11. fejezet

Reggel Bella még a tegnapinál is később ébredt fel. Miután szomorúan konstatálta, hogy Edward ma sincs ott a szobában, felkelt és odalépett az asztalához. Azon ott állt a gyógyszere, amit tegnap vett be először. Bella szerint elfogadható íze volt, így nem esett nehezére bevenni azt. Főleg, mivel tudta, hogy hatásos, és ezáltal hamarabb fog meggyógyulni.

A javulás viszont már tegnap óta sokkal jobban szemre vehetőbb volt. Már nem tüsszentett, köhögnie is csak nagyon ritkán kellett. Hálás volt Carlisle-nak amiért ennyit segített neki. Legszívesebben meghálálta volna neki, csak éppenséggel azt nem tudta, hogyan.

A reggeli gyógyszer beszedése után a lány elment a fürdőbe, hogy felfrissítse magát, felöltözött, rendbe rakta ágyát, majd korgó gyomra emlékeztette rá, hogy ideje ennie valamit. Míg lement a konyhába, futólag ránézett a mobiljára, amelynek a kijelzőjén fél 11 volt. Csodálkozva nézte a kezei közt tartott készüléket. Többször is meg kellett néznie, hogy elhiggye, amit lát. Mindig is korán kelő volt, így nem értette, most hogy tudott ilyen sokat aludni. Persze azt gondolta, hogy köze lehet a betegségéhez, mégis csodálkozott.

Mikor végre leért a konyhába, úgy döntött, rántottát fog ebédelni. Mivel lekéste a reggelit, így valami laktató, mégis gyorsan elkészíthető ételt szeretett volna enni. Kinyitotta a hűtőt és elkezdte kiszedni belőle a hozzávalókat. 

Már éppen a rántotta romjainak a mosogatásánál tartott, mikor megcsörrent a telefon. Besietett a nappaliba, felvette a készüléket és beleszólt.

– Halló?

– Szia, Bella! Esme vagyok.

– Szervusz – köszönt Bella meglepődötten.

– Arra gondoltam, mi lenne, ha Edwardnak egy kis meglepetést okoznánk?

– Öhm, persze, jó  ötlet. Mire gondoltál?

– Tulajdonképpen arra, hogy most kijössz a házból, beszállsz a fekete Mercedesbe és hazajössz velem. Nos, mit szólsz hozzá?

Bellának elakadt a szava. Nem válaszolt semmit, a telefont leejtette, majd odaszaladt az ablakhoz. Kitekintett rajta, és az említett fekete Mercedes csakugyan ott állt. Mivel sötétített ablakai voltak, így nem látott be a kocsiba, de felismerte. Ez ugyanaz az autó volt, amelyet Alice-szal és Jasperrel közösen használtak, mikor James elől menekültek.

Bella megörült, visszaszaladt a nappaliba, hogy válaszoljon a telefonba, de az addigra már csak zúgott. Letette a helyére, felvette cipőjét és kabátját, majd gondosan bezárta a házat és elindult a kocsi felé. Az anyósülés felöli ajtót célozta meg. Óvatosan kinyitotta, mire odabent felgyulladt a belső világítás. Beült, becsukta maga után az ajtót és odafordult a vezető felöli üléshez. Onnan Esme barátságos arca nézett vissza rá, amely most csak úgy szikrázott a mosolygástól.

– Ugye nem gond? – kérdezte, észrevéve a lány zavarodottságát.

– Nem, nem dehogyis. Csak olyan meglepő.

– Meglepő? – kérdezte Esme, miközben indított.

– Igen. Tudod, nem rég ébredtem fel, miközben mindig is korán kelő típus voltam. Aztán felhívtál te, és megkértél rá, hogy menjek veled a házatokba. Ez olyan… bizarr.

Esme megértően nézett Bellára.

– Ha jól értem, azt hiszed, hogy még mindig alszol, és csak álmodod ezt az egészet?

– Nem tudom. Szerintem ez a valóság, hiszen érzek illatokat is, és azt egy álomban nemigen szokás.

Esme elmosolyodott a lány válaszára.

– Megnyugtatlak, ez tényleg a valóság. És mi most tényleg hozzánk tartunk.  

– Egyedül vagy otthon? – kérdezte Bella, mikor már az erdős résznél jártak.

– Igen. Carlisle dolgozik, míg Edwardék az iskolában vannak. Ha tudnád, mennyit kellett nógatni azt a fiút, hogy elmenjen a testvéreivel! – csóválta meg Esme a fejét, miközben bekanyarodott a Cullen család garázsába.

Bella kiszállt Esmével együtt. A garázsban most három kocsi állt: Rosalie BMW-je, Emmett terepjárója és a fekete Mercedes, amiről Bella mindeddig nem tudta, kié. Miközben elindultak ahhoz az ajtóhoz, amely a nappali egy eldugottabb részéhez vezetett, kérdőre vonta a nőt.

– Kié ez a fekete Mercedes?

– Carlisle-é.

– De ha Carlisle dolgozik… akkor hogyhogy itthon van a Mercedese?

