-Üdvözlöm Önöket a Quileute törzs rezervátumában! – kezdtem szokásos bevezetőmet. – Leah Clearwater vagyok, és én fogom Önöket körbe vezetni a falun. – mondtam, miközben sétáltam a turisták előtt. Már milliószor elhadartam ezt a szöveget, és kezdtem kicsit unni. A szabályzat viszont megkívánta, hogy „tisztelettudóan köszöntsük a látogatókat” és „tartsuk be a formai dolgokat”. Én mégis azt a részt szerettem a legjobban, amikor közvetlenül beszélgethettem az emberekkel. A rezervátumban egy csendes, visszahúzódó, sőt a „Sam-ügy” óta magába zárkózó lányként ismertek, de én valójában nem ilyen vagyok. Szeretek ismerkedni, ilyenkor teljesen az alapoktól indul az ember. Nem tudunk semmit a másikról, nem láttuk felnőni a szemünk előtt, nem ismerjük a családját, barátait, szerelmeit. Nincsenek előítéletek és ez a legfontosabb.

Szóval most itt volt egy újabb kupac szerencsés, aki engem kapott meg idegenvezetőnek és tőlem kérdezhettek akármit. Egy nyolcéves forma kisfiú rögtön meg is szólalt:

-Mi az indiánneved?

Elmosolyodtam. Egy olyan kérdés, amit mindig mindenki megkérdez.

-Nekem nincs indián nevem. – hajoltam le a fiúhoz. Majd felegyenesedve folytattam: - A törzsünk évtizedek óta nem használja a szokásos megnevezéseket, mint Ülő Bika vagy Zuhanó Sas. Nálunk ez valahogy kikopott a beszédből. Illetve a törzs próbált beilleszkedni a bevándorlók világába, így inkább rendes neveket kaptunk.

Mivel nem volt több kérdés, mentünk tovább és megmutattam a falu nevezetességeit. Amíg a legtöbb ember a házakat, szobrokat nézte, én egy tekintetet végig magamon éreztem. Egy feltűnően jóképű és csinos, sötétbarna hajú, körülbelül 25 éves férfi folyamatosan engem bámult. A furcsa az volt, hogy nem zavart annyira, mint vártam volna, sőt szinte örültem, hogy valakit jobban lekötök én, mint a város. Láttam rajta, hogy ő is beszélni szeretne velem, de újdonsült kísérőm, a kisfiú egyfolytában kérdezgetett. Úgy tűnt, őt nagyon érdekli az indián kultúra, és nagyon tájékozott is volt.

Amikor néha felnéztem az ismeretlen hódolómra (mert már csak így neveztem magamban), ő egyre türelmetlenebbül kereste tekintetemet.

Végül csak az idegenvezetés végén sikerült odalépnie mellém, de akkor meg nem szólalt meg. Ott állt mellettem és egy hang sem jött ki a torkán, csak nézett engem. A tekintete annyira furcsa volt, úgy éreztem a vesémbe lát. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után megszólalt.

-Nagyon tetszett a város és az idegenvezetés. – mondta annyira halkan, hogy szinte nem is hallottam. Ezután megrázta a fejét, sóhajtott egy nagyot, majd elmosolyodott. Mosolya a tökéletesnél is tökéletesebb volt. Ez lett volna a szerelem első látásra? Vagy az a dolog, amire a többiek gondolnak, amikor a lelki társról beszélnek? Nem hiszem…akkor nem ezt érezném. Egyszerűen csak szimpatikus a férfi és meg akarom ismerni. De hogyan, ha nemsokára elutazik?

-Na jó, nem kertelek. – folytatta szinte már nevetve. – Lenne kedved velem meginni valamit?

A kérdés váratlanul ért. Valójában lett volna kedvem elmenni vele valahova, de nem felejtettem el Seth reggeli üzenetét: Sammel kell őrségben lennem. De az úgyis csak este lesz, és majdcsak kibírom valahogy pihenés nélkül.

Ránéztem a férfira, aki barátságosan mosolygott és várta válaszomat.

