Alice órák óta föl-le járkált a szobában. Az arca érzelemmentes volt, tekintete a semmibe meredt. Az érzései semmit nem változtak. Nyugodt volt, de csak a jelenlétem miatt. Erősen koncentrált, Bella minden apró döntését alaposan nyomon követte. 
 
- Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdeztem. Az arca egy pillanatra újra eleven lett, de csak addig, amíg gyorsan válaszolt nekem. 
 
- Csak elővigyázatos vagyok.  
 
- Semmi okod rá. Csak a farkas miatt nem láttad a jövőjét. Az éjszaka közepén még Bella sem tudja veszélybe sodorni magát. 
 
- Rossz előérzetem van – mondta gondterhelten. 
 
- Túlterheled magad. Most úgyis alszik – mutattam rá. 
 
- Nem. Még ébren van. – Ránéztem az órára, már hajnal volt. Mit csinál ilyenkor? Nem tudok sokat az emberekről, de abban biztos vagyok, hogy legalább nyolc órát kell naponta aludniuk. 
 
- Mit csinál? Tanul? 
 
- Lehet. Valamit ír, de ahhoz túl homályos, hogy lássam, mit. Tíz másodperc múlva befejezi. 
 
- Izgalmas – jegyeztem meg, de nem hiszem, hogy hallotta. A szemei megint elrévedtek. Egy sóhaj kíséretében bevonultam a dolgozószobámba.  
Levettem a könyvespolcról egy vaskos kötetet, és olvasni kezdtem. Annyira belefeledkeztem, hogy először észre sem vettem, Alice megjelent az ajtóban. Kiesett a kezemből a könyv. A feszültség hullámokban tört ki belőle, majd felváltotta az aggodalom. A tekintete üres volt, levegő után kapkodva ingatta fejét jobbra-balra.  
 
- Alice! – kiáltottam. Nem felelt. Az ujjai görcsösen szorították az ajtófélfát. Átöleltem és próbáltam elárasztani nyugalommal.  
 
- Alice, mit látsz? – kérdeztem higgadtan. 
 
- Bella... az út... fák... – motyogta. Semmit nem értettem belőle. 
 
- Mit látsz pontosan? – Leültettem a kanapéra. 
 
- Bella bajban van – mondta ködös tekintettel. – Tudtam! Éreztem! – A feje a vállamra borult, most az ingemet szorította. 
 
- Mi történt?  
 
- Még semmi. Öt másodperc – jelentette be jéghideg hangon. 
 
- Mi történt? – kérdeztem hasonló hangnemben. 
- Karambolozott. Elvesztette az eszméletét. Oda kell mennünk! – ugrott fel. Elindult az ajtó felé, de elkaptam a kezét és visszahúztam. 
 
- Várj! Azt mondtad karambolozott. Akkor nem csak ő van ott. Nem mehetünk oda, mégis honnan tudnánk róla? Nem leplezhetjük le magunkat! Gondolkodj ésszerűen! – Arról nem is beszélve, hogy mennyi vér lehet... Én is aggódtam, de nem mertem kockáztatni. Beleborzongtam a gondolatba, mi történhetne. Próbáltam kiűzni a fejemből a borzalmas szeptemberi emléket. 
 
- A fiú is elájult. A lány jól van. Csak pár karcolás – mormolta Alice.  
 
- Angela is ott van? 
 
- Nem. A másik autóban vannak ketten. Hívni fogja a mentőket – mondta valamennyivel nyugodtabban, most, hogy a lány eldöntötte.  
 
- És Bella? 
 
- Beverte a fejét és a kezére hullottak a szilánkok. Eszméletlen – darálta gépiesen. 
 
- Akkor semmi okunk aggodalomra. Miután értesítették Angelát, bemegyünk meglátogatni. Semmi feltűnés. A barátai vagyunk, délutánra már mi is „megtudhatjuk” – közöltem vele a tervet. Lehunyta a szemét. 
 
- Nem – felelte végül kimérten. – Most azonnal oda kell mennünk. 
 