– Edward felajánlotta, hogy elviszi őt.

– Tényleg? – csodálkozott Bella.

– Igen. Rosalie-ra sokáig kellett várni reggel, Carlisle pedig már épp indult volna, mikor Edward megelégelte a várakozást, így elment Carlisle-lal a kórházba, majd visszajött ide, felvette a testvéreit és elment velük az iskolába.

Bella csodálkozva pislogott Esmére. Immár a nappaliban jártak, majd mindketten leültek a kanapéra. Egymással szembe fordultak, hogy folyatni tudják beszélgetésüket.

– Ezt meg tudta tenni reggel?

– A vezetési stílusa mellett? – kérdezte Esme, mire Bellával együtt hangosan kacagni kezdtek.

– Szóval te sem rajongsz azért, ahogy vezet?

– Bevallom, nem nagyon. Tény, hogy én is szeretek gyorsan vezetni, de amit ő csinál sokszor, az már tényleg csak túlzás, sőt veszélyes. Néha már átlépi a 200 km/h-s sebességet is, ami még vámpírlétére is felelőtlen. Nem egyszer megdorgáltam már őt ezért, mégse tanul belőle.

– Mikor én is vele vagyok, akkor 160 km/h-val szokott vezetni.

– Neked ez nagyon gyorsnak tűnik, igaz?

Bella bólintott.

– Hidd el, sokszor nem igazán figyelünk oda, mennyivel is megyünk éppen. Vámpírlétünkre szinte megköveteljük a gyorsaságot és észre se vesszük, hogy jócskán átléptük a megengedett sebességet. Persze mikor olyan helyen vagyunk, vagy bármelyikünk is érzi a rendőri jelenlétet, lassan vezetünk. Olyankor mindannyian bosszúsak vagyunk. Emmett és Edward leginkább, de még Jasper is. Carlisle már hozzászokott, hogy neki sokszor kell vezetnie sok ember előtt, így ő csak nagyon ritkán tud gyorsan hajtani. De mikor tud, akkor ki is használja. Többször rendeztek már versenyt is egymás között.

–Érdekesen hangzik. És ki szokott győzni? Vagy mindig változik?

– Nem, nem mindig. A legutóbbi versenyen például Emmett nyert, de előtte több évig Edward volt a győztes közülük. Talán ő a legnagyobb megszállottja a sebességnek.

– Lehetséges, bár én még csupán melletted, Jasper és Edward mellett ültem vezetés közben.

– Jasper mellett mikor? – kérdezte csodálkozva Esme.

– Mikor James elől kellett elmenekülnünk. Akkor ő vezetett, bár nem sokra emlékszem belőle, mert az út felét átaludtam.

Esme vidám arcán szomorúság ment át, majd megsimogatta Bella arcát. Ő furcsán nézett a nőre, akinek ugyan arcáról ismét boldogság sugárzott, szemeiben féltés honolt.

– Esme… valami gond van? – kérdezte Bella, mikor a nő mozdulatai gépiessé váltak.

A nő megrázta fejét, majd egy mosolyt villantott Bellára. Bellát nem tudta meggyőzni, kíváncsian ült mellette, le nem véve szemeit róla. Esme észrevette, hogy Bella átlát rajta, így felsóhajtott, kezeit ölébe ejtette, majd megszólalt.

– Tudod… mikor James vadászott rád… – Bella összerezzent erre. – Akkor mindannyian nagyon féltünk, hogy elveszíthetünk téged. Mindannyian, beleértve Rose-t is, de főleg Edwardot.

Bella döbbenten nézett Esmére.

Esmével sosem beszéltünk a James-es ügyről. Bár látszott rajta, hogy legszívesebben mindent alaposan átbeszélne velem, sose kérdezett semmit. Bár az feltűnt, hogy azóta sokkal anyáskodóbb lett fölöttem, de nem rossz értelemben. Odafigyelt rám, meghallgatott, tanácsot adott, ha látta, hogy az kell nekem és mindenben boldogan segített. Ezen felül pedig még szeretett is. Ez nagyon jól esett nekem, sőt még mindig. Úgy érzem, benne megtaláltam a pótanyám, aki vigyáz rám és néha a távolból terelget engem. Úgy éreztem, sose volt annyi bátorsága, hogy kérdőre vonjon engem efelől az ügy felől. Mintha félt volna attól, hogy valami bajom esik tőle vagy bármi egyéb. Most pedig önszántából kezdett el beszélni róla, mikor rákérdeztem. Csupán egyszer kellett megkérdeznem, utána belefogott abba, amit már hónapok óta mondani kívánt nekem. De az a tény, hogy Rosalie is aggódott értem… enyhén szólva is meglepő és különös. Eddig azt hittem, ki nem állhat engem, hogy csak egy betolakodónak gondol, egy idegennek, ami részben igaz is. Idegen vagyok köztük, mivel nem vagyok vámpír. De akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy aggódott vagy netalántán félt? Jobb lesz, ha megkérdezem, hátha valamit félreértettem.