-Szívesen. – mondtam ki végül.

-Tudsz valami jó helyet errefelé? – nézett körül „valami jó helyet” keresve. Sajnos a rezervátum nem a kávézójairól volt híres. Igazából csak egy étterem és egy kocsma volt. Ezt el is mondtam a férfinak. tanácstalanul nézett rám, majd merész lépésre szántam el magam.

-Mi lenne, ha eljönnél hozzánk? Úgysincs otthon senki… - mondtam bizonytalanul. Reméltem, hogy nem jött haza anyu és az öcsém is elment vámpírnézőbe.

-De csak akkor, ha nem zavarok.

-Nem zavarsz. – nevettem rá. – És nem is lakunk messze. Itt a következő utcában. – mutattam el házunk felé.

Útközben nem beszéltünk, a férfi a házakat nézegette, én meg őt. Azon gondolkodtam miért jött oda hozzám? Miért tetszettem meg neki? Miért kell neki pár nap múlva több száz kilométerrel távolabb utaznia? A sok miért egymást követte a fejemben, de tudtam úgysem kapok rájuk válaszokat. Megkérdezni úgysem merem, magától pedig nem fogja elmondani.

Épp kezdett volna már kínossá válni a csend, amikor hazaértünk. Kinyitottam az ajtót, és előre akartam engedni a férfit, de ő csak kinyújtotta a karját és annyit mondott:

-Csak a hölgy után.

Izgatottan léptem be az előszobába. Nem tudtam mi fog kisülni ebből, de reméltem minden jól fog alakulni.

-Ülj csak le valahova. – mutattam körbe a nappaliban, de ő csak megrázta a fejét.

-Inkább menjünk a konyhába. Persze csak ha nem gond.

-Dehogy. – mondtam, miközben a hűtőszekrényhez léptem. – Mit kérsz? Van narancslé, ásványvíz vagy valami mást szeretnél?

-Nem, köszönöm, a narancslé jó lesz.

Amíg kitöltöttem az italt, ő engem nézett. Bár háttal álltam neki, végig éreztem a tekintetét rajtam. Akkor szólalt csak meg, amikor megfordultam.

-Most jöttem rá, hogy mennyire udvariatlan is vagyok. Még be sem mutatkoztam. Matthew Glow vagyok.

Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Éreztem, hogy nekem kellene elkezdenem a beszélgetést.

-Tulajdonképpen miért ezt a vidéket választottad nyaralásod céljául? Ez a terület Amerika legcsapadékosabb része. Itt nem lehet napozni és fürödni a tengerben

-Sok helyen jártam már Amerikában, de itt még nem. És olvastam a hirdetés erről a kirándulásról. Gondoltam kipróbálom. Valójában egy olyan helyet keresek, ahol letelepedhetek és nyugodt éltetet élhetek. Egy kisvárost keresek, ahol mindenki ismer mindenkit, de csendes is. Szeretem a nyugodt helyeket. És bevallom nem rajongok a forróságért és a tengerpartért.

Nagyot dobbant a szívem. Ez a leírás tökéletesen illet a szomszéd kisvárosra.

-Tudod, Forks pont ilyen hely. Itt van, nem messze tőlünk.

-Azt hiszem, meg kellene néznem… - morgott magában Matthew. – Forks…ismerős nekem ez a név. Hát persze. – suttogta, mintha ott sem lennék. – Jajj bocsáss meg, kicsit elgondolkodtam. Az az igazság, hogy van egy másik oka is, amiért idejöttem. Néhány ismerősöm is lakik Forksban. Rég láttam őket, lehet, hogy ha itt vagyok, meg kellene látogatnom őket.

-Megkérdezhetem kik azok?

-Cullenék. Ismered őket?

Nagyot nyeltem. Nem hiszem el, hogy nekem is pont egy olyan emberrel kellett összefutnom, aki Cullenék barátja.

-Ismerem őket. – mondtam. A hangomban nagyon hallatszott, hogy a végén szívesen hozzátettem volna egy de-t. – De te hol találkoztál velük?

