Hazaérve rögtön láttam, hogy eggyel több ember van a házban, mint ahánynak lennie kellett. Charlie Swan ott ült a nappalinkban és éppen egy poharat tett le az asztalra. Anyu mellett ült és elmélyülten beszélgethettek, amíg be nem léptem az ajtón. Láthatóan nem számítottak rám, mivel Charlie karja anyám nyaka körül volt. amint megjelentem gyorsan szétváltak, mintha nem történt volna semmi. Pedig a helyzet egyértelmű volt.

Nem volt semmi bajom Charlie-val, de nem igazán örültem, hogy anyunak udvarol. Végül is apu csak nemrég halt meg és nem igazán találtam illendőnek…ahogy a törzs öregebb tagjai sem. De anyu már felnőtt volt, és tudta mit csinál. Legalábbis reméltem, így próbáltam nem törődni velük. Egyszerűen csak be akartam köszönni, de még be sem léptem, anyu már futott a bejárathoz.

-Mit történt? Hol hagytad Mattet?

-Nem mondtam, hogy Cullenékhez akart menni? Elkísértem Forks határáig, aztán onnan már egyedül ment.

-Igazán elkísérhetted volna. – mondta anyu szemrehányóan.

Én csak fintorogtam egyet. Reméltem, hogy ezt nem gondolta komolyan.

-Anyu! Matt nagyfiú már, tud vigyázni magára. Seth itthon van?

-Itthon. amikor hazaért nem szólt semmit, csak felrohant a szobájába. Összevesztetek?

-Egy kicsit. De most megpróbálom kiengesztelni.

Anyu bosszúsan megrázta a fejét. Én gyorsan beintegettem a nappaliba Charlie-hoz és köszönés nélkül felsiettem az emeletre Seth szobájához, aminek az ajtaja csukva volt. Óvatosan bekopogtam és vártam, hogy öcsém kiszóljon, de úgy tűnt tudta, hogy én vagyok.

-Seth! Kérlek, ne haragudj! Kicsit feldúlt voltam, de nem akartalak megbántani. Beszéljük meg, légy szíves!

Seth nem válaszolt, így vártam még egy kicsit, de végül feladtam. Ismertem az öcsémet: ha nem engedett be eddig, akkor már nem is fog.

Reméltem, hogy majd megenyhül és rendesen meg tudjuk beszélni ezt a kis vitát kettőnk között.

Mivel már napok óta nem aludtam egy jót, ezért úgy döntöttem, megpróbálok pihenni egy kicsit. Besötétítettem, és az egész délutánt átaludtam. Este segítettem anyunak vacsorát csinálni. Az étkezés elég szűkszavúan zajlott, mivel Seth nem beszélt velem, és egyikünknek sem volt kedve beszélgetni sem anyuval, sem Charlie-val, aki ott maradt vacsorára is.

Mivel Sam nem hívott össze újabb egész falkás kutatást, ezért folytathattam jól megérdemelt pihenésemet és mély, álomtalan alvásban töltöttem az éjszakát.

Reggel felfrissülten ébredtem. Miközben a kenyeremet kentem a reggelihez, megcsörrent a kapucsengő.

-Ki lehet az ilyen korán? – kérdeztem magamtól. Mivel rajtam kívül még senki nem volt fenn, gyorsan az odafutottam és kinyitottam az ajtót. Matt állt velem szemben.

-Jó reggelt! – köszönt. – Remélem nem keltettelek fel. Beszélnem kellene veled.

-Szia. – válaszoltam neki. – Nem, már ébren voltam. Mit szeretnél tőlem ilyen korán? – kérdeztem tőle gyanakodva. Vajon mit hallhatott Cullenéktől, hogy hajnalban idejön és beszélni akar velem. Reméltem semmi rosszat, mert nem szerettem volna, ha idejekorán véget ér bimbózó kapcsolatunk.

-Hát jobb lenne, ha valahol máshol beszélnénk meg. – nézett körbe, mintha attól félne, hogy valaki kihallgat minket. Majd a szeme megakadt az erdőn, ami a házunk közelében terült el.

-Jó persze, egy pillanat, csak megreggelizem. Addig gyere be, kérsz egy szelet kenyeret?

-Köszönöm, de nem. – mosolygott rám kedvesen. – De nagyon aranyos tőled.

Amilyen gyorsan csak tudtam befaltam a vajas kenyeret – szalámit vagy valami mást már nem is raktam rá, nehogy Mattnek a kelleténél többet kelljen várnia rám.