– Esme… bocsáss meg, hogy félbeszakítalak, de… Jól értettem, hogy Rosalie is aggódott?

– Rosalie félt attól, hogy Edward el fog veszteni téged, és akkor újból belesüpped a magányba és céltalanul fog bolyongani. Szinte rettegett tőle, hogy felelőssé teszi őt és az egész családot az elvesztésedért. Rose ugyanis nem szereti, ha bűntudata vagy lelkiismeret furdalása van. És ha te ott meghaltál volna, akkor Rose-nak egy jó darabig az lett volna. Vádolta volna saját magát, miközben átkozott volna téged, hogy megjelentél. Sajnálom, drágám, hogy ezt mondtam, de ez az igazság. Rose nem bírja elviselni ezeket az érzéseket, és könnyebb neki mást vádolni vagy éppen átkozni, mint elgondolkodnia a tettein és azon, hogy lehet, hogy esetleg ő hibázott.

– Tehát akkor Rosalie nem értem aggódott, hanem Edward lelkivilágáért?

– Nem egészen. Tudod, Rose közel áll hozzám, hiszen mikor ő is csatlakozott a családhoz, én voltam egyedüli nő itt. Velem tudott legelőször nyíltan beszélgetni, és emiatt hozzám áll a legközelebb. Persze azóta bejött a képbe Emmett is, és most már ő hozzá áll a legközelebb, én mostanra második lettem, bár ezt egy cseppet sem bánom. Nincs is szebb dolog annál, ha két ember szereti egymást. Tehát, mint mondtam, Rose közel áll hozzám, így nekem olyanokat is elmond néha, amiket muszáj valakivel megosztania, és akiben feltétlenül megbízik, hogy az illető nem adja tovább másnak. Így tudom, hogy ő érted is aggódott. Bár ezt nem mondta ki így, de a szavai mögött nagy mértékben sejteni lehetett.

– Mégis miért?

– Bella, hát nem érted? Egyikünk sem szeretné a régi Edwardot viszontlátni. Akkor egyikünk se tudna újra boldog és nyugodt életet élni, nem hogy még a szemébe nézni! Drágám, Edward nagyon sokat változott, mióta te megjelentél. Azóta szinte minden pillanatban mosolyog, önfeledt és ami a legfontosabb, hogy boldog és szerelmes. Végre neki is megadatott, hogy szerethessen valakit és őt is viszont szeressék. Senki nem akarja, hogy ezt elvegye tőle bárki vagy bármi. Ezért is féltünk mindannyian és ezért van az is, hogy egyetértünk veled abban, hogy vámpír szeretnél lenni. Én nagyon sokat játszadoztam a gondolattal, hogy te is egy vagy közülünk. Bár természetesen nem Edward jelenlétében, hiszen akkor biztosan feldühítettem volna. Ő nem akarja ezt.

Bella szomorkásan hajtotta le fejét. Megértette, hogy az egész család aggódik, hogy esetleg újból Edward szomorú arcával fognak találkozni minden nap, viszont az a tény elszomorította, hogy Edward nem akarja őt átváltoztatni.

Hiszen olyan sok dolgon keresztül mentünk már. Sok mindent kibírtunk, de sok dolog maradt így is, amit még nem tudtunk kipróbálni, mert ő fél, hogy kárt tesz bennem. Szerintem viszont nem kellene ilyeneken aggódnia, hiszen tudom, hogy szeret, és nem lenne rá képes, hogy bántson. Bízom benne. És ha ő is jobban bízna saját magában és a szerelmünkben, akkor megtenné. Nem akarom őt vádolni, és nem is fogom, de így lassan elveszít. Minden perccel, másodperccel közelebb vagyok a halálomhoz. És ami a legrosszabb, az az, hogy ráadásul eléggé ügyetlen is vagyok, ami még jobban felgyorsíthatja a természetes elhalálozásom.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Esme, felriasztva Bellát a gondolatai közül.

– Csupán Edwardon.

Esme száján boldog mosoly terült szét, majd hirtelen érzelemkitörése miatt magához ölelte Bellát, aki jólesően bújt ebbe az ölelésbe.

– Köszönöm, Bella. Nem is tudod, mennyire hálás vagyok neked és mennyire nagy boldogsággal tölt el a tudat, hogy te itt vagy a fiamnak. Hogy szereted őt. Mindörökké hálás leszek neked ezért.

Bella meghatódott ezektől, bár meg is illetődött kissé. Mikor elhúzódtak, bágyadt mosollyal nézett a nőre, aki még mindig ugyanazzal a mosollyal figyelte őt.

– Lassan megérkeznek. Felmész Edward szobájába, és megvárod ott, vagy itt maradsz?

Bella gondolkodott pár pillanatig, végül az előbbi mellett döntött. Úgy vélte, ha már meglepetést akarnak okozni a fiúnak, akkor az a szobájában várjon rá, ne pedig a nappaliban.

Esme bólintott, majd Bella legnagyobb csodálkozására, még mielőtt felindult volna a lépcsőn, minden ablakot szélesre tárt. Erre a lány megtorpant és visszafordulva kérdőre vonta.