- Alice! Te mondtad, hogy hamarosan már a kórházban lesz. Most csak az orvosok tudnak neki segíteni. Ha odamegyünk, tudni fogják, hogy valami nincs rendben velünk. Nem akarom, hogy bárki is gyanút fogjon. Tudod jól, hogy milyen következményt von maga után, ha eláruljuk a titkunkat! – Láttam, hogy az arcán végigfut a felismerés, és végre belátja, hogy igazam van. 
Felsóhajtott, amit beleegyezésnek tekintettem. A nap első sugarai besütöttek az ablakon, jelezve, hogy nemsokára itt a reggel. Tudtam, hogy a délelőtt nem lesz kellemes. Egy újabb napot ellógtunk a suliból. 
 
* * * 
 
A hatalmas aulában vártunk. Alice ujjaival idegesen dobolt a pulton. Rengetegen voltak a kórházban. A folyosókról enyhe steril szag szűrődött be. A falak mindenhol zöldre voltak festve. Az emberek úgy gondolják, a zöld megnyugtató szín, ezért jót tesz az ideges orvosoknak a műtétek előtt, az izguló betegekről nem is beszélve. Talán már túlságosan is hozzászoktam, hogy ha feszült a légkör, azonnal nyugalmat teremtek. Mindenesetre nekem egyáltalán nem a nyugalom jutott eszembe a színről. Inkább a türelmetlenség, a feszélyezettség és az idegesség. Valamiért elfogott a rossz előérzet, de nem tudtam megmagyarázni, miért. Valami be akart törni a tudatomba, mintha elfelejtettem volna valami fontosat. Mintha figyelmeztetni akart volna... Megráztam a fejem.  
Talán csak a sok ember sokféle érzelme hatott így rám. A betegek viszonylag egy hullámhosszon voltak Egy összefüggő hangulatmassza, ha fogalmazhatok így. Nem fáradoztam a szétválasztásukkal, ennyi személy megnyugtatásához pedig most nem volt energiám. Én is nyugtalan voltam, ahogy Alice is.  
 
A recepciós nő végre odasietett hozzánk. Fáradt volt és nem volt valami jó kedvében. Idegesen matatni kezdett a papírok között, majd megnyitott valamit a számítógépen. Nagy nehezen mosolyt erőltetett az arára, és megkérdezte, miben segíthet. 
 
- Isabella Swanhez jöttünk – közölte Alice kurtán. A nőnek nem tetszett a lekezelő hanglejtése, de továbbra is nyájasan beszélt. Végigmért minket, majd megjátszott sajnálattal válaszolt neki. 
 
- Csak rokonok látogathatják. A beteg kérése. – Ahogy Edward mindig is mondta, Bella csendben szenvedő típus. De mi értelme van ennek? Londonban szinte senki nem ismeri, az új osztálytársaival alig beszél – nekem ezt mondta. Akkor kit nem akart látni? Talán ránk gondolt? Össze voltam zavarodva. Alice, mintha hallotta volna a gondolataimat, válaszolt. Olyan gyorsan és halkan beszélt, hogy emberi fülek nem érzékelték, csak én hallottam. 
 
- Jacob. Megígérte nekünk, hogy ha rajta múlik, távol tartja magát tőle. Tegnap azt mondta, nemsokára idejön. Valószínűleg akkor még benn tartják. Így nem jöhet be hozzá. 
 
Bólintottam. A gyors beszélgetésünket természetesen senki nem vette észre. Alice és a rossz hangulatú recepciós farkasszemet néztek. 
Átkaroltam Alice-t és angyalian az emberre mosolyogtam. 
 
- A testvérei vagyunk. Sajnos csak most értünk haza a nyaralásunkból, és a lakótársától hallottuk a történetet. A szüleink Amerikában vannak. Szerintem semmi szükség rá, hogy felizgassuk őket, jobb, ha nem tudnak róla. A húgunk örülne nekünk – mondtam szívszaggató arckifejezéssel. Megtette a hatását. Sűrűn pislogva, tátott szájjal nézett. Tisztában voltam vele, milyen egyszerű elbűvölni az embereket, de eddig nem sokszor csináltam.  
 
- Hát persze... elnézést. Az más. Menjenek csak – hebegte. El se kérte a papírjainkat, csak leolvasta a kórterem számát a monitorról. Semmit nem fogott fel a külvilágból, teljesen a hatásom alatt állt. 
 
