Hangokat hallottam. Gyors, pergő beszéd, alig értettem belőle valamit. Távoli volt, de valahogy ismerősnek tűnt. A szemem égett, a fejem zúgott. Próbáltam felidézni az elmúlt nap eseményeit, de olyan volt, mintha fehér foltok lennének az agyamban. Végre sikerült kinyitnom a szemem. Azonnal meg is bántam, ugyanis egy erős fehér fénysugár szinte elvakított. Körülöttem minden idegen volt, az asztal, a hófehér függöny, a halványzöld falak. Nagy erőfeszítésbe került, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, zsibbadt szemhéjammal nehezen pislogtam. A hangok egyre hangosabbak lettek, mintha egy rádióból jönne, és felcsavarnák a hangerőt. Már nem is tűnt olyan távolinak, két alak alig fél méterre állt tőlem. Mindkettőnek szőke haja volt. Fel akartam ülni, de a fejembe belehasított a fájdalom. Felnyögtem. Hirtelen abbamaradt a beszélgetés és a két férfi felém fordult. Egy másodperc alatt mellettem termettek, és akkor leesett, hogy hol vagyok.  

- Azt hittem, már sosem térsz magadhoz – mondta mosolyogva az orvos. Jéghideg kezét a homlokomra tette. Felnéztem rá, és a reményem, hogy csak rosszul emlékszek a hangjára, azonnal szertefoszlott. Carlisle állt előttem. Az arcvonásai embertelenül gyönyörűek voltak, a szemei aranylottak. Kedvesen rám mosolygott. Meg kellett volna nyugodnom, de nekem sikítani támadt kedvem. Azonban behálózott a nyugalom, mintha köd borult volna az agyamra. 

- Rendben, nem vagy lázas – állapította meg. Válaszolni akartam, de a torkom túl száraz volt. Jasper közelebb lépett. 

- Talán aludnia kellene még egy kicsit – szólt közbe halkan.  

- Jól vagyok – mondtam rekedt hangon.  

- Nem kellene csodálkoznom, hogy itt talállak, ugye? – kérdezte Carlisle, közben a kezemet vizsgálta. Felsóhajtottam. 

- Az úgy volt... – kezdtem volna, immár harmadszor, de félbeszakított. 

- Tudom, Jasper már elmesélte az egészet, csak költői kérdés volt – mondta jókedvűen. – Be kell vallanom, kissé csalódott vagyok. Azt hittem, direkt jöttél ide. Edwardra jó hatással lenne, ha... - A név hallatán rám törő érzelemhullám valamiért nem akart jönni. Mély depresszióba kellett volna zuhannom, de a fojtogató érzés most elkerült. Talán nem vagyok normális, de hiányzott az érzés. Most, hogy nem uralkodott el rajtam, fájdalmas hiányérzetem támadt. Nem, nem akarok még túl lenni rajta, nem akarom elfelejteni! 

- Carlisle, hagyd! – nézett rá jelentőségteljesen Jasper. Hát persze, Jasper... Gondosan felügyelte az érzéseimet, gondolom nem akart még egy ájulást. 

- Ne aggódj Bella, nem szólok bele. Ha nem akarod, hogy... megtudja, én nem fogom neki elmondani, hogy Londonban vagy – nyugtatott meg. Az arcáról sugárzott az együttérzés és a megértés. – Viszont szerintem okosabb lenne, ha nem bujkálnál előle – tette hozzá. Nem kezdtem el hevesen tiltakozni, de biztos voltam benne, hogy nem fogadom meg a tanácsát. 

- Köszönöm –  motyogtam alig érthetően.  

- Nos, az állapotod nem romlott. A fejsebed nem mély, szerencséd volt – vette hivatalosra a hangnemet. Hálás voltam neki érte. – Az agyrázkódás miatt előfordulhat memóriazavar, fáradékonyság és fejfájás. Ma még benn kell maradnod, este lesz még egyszer megvizsgál a nővér, de ha nem talál semmi újat, akkor hazamehetsz. Ne erőltesd meg magad, és ha rosszul vagy, vegyél be egy Tyleont! – Bólintottam. 