– Esme, már megbocsáss, de miért csinálod ezt?

– Tudod, nem akarom, hogy Edward megérezze az illatod. Nagyon hamar felismeri, és ez elronthatná az egészet. Te csak menj fel, és várj türelmesen, most már tényleg pillanatokon belül itt lesznek.

– Rendben.

Bella feliszkolt a lépcsőkön, gondosan ügyelve rá, hogy ne botoljon meg. Egészen a második emeletig sétált, ott is a legutolsó ajtóig, majd benyitott.

Mikor belépett, látta, hogy az ugyanúgy néz ki, mint mikor legutóbb ott járt: Edward szobájának nyugati fala tele volt CD-kel, a sarokban ott állt a hifi berendezés, a fekete bőrkanapé még mindig hihetetlenül hívogató volt, és a padlón szintén ott volt a vastag, aranyszínű szőnyeg.

Mosolyogva beljebb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Lassan odasétált az üvegfalhoz, rátette bal tenyerét, majd kinézett rajta.

Az erdő gyönyörű látképe tárult a szemei elé. Látott egy kis folyót is húzódni, majd pár percig csendesen gyönyörködött benne.

Nem tudta, mióta gyönyörködhetett a kilátásban, mikor hirtelen két hideg kart érzett maga köré fonódni. Először összerezzent, majd halkan felsikított, mire az egyik kéz betapasztotta száját.

– Cssh, nyugalom, Bella, csak én vagyok – suttogta egy gyöngéd, ám szenvedélyes hang.

Bella érezte, hogy izmai ellazulnak, majd földöntúli nyugodtság száll rá. Bár eddig sem volt veszélyben, most már kifejezetten biztonságban érezte magát.

Bella, ha akart volna se tudott volna megfordulni, hogy szembe lehessen Edwarddal. A fiú gyöngéden magához ölelte hátulról és csatlakozott csöndes szemlélődéséhez a tájban. Kezét már levette annak szájáról, és immár egy hajtincsével játszadozott, miközben a lányt fürkészte hátulról.

Bella megérezte, hogy Edward szemei immár nem a kilátást, hanem őt vizslatják. Pironkodva megfordult, hogy szembe lehessen vele, mire az szélesen elmosolyodott.

– Hogyhogy itt talállak?

– Esme még délelőtt eljött értem, miután felhívott, hogy nem-e lenne kedvem meglepni téged. Én persze rábólintottam, mire közölte velem, hogy akkor sétáljak ki az ajtón, üljek be a Mercedesbe és elhoz ide.

– Remek ötlet volt –  mosolygott még szélesebben Edward.

– Igen, az. Így legalább nem kellett suli után is kerülőket tenned.

Edward összeráncolta szemöldökét és értetlenül nézett Bellára.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy Esme elmondta, hogy reggel Rosalie-ra sokat kellett várni, és így te elvitted Carlisle-t a kórházba, majd visszajöttél és elmentetek a suliba.

– Esme nagyon szeret téged, Bella. De én még nála is jobban szeretlek – halkította le hangját Edward, majd közelebb bújt Bellához és egy gyengéd csókot nyomott annak szájára.

Meghitt pillanatukat azonban lerombolta a szobába betoppanó Alice és Jasper.

– Hé, Edward… Ó, bocsi. Öhm, zavarunk? – kérdezte Jasper.

Edward kelletlenül elszakadt Bella ajkaitól, majd szembe fordult a jelenlevőkkel, szúrós szemekkel méregetve azokat.

– Örülök, hogy nem zavarunk – mosolygott Alice, majd kényelmesen leült a kanapéra. – Csak azért jöttünk, hogy tudassam veletek: bármit is terveztetek a hétvégére, azt most vessétek el, mivel hétvégén napsütés lesz és úgy gondoltam, mi lenne, ha elmennénk kempingezni?

Edward összeráncolta szemöldökét, majd morcosan megszólalt.

– Alice, én nem szeretném Bellát magára hagyni…

– Természetesen Bellának is velünk kell tartania – mosolygott Alice, miközben gondolatban egyre erőteljesebben gondolt Jasperre.

Edward erre kiakadt, majd szinte üvöltözni kezdett a vidáman mosolygó Alice-ra.

– Mi az, hogy Bellát is magunkkal vigyük? Elment a józan eszed, Alice?!

– Edward, nyugodj le – szólt rá Jasper kemény hangon.

Bella kissé megrémült a fiútól, mivel még sose látta vagy hallotta Jaspert vitatkozni vagy kiabálni. A mostani hangja viszont felettébb félelmetes volt számára, így még közelebb húzódott Edwardhoz, aki erre féltőn magához ölelte őt, és úgy folytatta volna nemtetszése kifejezését, de Alice közbevágott.

– Természetesen nem a szokásos kempingezésre gondoltam, Edward. Arra gondoltam, hogy valóban kempingezni mehetnénk. Gyönyörű idő lesz, nem fog esni az eső, csupán be fog borulni néha. Ezt pedig ki kell használnunk, hiszen nagyon rég volt ilyen idő.

