Már megint ott álltam az iskola előtt. Ugyanabban a ruhában, amiben mindig. Ugyanott, ugyanakkor és előre tudtam mi fog következni. Mégsem tudtam kinyitni a szememet, kilépni az álomból, ami időről időre visszatér. Mivel tudtam, hogy úgysem fogok felébredni, hagytam, hadd sodorjon magával.

Az iskola szépen volt feldíszítve, hiszen bál volt. Az első és utolsó iskolabálunk közösen. És soha nem lesz több. Ott álltam, a gyönyörű, anyám varrta ruhámban és vártam Rá. Rá, aki életem nagy szerelme volt. Lépteket hallottam magam mögött, de tudtam, hogy ki az, nem kellett hátranéznem. Két erős kar ölelt át. Még mindig nem fordultam meg. Sam hozzám bújt és egy puszit nyomott az arcomra. Nem mondott semmit, ahogy sosem az álmaimban, csak megfogta a kezemet és bevezetett az iskolába.

Ha az eddigi megrázkódtatások nem lettek volna elegendőek számomra, a fantáziám egy újabbal ajándékozott meg. A táncparketten farkasok voltak. Sehol egy diák, egy tanár, csak farkasok. Mindegyik rám vicsorgott és hirtelen nekem támadtak. Persze tudtam már, hogy nem lesz semmi bajom, de mindig megijedtem a vérben úszó szemeik láttán. Még most is kerestem Samet, de nem volt sehol. Tudhattam volna... A farkasok szerencsére nem tudtak a közelembe jönni, mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk.

És akkor észrevettem szerelmemet: ott állt a falnál és - mint mindig - észre sem vette, hogy a farkasok meg akarnak támadni engem. Már rég nem is engem nézett, hanem Emilyt, az unokatestvéremet.

Ezt a pillanatot sohasem tudtam megszokni. Annyira fájt, annyira rosszul esett, annyi megdöbbentő volt. A kapcsolatunk mindig az igazságon alapult. És mégis, az álmomban úgy éreztem Sam megcsalt engem. Pedig ő ezt sose tette volna meg velem. Tisztelt annyira. Mindig őszinte volt velem, legalább is azt hittem. Persze vannak olyan dolgok, amikről jobb, hogy csak utólag szereztem tudomást, de néha úgy érzem jobb lett volna, ha sosem tudom meg az igazat.

Álltam ott és nem mozdultam. Csak néztem őket, ahogy Sam ölelgette Emilyt, ahogy megcsókolta. Nekem pedig folytak a könnyeim és nem tudtam mit csinálni. Sosem mertem közelebb menni hozzájuk, féltem, hogy eltűnik a fal, ami megvéd a farkasoktól. Most viszont eldöntöttem, hogy nem érdekelnek ezek az állatok, hiszen én is közéjük tartozom, bármikor át tudok változni és meg tudom védeni magam.

Óvatosan léptem egyet, a láthatatlan fal még mindig állt. Felsóhajtottam és léptem még egyet. Úgy tűnt nem kell félnem a támadástól, így merészebben lépkedtem Samék felé. Amikor odaértem, esélyem sem volt bármit is mondani. Sam olyan dühösen fordult felém, ahogy talán még sohasem láttam.

- Ez a te hibád! - kiáltotta és rámutatott Emilyre. Ránéztem a lányra és felkiáltottam. Emily arca hirtelen olyanná vált, mint amilyen most: arca jobb oldalán három mély sebhely.

Hangos kiabálásomra ébredtem fel. Nem Emily arca váltott ki belőlem ilyen reakciót, hanem a bűntudat. Igen, Samnek igaza volt. Én vagyok a felelős Emily sebeiért.

Felkeltem az ágyamból, mert éreztem, hogy az egyre fokozódó idegesség és kétségbeesés szorít belülről.

Örültem, hogy nincs itthon senki. Nem tudtam volna mivel kimagyarázni korai kelésemet és sikítozásomat, amit valószínűleg anyu és Seth is meghallottak volna. Persze Seth így is tudja, hogy valami bajom van, és valószínűleg amint tud, fut haza, de erről nem beszélek senkivel. Ezt a dolgot magamnak kell rendeznem a fejemben és a lelkemben. Csak ez nem olyan könnyű, már több éve próbálok túljutni Samen, de nem megy. A továbblépést az sem könnyíti meg, hogy szinte minden nap látom. Az a pár hét jót tett Jacobbal és az öcsémmel, de a falkák újra egyesültek és most újra Sam parancsol nekem is.

Gondolataimból korgó gyomrom riasztott fel. Tegnap este holt fáradtan estem haza és már nem volt energiám vacsorát csinálni.