Előszedtem egy papírt, amire ráírtam:

„Mattel vagyok, majd jövök. Leah”

-Csak azért, nehogy aggódjon értem. – mondtam Mattnek. – Mehetünk.

Nem is kellett mondania, hogy mit szeretne, automatikusan elindultam az erdő felé. Mattnek teljesen igaza volt abban, hogy arra nem sok ember jár, főleg nem reggelente. A séta közben egyre közelebb lépkedtünk egymáshoz, majd Matt megfogta a kezemet. Én alig érezhetően megrándultam, mert érintése hideg volt. Egy ostoba gondolat cikázott át az agyamon, amint nagyon gyorsan ki is vertem a fejemből.

Csak hideg a reggel. – győzködtem magam.

Kézen fogva mentünk végig az utcán és nagyon szerettem volna, ha kicsit többen járkálnak kinn. Akkor mindenki láthatta volna: Leah Clearwater túltette magát Sam Uley-n!

Az erdőn szélén átvettem az irányítást és a közeli tisztás felé vezettem Mattet. A rét olyan volt, mint amikor utoljára itt jártam: nem nagy, de számunkra pont megfelelő. A közepén volt egy kisebb szikla. Odahúztam Mattet és leültünk egymás mellé. Csillogó szemekkel vártam mit szeretne nekem mondani, és nagyon reméltem, hogy olyasmit, amit én is érzek. Akkor végre hivatalossá válna a kapcsolatunk.

Matt nagy levegőt vett.

-Leah! Nem voltam teljesen őszinte veled.

A szívem megdobbant. Ugye nem azt akarja mondani, hogy egész ideáig csak játszott velem?

-Ezt…ezt nem teljesen értem… - mondtam, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Matt már nyitotta volna válaszra a száját, amikor megcsörrentek a bokrok, amik a tisztást körülvették. Hirtelen tíz farkas ugrott ki a fák közül és azonnal körbevettek minket. A velem szemben vicsorgó állatban felismertem Samet, mellette jobb oldalon Seth morogott.

Matt felugrott a helyéről és ijedten nézett a falkára. Én gyorsan elé léptem, nehogy bárki is bántsa és mérgesen Samre kiáltottam:

-Mit akartok itt? Azonnal tűnjetek el innen!

Láttam Samen is és az öcsémen is, hogy azt akarják, változzam át farkassá, de eszemben sem volt. Végül Sam változott vissza emberré.

-Leah! Vigyázz vele! – mutatott Mattre. – Ő az a vámpír, aki behatolt a területünkre.

Döbbenten néztem szerelmemre. Hát tényleg igaz volt a sejtésem, tényleg vámpír lett volna? Hogy ne gondolják, hogy fölényben vannak, elnevettem magam, bár ez a nevetés nem volt igazi.

-Ne nézz hülyének! Nem gondolod, hogy észrevettem volna, ha egy vámpírral randizgatok? Azért még én se vagyok ennyire…

Matt halkan félbeszakított, miközben közelebb húzott magához.

-Leah! Épp erről akartam beszélni veled… - suttogta halkan a fülembe. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy még bele is szédültem.

-Mi van? – néztem rá értetlenül.

Hazudott nekem. A bizalmamba fogadtam és végig játszadozott velem. Könnyes szemmel néztem rá, majd se szó, se beszéd elrohantam, kifelé az erdőből. Tudtam, hogy ha elmegyek a tisztásról a többiek rávetik magukat és megölik, de annyira fájt az újabb csalódás, hogy nem törődtem vele.

Nem bírtam elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Először Sam hagy el, aztán meg a férfiról, aki udvarol nekem kiderül, hogy vámpír. De tudnia kellett, hogy én farkas vagyok, éreznie kellett. Lelassítottam. Valami nem stimmelt az egész történetben. Valamit nem értettem: miért játszotta el az úriembert és miért udvarolt nekem, ha csak meg akart ölni? Erre nem tudtam válaszolni, de igazság szerint nem is nagyon érdekelt jelen helyzetemben.

Nem kell nekem megértenem egy vámpír gondolkodásmódját. Biztos a vérükben van, hogy elcsábítják az áldozataikat, mielőtt megeszik őket.

Hazaérve becsaptam magam után az ajtót, nem törődve azzal, anyuék felkeltek-e. Gyorsan felszaladtam a szobámba, nehogy valaki meglásson. Nem akartam kérdésáradatot, nem akartam magyarázkodni. Egyszerűen beledőltem az ágyamba és sírtam, amíg el nem aludtam.