Edward bosszús arca folyamatosan enyhült meg, amint Alice szemeibe nézett, míg Bella hol Alice-t figyelte, hol pedig Edwardot, azon tanakodva, hogy közbeavatkozzon-e. Végül Edward szólalt meg, szokásos hangján.

– Úgy érted, nem vadászni mennénk, hanem kempingezni?

– Úgy.

– Az egész család? Bellával együtt?

– Igen, úgy terveztem. Carlisle-t, Esmét, Emmettet és Jaspert már megkérdeztem, csupán titeket és Rose-t nem.

– És ők benne lennének?

– Természetesen. Ők is jó mókának tartják.

Edward ránézett Bellára, aki felnézett rá. A fiú szemeiben sóvárgás látszódott. Bella érezte, hogy nem tudna ennek a szempárnak ellenállni.

Kempingezni Edwarddal és a családjával? Végül is nem is rossz ötlet. Főleg, ha Alice azt mondja, szép időnk lesz. Már nagyon régen voltam napsütésben, és szerintem jót tenne nekem. De ha Rosalie azért nem akarna jönni, mert én is velük megyek… Vajon Alice tényleg nem kérdezte meg őt vagy inkább csak mondja, hogy ne bántson meg vele?

– Alice… – nyögte Bella, bár nem tudta elfordítani tekintetét Edwardról. – Rosalie-t tényleg nem kérdezted még meg… vagy pedig megkérdezted, de nem akar jönni és ezt nem akarod nekem elmondani?

Alice arcán kisebb fajta döbbenet futott át, majd halkan hozzátette.

– Igazából megkérdeztem, de mikor meghallotta, hogy lehet, hogy te is jössz, akkor azt mondta, hogy még gondolkozik rajta.

Bella már nyitotta volna száját, hogy felelhessen, de Edward lágyan suttogva megszólalt.

– Kérlek, Bella. Ígérem, semmi bajod nem fog esni. Sokkal jobban fogok rád vigyázni, mint legutóbb és figyelni fogok arra is, hogy egyetlen gally vagy kavics se törje ki a bokád.

Edward monológja végére elmosolyodott, még ellenállhatatlanabbá válva Bellának. A lány percekig némán pislogott a fiúra, végül bólintott egyet, mire Edward diadalittasan elmosolyodott, majd magához ölelte őt.

– Ez nagyszerű – ugrott fel Alice. – Holnap reggel indulnánk, addig majd bepakolok és előkeresem a sátrakat is. Bella, ne aggódj, nagyon jól döntöttél, és ígérem, én is vigyázni fogok rád. Edward majd reggel elhoz hozzánk és innen indulunk el. A háztól nem messze van egy kisebb tisztás, oda fogunk menni. Jaj, Bella, úgy örülök, hogy így döntöttél!

Bella óvatosan elfordította fejét Alice- hoz, aki mellett már ott állt Jasper. Hirtelen eszébe villant, hogy talán adódhatnak majd kínos pillanatok azalatt a kemping alatt, így jobbnak látta, ha felteszi a szívét nyomó kérdést.

– Jasper, kérdezhetnék valamit? De, kérlek, légy velem nagyon őszinte! Tudom, hogy te mindig őszinte vagy, de ez most fontos nekem.

Jasper homlokát ráncolta, de látszólag nyugodtan válaszolt.

– Természetesen. Mit szeretnél tudni, Bella?

– Tudni szeretném, hogy esetleg… kérlek, ne haragudj meg ezért, de… Nem lesz nagyon nehéz neked, ha egész hétvégén ott leszek mellettetek? Mármint… nem lesz nagy a kísértés, vagy ilyesmi?

Bella érezte, hogy arca felforrósodik, így zavarában kedve lett volna elnézni valahova máshova vagy legalább befúrni arcát Edward mellkasába. De ezt nem tette meg, mert észrevette, hogy Edward mellette megfeszül, mire Jasper hirtelen gyorsasággal ráirányítja figyelmét, majd vissza rá. Úgy tűnt, mintha gondolkodna, mégis mit válaszoljon erre a kérdésre.

– Nézd, Bella… Kétség kívül nehéz lesz, hogy tudom, ott vagy velünk, de nem hiszem, hogy nagyobb gond lenne. Már a saját érdekeimben sem gondolnám, hogy bántanálak valaha… De ha te félsz attól, hogy esetleg… bántanálak… akkor megértem, hogy nem látnál szívesen a hétvégén.

Bella arcából kiszökött a vér, és hevesen ellenkezni kezdett.

– Dehogyis! Nem úgy értettem. Úgy gondoltam, hogy nem lesz-e nehéz neked… Semmiféle hátsó szándékom nem volt ezzel, és igenis szeretném, hogy te is gyere, sőt, még azt is, hogy Rosalie is. Hiszen a Hale testvérek nélkül nem lenne annyira jó az a kempingezés – mosolygott Bella.

Erre mindannyian elmosolyodtak. Jasperen látszódott, hogy kissé megkönnyebbült, de még mindig szorongott.