- Köszönjük – mosolyogtam hálásan. Alice még vetett rá egy rosszalló pillantást, majd elindult a második emelet felé. Túl sok volt itt a vér, természetesen nem lélegeztem. A tudatalattim visított, hogy észrevegyem, de még mindig nem tudtam, miért áraszt el az a bizonyos rossz érzés. 
 
Halkan kopogtatott az ajtón. Nem várta meg a választ, be is lépett. Ahogy bevágódott az ajtó, és már senki nem láthatta, vámpírsebességgel odatáncolt Bella mellé. 
 
- Helló, Bella! Hogy érzed magad? – Mindkét kezén fehér kötés volt, de gipszre nem volt szüksége, nem tört el. A homlokán volt egy kisebb horzsolás, de ha nem lenne ilyen jó a látásom, talán fel sem tűnne. Az arca sápadt, színtelen volt, szemei alatt halvány karikák éktelenkedtek. Valószínűleg nem aludt sokat... 
 
- Jól – felelte meglepetten. Nem számított ránk. – Ne is kérdezzem meg, hogy kerültetek ide, ugye? – kérdezte szórakozottan, és félrerakta a telefonját, amin az előbb valószínűleg SMS-t írt. 
 
- Miért nem hívtál minket? Most azonnal elmeséled az egészet – mondta Alice szinte parancsolóan. Bellának persze semmi kedve nem volt beszélni róla. Bátorítóan rámosolyogtam. 
 
- Azt hittem már tudjátok – sóhajtott. – Amúgy hogy sikerült bejutnotok? Direkt megkértem, hogy ne engedjenek be senkit – terelte a témát. 
 
- Talán zavarunk? – kérdezte Alice sértődötten. 
 
- Dehogyis. Ashleyt akartam távol tartani és nem jutott más az eszembe – magyarázta. Zavartan kutattam az emlékeimben, de nem emlékeztem a névre.  
 
- Ashley? – kérdeztem. – Az osztálytársad? – kockáztattam meg. Megrázta a fejét. 
 
- Nem. Csak tegnap... vagyis pár órája ismerem. Ő hívta ki a mentőket. – Alice mindent tudón bólintott. 
 
- Egyáltalán mit kerestél az úton hajnalban? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést, amit még mindig nem tudtunk. 
 
- Unatkoztam. Nem tudtam aludni... – nézett rám. Rögtön értettem a célzást. Már megint miattam került bajba... Alice elfojtott egy mosolyt. 
 
- És utána? Hogy sikerült belemenned valakibe, ha annyira éber voltál? – kérdezte. 
 
- Hát... az úgy volt... A sofőr kissé ittasan vezetett, Ashleynek pedig nincs jogsija – magyarázta. 
 
- Mi? – csattant fel Alice. – Fel kellene jelentened! Akár meg is halhattál volna! – Bella már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de félbeszakítottam. 
 
- Alice-nek igaza van. Legalább a jogsijától búcsúzzon el egy időre. Az emberek annyira sebezhetőek amúgy is, az ilyen alakok pedig még rá is segítenek. Nem értem, miért akarod őket védeni. – Bella hirtelen nagyon érdekesnek találta a padlót, és elmerült a minták elemzésében. Mit érzett? Idegesség és... lelkiismeret furdalás? Valamit nem akart elmondani, és ahogy ezt az arckifejezést ismertem – lázasan kutatott valami ürügyet, hogy elterelhesse a témát. 
 
- Bella? – Felnézett. 
 
- Az az igazság, hogy nem az ő hibája – vallotta be. Kérdőn néztünk rá. – Azt hiszem egy kicsit gyorsan hajtottam... – Nem bírtam visszatartani a nevetést. 
 
- Te? Gyorsan? Az nálad mennyi?  
 
- Valamennyivel túlléptem a megengedettet... – motyogta. Zavarban volt, pedig semmi oka nem lett volna rá. Két vámpír jelenlétében a sebesség nem téma, ezt ő is tudhatná. Ha vámpírmemóriám nem csal, látott már engem tavaly vezetni. 
 
- Tudom, hogy feleslegesen mondom, de máskor jobban figy... – mondta Alice, de a szemei a semmibe révedtek, és nem fejezte be a mondatot. Ideges volt, de a reggelihez képest jobban festett. Egy pillanat alatt megkerültem az ágyat és a vállára tettem a kezem. Bella ijedten kapta oda a fejét. 
 