- Most mennem kell, de téged ismerve, biztos vagyok benne, hogy néhányszor még összefutunk – mondta szórakozottan. – De addig is, viszlát! – Miután kiment a kórteremből, még hosszú másodpercekig utána néztem. Remek, már a fél család rájött a titkomra. Egyre nagyobb az esély, hogy Ő is megtudja. Az pedig maga lenne a pokol. 

- Úgy sajnálom – zökkentett ki Jasper. 

- Semmi baj, nem te tehetsz róla. Ez is csak velem fordulhatott elő. Hány kórház van Londonban? Nekem sikerült pont abba kerülnöm, ahova a legkevésbé akartam. 

- Bárkivel előfordulhatott volna – vont vállat. – Mellesleg nem fogja elmondani Edwardnak – mondta magabiztosan. – De ami azt illeti, egyet kell értenem vele.  

- Mi? – kérdeztem értetlenül. – Azt hittem megérted, hogy... – Nem tudtam befejezni a mondatot. Mit is akartam egyáltalán mondani?  

- Eddig megértettem. Azt hittem, már túl vagy rajta – magyarázta. – Legalábbis már majdnem – tette hozzá, ahogy rám nézett. – A mai beszélgetésünk után viszont már nem vagyok benne biztos. 

- És ez min változtat? 

- Te nem látod minden nap Edwardot. Őszintén, szerintem azt sem veszed észre, hogy te milyen állapotban vagy – célozgatott. – Ha ez a szakítás mindenkinek jó lenne, akkor nem emlékeztetnétek mindketten a zombikra. 

- Nem érted – ráztam meg a fejem. Hogy magyarázzam el neki, hogy Ő már nem szeret? Új életet akart kezdeni, de nélkülem. 

- Te nem érted. Edwardnak nincs bátorsága hozzá, hogy az álmai szerint éljen. Nem mer kockáztatni, ezért inkább szenved. Carlisle azt hitte, azért jöttél ide, hogy kézbe vedd a dolgokat, de te is ugyanúgy félsz, mint Edward. – Ha össze akart zavarni, akkor sikerült neki. Egy szavát sem hittem el, de a szívem akaratlanul is gyorsabban vert, az agyam be akarta fogadni az elhangzottakat, minden porcikám arra vágyott, hogy igaz legyen.  

- Tegyük fel, hogy igazad van. Akkor miért szakított velem? 

- Mert meg akart téged védeni – mondta egy kisebb szünet után. – Azt akarta, hogy ember maradj és távol akart tartani minden vámpírtámadástól.  

Egy nagyon kicsit boldog voltam, mert ez azt jelentette, hogy szeret, annyira legalábbis, hogy aggódjon értem. Viszont nem eléggé, mert nem akart örökké velem élni.  

* * * 

A nap sugarai könnyedén  áthatoltak a vékony függönyön. Alice még időben telefonált, szóval Jasper elment, még mielőtt valakinek feltűnhetett volna, hogy a bőre gyémántszerűen csillog a napsütésben. Örültem neki, mert semmi kedvem nem volt Edwardról beszélni, egyedül akartam lenni. Mélyen magamba szívtam a napfényt, tudtam, hogy jó ideig még nem lesz részem benne. Angela még délelőtt behozott nekem pár könyvet, azokkal próbáltam elfoglalni magam – kevés sikerrel. Nem tudtam kiverni a fejemből, amit Jasper mondott. Az álmodozásomból a mobilom ébresztett fel. Le volt halkítva, de a csendes kórteremben a rezgése is elég volt, hogy észrevegyem. Reneé hívott. 

- Szia, Anyu! – köszöntem erőltetett lelkesedéssel. Reménykedtem, hogy nem szúr ki semmit a hangom alapján. Bár, ha a leveleimből rájött régebben, hogy valami baj van, akkor telefonon esélyem sincs. 

- Hogy vagy, kicsim? Napok óta nem válaszolsz az e-mailjeimre! – mondta szemrehányóan.  

- Sajnálom, mostanában nem volt időm elolvasni őket – szabadkoztam átlátszóan. 

- Mitől voltál olyan elfoglalt? – kérdezte lelkesen.  

- Hát... Mostanában sokat mászkáltunk Angelával. London gyönyörű, nem lehet vele betelni – daráltam jókedvtől csöpögő hangot megütve. 