– Figyelj, én nem tudnálak bántani… illetve… Nem akarlak bántani. Biztos sokat hallottad már ezt, és bocs, hogy tőlem újból hallanod kell, de már csak Edward miatt se bántanálak – villantott fel egy mosolyt.

Edward felmordult Bella mellett, mire a lány odakapta fejét.

– Ajánlom is – dörmögte Edward, mely kissé fenyegetően hatott a szobákban levőkre.

Alice küldött egy rosszalló pillantást Edward felé, majd odasétált Jasperhez, átölelte a derekánál, és mosolyogva Bellára nézett.

– Ne aggódj, minden rendben fog menni. Ha bármi bajt észlelnénk… megelőzzük azt.

– Persze, nem is gondoltam ilyenekre, pusztán szerettem volna tisztában lenni ezzel a kérdéssel. Nem szeretném, ha bárkinek is gondot jelentene.

Jasper biccentett a lány felé, majd Alice-szal együtt elköszöntek Edwardéktól és távoztak a szobából.

Edward izgatott, boldog mosollyal fordult újra Bella felé.

A lány úgy látszott, mintha erősen gondolkozna valamin, mire megpróbált belehallgatni a gondolataiba, de kísérlete ismét kudarcba fulladt. Így felsóhajtott, majd egyik ujját Bella álla alá helyezte és finoman magával szembe fordította őt.

– Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Edward, miközben ujjai közé csippentett egy tincset annak hajából.

– Alice hogyan gondolta ezt a kempingezést? Mármint… mennyi időre?

– Ezt csupán szombatra és vasárnapra tervezte, a hétvégére. Amennyit hallottam, úgy képzelte el, hogy egy kisebb tisztáson sátrat verünk holnap, ott töltjük az éjszakát, és vasárnap délután pedig visszaindulunk.

– Vasárnap délután indulnánk vissza? Annyira közel lenne az a hely? Vagy talán elfelejtette, hogy én mennyire rossz túrázó lennék?

– Szerintem Alice esetében nyugodtan feltételezhetjük a harmadik feltételezést.

Bella finoman összeráncolta szemöldökét, ahogy értetlenül nézett a fiúra.

– Hát harmadik is lenne?

– Természetesen –  válaszolt Edward, majd száját széles mosolyra húzta. – Még pedig az, hogy egyikünk fog elvinni téged arra a bizonyos helyre, így nem kell gyalogolnod és nem kell félned attól sem, hogy talán kitöröd a bokád.

Edward ezen szavaira Bella elsápadt. Szörnyű gyanúja támadt, hogyan is érti ezt pontosan. Tudta, hogy kocsival menni az erődbe nem igazán kedvező, főleg nem kivitelezhető. Ráadásul teljesen biztos volt abban is, hogy nem férne bele egy átlagos hátizsákba, sőt, még egy túrahátizsákba sem. Így viszont maradt az a lehetőség, melynek már a gondolatától is remegni kezdett. Bár próbált nem gondolni rá, zaklatottsága azonban így is feltűnt Edwardnak.

– Valami gond van, Bella?

– Hogy értetted mikor azt mondtad, hogy valamelyikőtök fog elvinni arra a helyre?

Edward csibészesen elmosolyodott mikor megértette, mire is gondolt pontosan Bella, és egyben mitől is borult ki.

– Úgy, hogy egyikünk felkapna, mondjuk a hátára, és futna veled. De ne aggódj, ez csupán egy feltételezés. Nem tudom biztosan, hogy Alice mennyire mélyre akar bemenni az erdőbe, így ez csakis rajta múlik, hogy hogyan fog alakulni az oda, illetve visszaút. Bár szerintem ezen ráérsz később is aggódni, ugyanis véleményem szerint most van ennél nagyobb gondunk is.

Bella értetlenül nézett rá, mire Edward türelmes mosollyal arcán magarázni kezdett.

– Charlie-nak még elő kell rukkolnod azzal a tervvel, hogy velünk szeretnéd tölteni a hétvégét egy kempingezés keretein belül.

– Ó, igen, Charlie még hátra van. Bár szerintem ez nem jelent olyan nagy gondot, mint amilyenre gondolsz.

– Hogyhogy? Hiszen van, hogy nehezen enged el.

– Igen. Viszont majd mondom neki, hogy az egész családod ott lesz. Carlisle-t és Alice-t pedig ismeri és kedveli.

– Alice-t mégis honnan ismeri? Tudtommal sosem volt még benn az őrsön.

– Igen, ez igaz. De tudod… mikor… te elmentél… Alice nagyon sokat segített, nem csak lelki támaszként, és egyszer találkoztak. Szerintem azt mondanom sem kell, hogy Charlie azonnal megkedvelte őt. Carlisle-t pedig tiszteli, most pedig még rendkívül hálás is neki, amiért kedd éjjel hajlandó volt kijönni és megvizsgálni engem, sőt, még életet is lehelt belém.