- Semmi komoly – nyugtatott meg Alice mindkettőnket, de a hangja nem volt túl meggyőző. 
 
- Mit láttál? – kérdezte Bella kíváncsian. Alice idegesen tördelni kezdte az ujjait. 
 
- Semmiség. Most el kell mennem, mielőtt Edward... Szóval nemsokára visszajövök – mondta. – Életben tudsz maradni addig? – Bella nem válaszolt, van egy olyan érzésem, hogy ennek az elhangzott név az oka, ugyanis a szívverése szépen felgyorsult. 
 
- Itt maradok vele – szóltam közbe. – Ha valaki kérdezi, akkor a szokásos. – Megcsókolta az arcomat, gyorsan elbúcsúzott, és kilibbent a kórteremből. Csak reménykedni tudtam, hogy kifelé nem húzza ki a gyufát a recepciós nővel, de ahogy elnéztem, most nagyobb gondja is van annál.  
 
- Miért nem mondta el, mi történt? – törte meg a csendet Bella.  
 
- Fogalmam sincs. Talán tényleg lényegtelen.  
 
- De... ugye nem esett baja... Edwardnak? – mondta ki nehezen a nevét.  
 
- Hányszor mondjam még el, hogy nekünk nem lehet ártani? Vámpírok vagyunk, inkább magad miatt kellene aggódnod. 
 
- De én jól vagyok... 
 
- Hány nap börtönbüntetésre ítéltek?  
 
- Ma este még itt kell maradnom – jelentette be szenvedő arccal. – Megfigyelés alatt tartanak, mert volt egy enyhe agyrázkódásom – mondta kelletlenül.  
 
- Tényleg nem nézel ki túl egészségesnek, jobb, ha nem szöksz meg. – Grimaszolt. 
 
- Azt mondták, ha semmi bajom nem lesz, akkor a szüleim nem fogják megtudni. Csak ezért vagyok még bent. 
 
- Máskor azt hiszem, nem manipulállak, abból csak katasztrófa lesz. Sajnálom.  
 
- Nem a te hibád. Előbb-utóbb úgyis eszembe jutott volna, hogy... – Hirtelen elhallgatott. A szavainak nem volt értelme, de – akárcsak pár perccel ezelőtt – most is volt egy olyan érzésem, hogy valamit el akar hallgatni. 
 
- Mi jutott volna az eszedbe? Frontálisan beleütközni egy alkoholistába? – Nem válaszolt. Ujjaival a takaró szélével játszott és zavartan pislogott. Valami nem stimmel. Jajj ne, az nem lehet... 
 
- Bella – mondtam halkan és olyan megnyugtatóan, ahogy csak tudtam. – Ugye nem szándékosan hajtottál bele az autóba? – A hallgatását igennek vettem. Próbáltam higgadt maradni, de attól tartok, a hangom valamennyivel keményebbre sikeredett a kelleténél. 
 
- Te nem vonzod, hanem keresed a bajt! – förmedtem rá. – Mire volt ez jó? Meg akarod ölni magad? – Úgy éreztem a fájdalmat és a szomorúságot, mintha a saját érzéseim lettek volna. 
 
- Te ezt nem érted – suttogta maga elé. 
 
- Akkor magyarázd el! – mondtam egy árnyalattal kedvesebben. 
 
- Hülyének fogsz nézni. – Már megtörtént. 
 
- Megígérem, hogy nem foglak – feleltem komolyan. Láttam az arcán, hogy hisz nekem, de még mindig kellemetlenül érezte magát a téma miatt. Nem akart belekezdeni, de nem szólaltam meg. Türelmesen vártam, de ő hallgatott, a kisugárzása pedig egyre negatívabb lett. Közelebb ültem hozzá és könnyedén megérintettem a kezét. Az én jéghideg bőrömhöz képest tűzforró volt, szinte égetett. A nyugalom szépen lassan áradni kezdett benne. Amikor már nyoma sem volt a negatív érzéseinek, újra feltettem a kérdést. 
 
- Miért csináltad? – Rám nézett, a szemei még mindig szomorúak voltak. 
 
- Megígéred, hogy akármit mondok, nem mondod el senkinek? 
 