- És használod a kocsidat? Phil úgy örült, hogy találtunk valamilyen ajándékot, amit elfogadsz, és még örülsz is neki – csacsogott felszabadultan. El kellett volna mondanom neki, hogy pont most törtem össze?  

- Persze, szinte minden nap. Csak tudod, próbálok rá vigyázni, nagyon törékeny... –  Örültem, hogy nem látja az arcomat, mert az mindent elárult volna. 

- Akkor jó. És hogy tetszik a suli?  

- Jó – feleltem kurtán. Tudtam, hogy ennyivel nem éri be, szóval gyorsan folytattam. - A tanárok kedvesek, az órák érdekesek, és a diákokkal is jól kijövök – hazudtam. Igazából annyira nem nyitottam senki felé, hogy a nevüket sem tudtam. 

- Mesélj az új barátaidról! – kérte, mintha olvasott volna a gondolataimban. 

- Öö... Ashley például nagyon jó fej – mondtam végül. Ez a lány hívta ki a mentőket, és azóta is állandóan szabadkozik a barátja miatt, és  úgy tapad rám, mint egy pióca. Szánalmas volt pont őt felhasználni, de más nem jutott eszembe. – Egy évvel idősebb nálam, egy utcában lakunk – hazudtam. Legalábbis reménykedtem benne, hogy nem igaz. Ez a lány idegesítőbb volt, mint Jessica. – Nagyon vidám és aranyos. Jól el lehet vele beszélgetni. 

- Ennek örülök. Majd ha lesz egy kis szabadidőd, küldesz egy képet rólatok?  

- Persze – vágtam rá, de reméltem, hogy a memóriája és a szerencse kivételesen velem lesz. - És ti hogy vagytok? – tereltem gyorsan a témát.  

Elkezdett mesélni, de nem tudtam odafigyelni. A homályosított ajtó előtt megláttam pár alakot. A nővér mondataiból elkaptam pár szót, az volt a lényege, hogy nem fogadok látogatókat. Először azt hitte, megint Ashley az. Elhatároztam, hogy egyszer az életben végig hallgatom, elmondom neki, hogy van biztosításom, nem fogok feljelentést tenni, és lerázom. De nem ő volt az. Egy fiú hangja volt. A kezem reflexből görcsbe rándult a mobilomon és szaporábban vettem a levegőt. Mielőtt bármit is csinálhattam volna, nyílt az ajtó, és a nővér – valószínűleg saját testi épségét féltve – elállt az akaratos vendég útjából. Zsörtölődve figyelmeztette, hogy nem vagyok valami jó állapotban, és hogy úgyis ki fogom küldeni. A fiú – bár inkább férfinek nevezném – ügyet sem vetett rá. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy szinte én is hallottam. 

- Öö... Anyu, majd visszahívlak, de most mennem kell! – hebegtem. 

- Na de... 

- Szeretlek, szia! –  hadartam, majd kinyomtam. Leejtettem a puha takaróra.  

- Rég láttalak, Bella –  mondta. Egy másodperc alatt mellettem termett. A pokolba kívántam azt az ápolónőt, mert nem tudta távol tartani. Jelen pillanatban ő volt az utolsó személy, akit látni akartam. Vagy az első? Nem is tudom. Napok óta ettől a találkozástól féltem. 

- Szia, Jacob – köszöntem a szemeimet az ágyra szegezve. A hangom inkább csak suttogás volt.  

Látszólag őt csöppet sem érdekelte, hogy a fejemen és a kezemen hatalmas kötés van, felkapott és magához ölelt. A fejem tompán puffant a mellkasán, csodálkoztam, hogy nem növelte az agyrázkódásaim számát. A fejem lüktetett, szédültem, de észre sem vette. Megszólalni sem bírtam, majdnem megfulladtam. Végre lazított a szorításon. Levegő után kapkodtam, és észrevettem, hogy megint nőtt mióta utoljára láttam. Visszahuppantam az ágyra, ő pedig leült a műanyag székre. Hosszú percekig csak egymásra meredtünk, de egyikőnk sem szólalt meg. 