Edward küzdött, hogy arcán ne mutatkozzanak meg azok a jellemző tulajdonságok, melyek szemeiben kivehetőek voltak. Mikor szemeit ráemelte Bellára, tekintete most sokkal beszédesebb volt, mint azt bármikor is szerette volna. Tekintetében bűntudat, fájdalom és sajnálat égett.

A lány sóhajtott mikor felismerte ezeket. Pontosan ezek az érzések voltak, amelyektől távol szerette volna tartani a fiút.

– Edward – suttogta Bella, miközben lágyan végig simított arcán.

De Edward csendesen megrázta fejét, majd szorosan a melléhez vont őt. Pár percig így maradtak. Bella nem mert megszólalni, mert félt, hogy esetleg feldühíti őt vagy megbántja szavaival.

– Bella – mormolta a lány hajába halkan.

A lány el akart húzódni tőle, hogy felnézhessen szemeibe, de a fiú nem engedte. Helyette egy puszit nyomott a feje búbjára, majd halkan beszélni kezdett.

– Sajnálom. Remélem, hogy majd egyszer ki tudlak engesztelni, vagy legalább nem fogsz már haragudni.

Bella Edward akarata ellenére is távolabb húzódott a fiútól, hogy szemeibe nézhessen, miközben kiejtette szavait.

– Én nem haragszom rád, Edward. Sose haragudtam, csupán fájt.

Edward keserűen elmosolyodott, majd egy pillanatra kinézett az ablakon, de mikor a lány újból megszólalt, visszanézett rá.

– Nem hiszel nekem? – kérdezte keserűen Bella.

– Hiszek neked, Bella. Csupán nehéz felfognom és megértenem, hogy ilyen könnyedén túllépsz rajta. Hogy így meg tudsz nekem bocsátani.

– Hiszen szeretlek. Persze, hogy megbocsátok neked. Sose tudnék haragudni rád, de ezt te is tudod. Vagy… talán jobban örülnél, ha haragudnék?

Edward hevesen rázni kezdte fejét, miközben gyorsan beszélt. Bellának jobban oda kellett figyelnie, hogy minden szavát tisztán érthesse.

– Nem, nem, dehogyis, Bella, dehogyis! Abba belepusztulnék, annyira fájna. Elfogadnám ugyan, hiszen teljesen igazad lenne, de nagyon nehezen. Nem tudnék rád haragudni vagy neheztelni emiatt, mivel jogod van ehhez, nagyon is. De azt tudnod kell, hogy bármennyire is utálni fogsz engem valaha vagy haragszol rám… én azután is örökké szeretni foglak. Csendesen fogok szenvedni, mindezt úgy, hogy ne vedd észre.

– Ne, kérlek. Hagyd ezt abba, Edward. Én mindig is szeretni foglak, és sose fog ez megváltozni. Soha, soha – húzódott közelebb újból a fiúhoz, aki szeretetteljesen ölelte magához.

Mindketten elmerültek gondolataikba, habár azt egyikük sem tudta, hogy mind a ketten egymáson gondolkoznak és a kapcsolatukon.

Azon, hogy ez nem egy átlagos, múló diákszerelem, mint azt többen gondolták. Nem. Ez egy komoly, mély és szenvedélyes érzéseken alapuló szerelem. Egy olyan szerelem kapcsolja őket egymáshoz, amely kiegészíti, és eggyé teszi őket; testileg és lelkileg egyaránt.

Ölelésükből egyszerre bontakoztak ki, amely mosolygásra késztette őket.

– Ideje indulnom, ha még Charlie előtt haza szeretnék érni.

Edward bólintott, homlokon csókolta Bellát és derekát ölelve lekísérte őt a nappaliba, ahol Rosalie és Alice néztek TV-t.

Amint megérezték Edward és Bella jelenlétét, váltottak egy jelentőségteljes pillantást, majd a szőke vámpír felállt és eléjük lépett.

Edward felvont szemöldökkel nézte a lány minden mozzanatát, míg meg nem állt. Utána figyelme Alice-ra terelődött, aki rendületlenül bámulta továbbra is a TV képernyőjét.

Mikor Rosalie már csak pár lépésre volt tőlük, megállt, majd szemeit Bellára emelte, aki kissé zavarodottan nézett rá.

– Alice említette, hogy úgy döntöttél, hogy jössz te is.

– Öhm… igen.

– Remek.

– Megértem, ha zavar és nem akarod, hogy én is veletek tartsak…

Rosalie elgondolkodva nézett rá. Bella azt hitte, már válaszolni se fog neki, de hirtelen felelt.

– Te nem ismersz még engem, Bella. Bár tény, hogy makacs vagyok, de nem is szoktam feladni dolgokat. Én egy küzdő típus vagyok - minden értelemben.

Majd egy szempillantás múlva már ott sem volt; futva felment szobájába.

Bella kissé megszeppenten nézte még mindig Rosalie hűlt helyét, majd lassan a mellette álló fiúra nézett.

– Ez most mit jelent?

– Nyugalom, Bella. Mindent meg fogsz tudni. Ne légy mindig olyan kíváncsi – kacsintott Alice, majd megölelte és megpuszilta távozni készülő barátnőjét és ő is felment az emeletre.