Gyorsan lementem a konyhába és körülnéztem hátha akad valami ennivaló. Sajnos, amióta anya „jóban van” Charlie Swannel, azóta kevesebbet van itthon, így kevesebb ideje is jut a háztartásra. Nem akarom bántani, neki is kijár a boldogság. Szinte egy időben vesztette el a férjét, és a gyerekeit. Hiszen amióta a falka tagjai vagyunk mi sem töltöttünk túl sok időt itthon.

Éppen elkészültem a szendviccsel, amikor berobbant Seth.

- Mi történt veled? – kérdezte idegesen, majd amikor körbenézett és látta, hogy nincs semmi baj, leült mellém. – Már megint az a hülye álom. – sóhajtotta. Ismert annyira, hogy rögtön tudta mi a helyzet. Nem kérdezett semmi, úgysem válaszoltam volna neki. Sam tabu téma volt kettőnk között.

- Hagyjuk. – mondtam halkan. – Mi újság az erdőben? – Próbáltam elterelni a gondolatait.

- Semmi különös. Még egy vérszomjas vámpír sem akart betörni az éjszaka.

- Seth! – szóltam rá mérgesen. – Ezzel ne viccelődj. Az elmúlt időben sajnos túl sok vámpír volt ezen a vidéken.

- És még mindig túl sok van? – kérdezte incselkedve Seth. Tudta, hogy nem szeretem Cullenéket. Igazából a rezervátumban senki sem szerette őket, csak az öcsém…na meg Jacob, de ő egy más eset volt.

- Seth. – sóhajtottam. – Nem normális ez a vérszívómánia…

Nem szólt semmit. Visszavágáson törte a fejét, de nem jutott semmi jó az eszébe.

Ezek voltunk mi: a testvérek, akik imádják, mégis egyfolytában ugratják egymást. Nem is tudom, mi lenne velem Seth nélkül. Unalmas lenne az életem, az biztos.

Az öcsémre néztem és úgy tűnt már máshol jár az esze.

-Ja, egyébként Sam kért, hogy szóljak neked: ma este te meg ő lesztek őrségben.

Na, már csak ez hiányozott! Nagy levegővétel közben lehajtottam a fejemet az asztalra.

-Már csak ez hiányzott mára… - morogtam.

-Nyugi. Ki fogod bírni. – veregette meg a vállamat az öcsém.

-Muszáj lesz. – mondtam kényszeredett mosollyal, miközben a megkezdetlen szendvicset Seth elé toltam. – Kéred? Nekem mennem kell. Ma valami nagy csoport jön és még találnom kell valakit, aki helyettem vezetgeti őket a rezervátumban.

-Köszi, úgyis éhes vagyok.

Nem vártam meg, amíg befejezi a reggelit, mert már amúgy is késésben voltam. Sietve, szinte futva tettem meg az utat a munkahelyemig. Egy turisztikai központban dolgoztam, mint idegenvezető. Csak sajnos ez elmúlt időben kevesebbet jártam be, mint kellett volna. Persze mindenki tudta, hogy a „törzs fontos ügyeivel” vagyok elfoglalva. Ezt Sam adta be nekik, aki nagyon nagy befolyással rendelkezik még az idősebbek között is. Hihetetlen mire képes az a fiú és hihetetlen, hogy nem bírok túllépni rajta. Talán az is megnehezíti a helyzetemet, hogy Sam barátként kezel, és nem úgy mint egy exbarátnőt. Sosem emlékeztetett azokra a dolgokra, amik akkor régen történetek…és én sem akarok rájuk emlékezni. De sajnos az álmok gyakran mutatnak olyan dolgokat, amiket nem akarunk, így minden éjszaka láthatom a múlt darabkáit.

Hirtelen a központ épülete tűnt fel előttem amely rögtön visszarántott a valóságba. Egy kis hagyományos építmény volt, amilyet őseink a „sátrak utáni” időkben használtak. Persze minden látogatónak az az első kérdése: hol vannak az indiánsátrak? Ilyenkor ki kell ábrándítanunk őket, hogy mi már régen nem wigwamokban lakunk. Ezen ők mindig úgy meglepődnek. Nem tudom miért hiszi azt mindenki, hogy az őslakók lemaradnak a fejlődésben. Itt is van telefon, tévé, internet, autó, mobiltelefon…vagyis minden, ami a civilizált élethez szükséges. Annyi a különbség, hogy mi ápoljuk a hagyományainkat és megemlékezünk elődeinkről.

Amikor beléptem az ajtón már tudtam, hogy elkéstem: ott volt már a csoport. Így nem fogom tudni őket lepasszolni senkinek. Na mindegy, maximum vár rám egy kicsit Sam. Biztos megérti majd, hogy nem akartam ezeket a szegény turistákat egyedül hagyni egy kupac farkas között…