-Ez hosszú történet és nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb időpont és hely, hogy elmeséljem neked. De ha van kedved, akkor holnap találkozhatnánk, és akkor megmutathatnád a várost és én meg cserébe elmesélném az egészet.

-Jó, én benne vagyok. Cullenékhez viszont nem tudlak elkísérni. – Matthew kérdőn nézett rám. – Nem vagyok velük igazán jóban. – húztam el a számat.

-Értem. Azért sajnálom, de majdcsak megoldom valahogy. Köszönöm szépen az italt, de most sietnem kell. Biztos várnak már rám az útitársaim. Akkor holnap. – bólintott, majd búcsúzóul és mosolyt küldött felém.

Időm már csak arra volt, hogy kiborítsam a két pohár narancslevet, amibe együnk sem ivott bele. Sam már biztos várt rám, de ezt a lehetőséget nem szabadott kihagyni. Gyorsan átöltöztem és elindultam az erdő felé.

Sam mérgesen indult el felém, ahogy meglátott.

-Hol a fenében voltál? – kérdezte. – Már fél órája itt várok rád. Azt hittem, valami történt veled.

-Bocs. – válaszoltam kurtán. Nem akartam magyarázkodni. Igazából nem is kellett magyarázkodnom, pár pillanat múlva úgyis egyesülnek gondolataink és tudni fogja mi történt. Ez a legrosszabb dolog a farkasságban. Samre néztem, aki még mindig dühös volt. – Jajj, ne legyél már ilyen! – szóltam neki. – Menjünk! – meg sem vártam a válaszát, gyorsan átváltoztam farkassá. Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Hirtelen túl sok gondolat cikázott át a fejemen, majd megjött Sam is, aki gyorsan közölte velem a helyzetet.

Egy vámpír van a közelben. A többiek próbálják megtalálni a nyomát, de ügyesen rejtőzik.

Biztos, hogy nem valamelyik Cullen? – kérdeztem.

Biztos. – hangzott a tömör felelet.

Innentől kezdve az egész éjszaka kutatással telt, de nem leltük nyomát a titokzatos behatolónak. Már hajnalodott, amikor kiértünk az erdő szélére. Miután mindenki visszaváltozott Sam összegyűjtötte a falkát.

-Mostantól komolyabb felügyelet kell. Mától kezdve nemcsak éjszaka őrködünk. – végignézett rajtunk. Kereste a megfelelő embereket, de mindenki fáradt volt az egész éjszakai kutatás miatt.

-Leah! – szólt hozzám, és ekkor már tudtam, hogy itt bajok lesznek. Sikerült nem Mattre gondolnom a behatoló keresése alatt. – Te nem tűnsz olyan fáradtnak. Ma éjszaka úgyis te lettél volna őrségben.

-Sam! – próbálkoztam. – Nekem ma lenne valami dolgom. – Rögtön láttam, hogy ezt nem kellett volna.

-Leah! El kellene végre döntened, hogy fontos-e neked a falka és a családod biztonsága és épsége! Nem először csinálod ezt. Nem tudom mi bajod van, de nem akarok mindig hozzád igazodni. Légy szíves döntsd el, hogy kész vagy-e minden idődet a falkának szentelni.

Nem szóltam semmit. tudtam, hogy igaza van, de ez most tényleg fontos. Fontos a boldogságom érdekében. Ha összejön valami Matt-tel, akkor talán el fogom tudni felejteni Samet.

Ezt neked is meg kell értened. – mondtam magamban. Úgy tűnt, gondolataim az arcomra is kiültek, és Sam kicsit megenyhült.

-Jó, menj! – mondta, de hangja még mindig remegett a dühtől. Megint nem válaszoltam, csak megfordultam és otthagytam őket.

Bosszúsan siettem haza, hogy még át tudjak öltözni és le tudjak fürdeni, mielőtt Matt megjön. Sajnos, ezt már nem tudtam megcsinálni, mert Matt az ajtónk előtt állt. Épp becsöngetett és legnagyobb rémületemre anyám nyitott ajtót neki.