- Igen. – Mély levegőt vett bólintott. Meglepett, hogy ennyire bízik bennem, de örültem neki. Talán Alice túlságosan is letámadta és megijedt tőle. Az utóbbi időben tényleg úgy viselkedtünk, mintha a szülei lennénk, de ebben semmi hátsó szándék nem volt. Utólag beismerem, hogy emberszemmel csak annyit láthatott, hogy árgus szemekkel figyeljük minden mozdulatát és nem hagyunk neki semmi magánéletet. Talán igazságtalan volt  
„eltiltani” a Black-fiútól, akkor is, ha ez is az ő érdekében történt. Ahogy elmesélte, mi minden történt vele, meg tudtam érteni, hogy sokat jelent neki. Megfordult a fejemben, hogy bocsánatot kérek érte és visszavonom az egészet, de nem volt időm gondolkodni, mert Bella elkezdett beszélni. 
 
- Még Forksban jöttem rá. Ha veszélyben vagyok, az adrenalintól hangokat hallok – mondta csendesen. Az első gondolatom az volt, hogy a hangoktól annyira megőrül, hogy nem tud az útra figyelni, vagy direkt eléri, hogy elveszítse az eszméletét, csakhogy vége legyen. Már kezdtem aggódni érte, de amit ezután mondott, az jobban megdöbbentett. 
 
- Azért csináltam, hogy halljam a hangokat.  
 
- Mégis miért? Nem menekülni akartál előlük? – Megrázta a fejét és ismét a padlót nézte. Nem tudott zavarban lenni, a fájdalom nem tudta bekeríteni, még mindig gondosan felügyeltem az érzéseit. 
Egy perc hosszú szünet után végül válaszolt. 
 
- Edward hangját hallom – mondta remegő hangon. 
 
- Az lehetetlen. Edward végig otthon volt. 
 
- Tudom. Nem mondtam, hogy tényleg ott volt. Tudom, tudom. Őrült vagyok. De akkor is hallom a fejemben – magyarázta. Egy könnycsepp kigördült a szeméből, és ismét átadta magát a depressziónak. Még időben magamhoz tértem, átöleltem – gondosan ügyelve rá, hogy véletlenül se lélegezzek – és megnyugtattam. 
 
- Bella, felhívom Edwardot... – félbeszakított. 
 
- Ne! – erősen küzdött a könnyei ellen, kiszabadította magát a kezeim közül. – Nem akarom zsarolni. Nem szeret. Felfogtam. Nem akarom, hogy szenvedjen miattam. Azt hinné, direkt követtem Londonba, hogy már sosem hagyom békén, és... – nem bírta tovább mondani. Hirtelen felült, de ettől elszédült.  
 
Túl sok stressz érte, hiába nyugtattam meg. Olyan gyorsan hadart, hogy elfogyott a levegője. Megpróbált felállni, de elvesztette az egyensúlyát és elájult. El tudtam kapni és gyorsan visszafektettem az ágyba. 
 
- Bella! Bella! – nem tért magához. A kiabálásra megjelent az ajtóban egy alacsony ápolónő. A rossz előérzet, ami azóta fojtogatott, amióta beléptem ide, most eluralkodott rajtam. A fehér köpenyes nő odasietett Bellához. Megnyomott egy gombot és fontoskodva beleszólt. Miután végzett, odafordult hozzám. 
 
- Megterhelte magát a páciens? – kérdezte gyakorlatiasan. Bólintottam. – Én mondtam, hogy nem kell hősködnie. Nem fogadott el semmilyen gyógyszert, az agyrázkódás komoly dolog! – zsörtölődött magában. Felnézett rám és megnyugtatóan rám mosolygott. Milyen ironikus... Amit mondott, attól viszont a – nem dobogó - szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ezt felejtettem el, erre próbálta felhívni magát a tudatalattim.  
 
Kórház. 
Egy orvos fiának tudnia kellene, hogy a város legközelebbi kórházába szállítják a sürgős eseteket. Az a legközelebbi kórház pedig – akkor is, ha most először jártam benne – egy és ugyanaz, ahol Bellának nagyon nem kellene lennie... 
 
- Ne aggódjon, minden rendben lesz. Az orvos, aki tegnap ellátta, ma sajnos nincs bent, általában éjszakai műszakban dolgozik. De Dr. Cullen legalább ugyanolyan megbízható, azonnal jön.