- Hiányoztál –  törte meg végül a csendet. Nem tudtam, mit válaszoljak rá. Nekem is hiányzott, de nem úgy, mint én neki. Én a barátomat hiányoltam, a legjobb barátomat, ő pedig a szerelmét. Ha bevallanám, hogy nekem is hiányzott, akkor félreértené. Nagyon félreértené, de én nem akarom hitegetni. Békén akarom hagyni, de nem engedi. 

- Miért jöttél el? – kérdezte.  

- Friss levegőre vágytam – mondtam lazán, de a hangom olyan hamisan csengett, hogy még én sem hittem el. 

- A büdös, koszos nagyvárosban? Forksban sokkal jobb a levegő. Tudod, az esőerdő... – közölte nemes egyszerűséggel. Hát persze, azonnal átlátott rajtam, lebuktam. Felsóhajtottam.  

- Hosszú – köntörfalaztam. 

- Miattam – mondta. Nem kérdés volt, tudta ő jól, hogy így van és ki is mondta. Felnéztem sötétbarna szemeibe. Hirtelen megértettem, miért hittem azt, hogy szeretem. A szemeiből szívszaggató édesség és őszinteség áradt. Az arca kisfiús volt, de érettség és komolyság sugárzott belőle.  

- A te érdekedben –  helyesbítettem. És komolyan is gondoltam. Nem voltam belé szerelmes, de szerettem. Mint a barátomat, mint a testvéremet. Fájt látni, hogy szenved. 

- Tudod jól, hogy ha távol vagy tőlem, az nem az én érdekem. Miattam nem kellett volna elköltöznöd. Ott van Charlie, a barátaid, és azt hiszem a biztonságod is jobban garantálva van Forksban – vette a kezébe a csuklómat. A kötést nézte, de a homloka aggodalmasan ráncba szakadt és úgy tűnt, nem csak az ilyen balesetekre gondol. 

- Jake, nem akarom, hogy szenvedj – suttogtam. Közelebb húzott, és forró karjaiba zárt. Próbáltam szabadulni, de túl erősen tartott. 

- Légy őszinte, Bells! Hiányzik Forks? – kérdezte, felemelte az államat, nem tudtam elkerülni a pillantását. 

- Szeretem Londont –  kerültem ki a választ. Igazat mondtam, tényleg imádtam itt lenni. 

- De Forksot jobban –  állapította meg.  

- Nem tudom – feleltem őszintén. Megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből, de erre csak még szorosabban magához húzott. Forró bőre szinte perzselt. 

- Gyere vissza velem! Bella, szeretlek – suttogta.  

Az arca vészesen közel volt. Az agyam vadul kattogott, egymást kergették a gondolatok. Össze voltam zavarodva. Túl sok volt ma a látogatókból, a beszélgetésekből, a találgatásokból, mindenből. Nem tudtam, mit akarok, két tűz között álltam. Nem tudtam szétválasztani a szívem és az agyam akaratát. Igazából megfogalmazni sem tudtam, mik azok. Jasper, Alice, Edward, Jacob, London, Forks, Angela, Charlie – össze-vissza száguldoztak a képek a fejemben. Úgy éreztem a káosz kiült az arcomra is, de Jacob nem vette észre. Ő tökéletesen elhatározta magát. Bátor volt, bátrabb, mint én, bátrabb, mint bárki, bátrabb, mint kellene. 

- Én is szeretlek –  mondtam rekedten. – De... – Elcsuklott a hangom. Nem akartam megbántani, de muszáj volt. Egyáltalán igazat mondanék, ha azt mondanám, csak barátként? Edwardra gondoltam. Elérhetetlen volt, és belém hasított a fájdalom, ha felidéztem tökéletes arcát. Aztán Jacobra néztem. Közel volt, közelebb, mint kellene. Dermedten feküdtem az ölében, el akartam menekülni, de maradni is akartam. Szeretem. Ebben biztos voltam. Jobban hiányzott, mint Jessica vagy Mike, de nem jobban, mint Edward. Szavak, visszhangok söpörtek át az agyamban. Jasper szavai, Jacob szavai. Bizonytalan voltam. Önmagamban. 

Jacob kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de még mielőtt bármit is mondott volna, becsukta. Elmosolyodott, majd előre hajolt, hogy ajkait az enyémhez érintse.