levegőt. Nem, még mindig nem voltam túl rajta. Nem érdekelt, hogy ártok magamnak. A kívánt adrenalin elárasztott, és végre megkaptam, amit akartam. 
 
- Ne! Bella, ne csináld! – hallottam mérges hangját. Gyönyörű volt, még mindig. Nem nyitottam ki a szemem. 
 
- Lassíts! Figyelj az útra! – morogta feszülten. Nem számított, hogy mérges rám. Az sem, hogy ha lesiklok az útról, meghalok. Mindegy volt, hisz végre ott volt velem. Átadtam magam a sebességnek, a csípős szélnek és a hangjának. Nyugodt voltam. Nem szólalt meg. Sírni kezdtem, záporoztak a könnyeim, de nem volt már bennem adrenalin és a kocsiban csend honolt. Fájdalmasan kinyitottam a szemem, de valami fehér fény majdnem megvakított. 
 
- NE! – ordította a fejemben. Összeszorítottam a szemhéjaimat, visszatartottam a lélegzetem, és vártam. Az a valami – feltételezem, egy autó – hangos reccsenéssel belém csapódott. A fejem nekivágódott az ülésnek, az üveg ripityára tört és rám hullott. A biztonsági öv belevágott a derekamba, a zene hirtelen abbamaradt. Éreztem, ahogy minden porcikám sajog, és a fejemből folyik a vér. A szagtól émelyegni kezdtem. Szédültem, fájt a fejem, mégis boldog voltam. Hallottam a hangját, kétségbeesett, tiltakozó... Mintha törődne velem. A távolban mintha valami kigyulladt volna. Igen, láttam a lángokat, de már nem érdekelt. Lassan elindultam az öntudatlanság felém és a sok fájdalom ellenére mosolyogva vártam, mi jön most. Lebegtem...