– Gyere, ideje mennünk – szólalt meg Edward, majd húzni kezdte maga után a lányt.

Mikor kiértek, Edward kinyitotta neki a Volvo ajtaját, megvárta, míg beszáll, majd ő is elfoglalta vezetői helyét, gázt adott és elindult.

Bella megvárta, míg Edward kikanyarodik az erdős útról, majd feltette kérdését.

– Rosalie is el fog jönni kempingezni?

– Igen. Hallottam a gondolatai közt.

Bella meglepődött a válaszon.

– De hát nem úgy volt, hogy gyűlöl? Hogy nem akar velem lenni egy percet sem?

– Ne mondj ilyeneket, Bella. Rose nem gyűlöl, csupán féltékeny rád. De ezt már elmondtam neked.

– Igen, elmondtad, de én mégse tudom teljesen felfogni mindezt.

– Zavar, hogy Rose is velünk tart?

– Egyáltalán nem zavar. Csupán meglepett. Így legalább van valami halván remény, hogy kezdek elfogadható lenni a szemében. Tudod, ez megnyugtató.

Edward sötéten kuncogott, majd lefékezett Belláék háza előtt. A lány ráemelte tekintetét, mire Edward elmosolyodott.

– Azt akarod, hogy menjek be veled és segítsek meggyőzni apádat a hétvégével kapcsolatban?

– Igen – pirult el Bella.

– Nos, ez esetben egyre gondoltunk. Gyere, menjünk, Charlie bármelyik pillanatban befordulhat a sarkon.

És valóban. Amint Belláék beértek a házba és letették kabátjukat, már Bella is hallotta, amint Charlie becsukja a járőr kocsi ajtaját és elindul a ház felé.

Mikor Charlie belépett, felakasztotta kabátját és pisztolyát, majd a nappali felé vette az irányt, ahol a kanapén már ott ült Edward és Bella.

– Sziasztok.

– Jó estét, Swan rendőrfőnök úr.

– Szia, apa. Milyen napod volt?

– Fárasztó. Veletek minden rendben? Olyan furcsának tűntök. Talán van valami gond?

Bella sóhajtott.

Nem csodálom, hogy Charlie rendőr. Van, mikor kitűnően észreveszi azt, amit nem kellene.

– Nem, apu, nincs semmi gond, viszont szeretnénk veled beszélni. Gyere, ülj le!

Charlie gyanakodva bár, de odament a kanapé mellett levő fotelhez, leült rá, majd kérdőn nézett rájuk.

– Ma Edwardéknál voltam, és ők megkértek, hogy tartsak velük a hétvégi kempingezésükre.

– Biztosíthatom Önt, uram, hogy nem fog semmi baja esni a lányának. Az egész családom ott lesz, ha bármi baj történne, ami ugyebár nem fog megtörténni.

Charlie arca szokatlan volt. Több érzelem járt át rajta, mint szokott. Többek között a féltés, de megnyugvás is, és kételkedés. Mikor megszólalt, hangja kissé feszülten csengett.

– Azt mondtad most hétvégén? Az egész Cullen családdal?

– Igen. Szombaton reggel mennénk, és vasárnap délután indulnánk vissza. Nem megyünk messzire, viszont Alice szerint csodálatos hely.

– Alice? Akkor ő is megy veletek? És Dr. Cullen is?

– Igen, uram, ők is velünk tartanak.

Charlie gondolkodott egy kis ideig, majd elmosolyodott és bólintott.

– Na, jó, nem bánom. Menj csak, Bells. De aztán vigyázz a lányomra, különben…! – intett Edward felé Charlie.

– Úgy lesz, megígérem – bólogatott hevesen amaz.

– Jaj, apu, köszönöm – hálálkodott Bella, majd felállt és egy puszit nyomott apja arcára.

Charlie sosem bírta normálisan kezelni a hálálkodást, és ez így történt most is.

Ezután még pár percig beszélgettek, így, hármasban, majd Edward felállt és bejelentette, hogy hazamegy és pihen, ha elvégre holnap kempingezni mennek. Elköszönt Charlietól, majd Bellától is, akire utólag rákacsintott, célozva arra, hogy éjjel visszatér hozzá. Majd beült a kocsijába és elhajtott.

Bella csendesen megvacsorázott Charlie-val, majd a mosogatás után még egyszer elmagyarázta neki, hogy merre talál magának ételt, ha éhes lesz. Végül még egyszer megköszönte apjának, hogy elengedte őt. Ezután felszaladt szobájába, bevette gyógyszerét, összeszedte a fürdéshez kellő dolgait és lezuhanyozott. Miután ezzel is végzett, belépett szobájába, ahol Edward már várt rá.

Odabújt hozzá, majd csendesen álltak pár hosszú pillanatig egymást ölelve, a szoba közepén. Végül Edward felkapta őt karjai közé, befektette ágyába, betakarta őt és befeküdt mellé, miközben átkarolta derekát és lágyan dúdolni kezdte az altatóját.