15. fejezet

Bellát másnap reggel hideg, kissé nedves érintések ébresztették fel. Álmosan nyitotta ki csokoládébarna szemeit, majd mikor fejébe bekúszott pár emlék a tegnap esti viharról, azon nyomban felült az ágyban, mire megszűntek az érintések az arcán és kulcscsontján.

Azt gondolta, talán az eső  cseppjei találkoznak azokon a helyeken a bőrével, de mikor szemeivel körbekémlelt a szobában, ahol aludt, rájött, hogy ez lehetetlen, mivel fedett helyiségben tartózkodik.

Szemeivel körbekémlelt a szobában, ami furcsán ismerős volt neki, mégsem az a szoba volt, mint amelyikre számított. A szoba élénk színűre volt festve, és mindenhol színes, már-már giccses kiegészítők voltak megtalálhatóak.

Tekintete megállapodott az ágy másik oldalán pihenő egyénen, és nyomban eszébe jutott, hogy talán az ő ajkai ébresztették fel, nem pedig az eső, mint ahogyan azt botor módon kémlelte.

– Jó reggelt – üdvözölte boldog mosollyal arcán Edward.

– Szia. Mond csak, én tévedek, vagy múlt éjszaka tényleg a te szobádban aludtam el?

– Jól emlékszel.

– Akkor mégis mit keresik itt?

– Ez Alice szobája, bár szerintem erre már magadtól is rájöhettél, hiszen már voltál itt benn párszor. Nos, azért vagy itt, mert Alice-szal megbeszéltük, hogy idehozunk téged, miután elaludtál. Jobban vagy? – kérdezte, miközben megsimította arcát.

Bella értetlenül nézett rá egy pár pillanatig, mert nem értette, miért is kéne jobban lennie. Majd beugrott neki… Eszébe jutott, hogy tegnap este mennyire megijedt a vihartól, és szabályosan Edward nyakába vetette magát, miután az felment a szobába. Majd elmesélte neki a viharra való félelmeit előidéző emlékét, mire ő csak megértően nézett le rá és megvigasztalta. Ezután pedig valószínűleg elaludt, és Edward lehozta őt ide.

Bella nem tudott tovább gondolkodni, mert ekkor gyomra hangosan adta tudtára nem tetszését, hogy tegnap délután óta egy falatot sem evett.

Edward felfigyelt rá, mire kiszaladt a szobából, lement a konyhába, ott felkapta a lány számára pár perccel ezelőtt elkészített reggelijét, majd egy fél másodpercen belül már újból a szobában volt.

Bella mindebből csak annyit vett észre, hogy Edward egy pillanatra eltűnt, majd mikor újból felbukkant, már tálcával kezében tért vissza. Hálásan rámosolygott a fiúra, majd kényelmes ülőhelyzetbe tornázta magát, Edward pedig az ölébe tette a tálcát.

– Jó étvágyat!

– Köszi. Hmm, ez nagyon finom lett! – mondta Bella, mikor beleharapott a pirítósba.

Edward elvigyorodott, majd leült a lány mellé.

– Esme készítette el neked. Külön kérése, hogy mikor nálunk vagy, hadd főzzön ő rád. Bár néha Alice is besegít neki, sőt, van, hogy ő mondja meg neki, hogy mit készítsen el, mert látta, hogy az ízleni fog neked.

– Ti mindig finomat csináltok. Sose ettem olyat nálatok, ami nem ízlett volna.

– Igen, mi már csak ilyen tökéletesek vagyunk mindenben – kuncogott Edward.

– Felvágós – mormolta Bella.

Edward nevetésének hangja töltötte be az egész szobát. 

Bella megreggelizve, frissen mosakodva és felöltözve lépett ki Alice fürdőjéből.

Mikor reggeli után felkelt az ágyból, azzal a szándékkal, hogy bevonul a fürdőszobába, Edward mozdulata közben megdermedt, mikor ránézett a lányra. Kínos másodpercek teltek el így, miközben Bella arca egyre pirosabb lett; nem értette, miért bámul rá úgy Edward, mintha valami természetfeletti gyönyörűséget látott volna.

Mikor lenézett magára, rögtön megtudta a választ. Alice tegnap este megkérte őt, hogy ebben a hálóingben aludjon, és ő mit sem sejtve felvette. Azonban Edward úgy nézett rá, mintha megbabonázták volna. Bár azt Bella tényként kezelte, hogy mindeddig egy rongyos pólóban és egy nadrágban aludt, azt még álmaiban sem gondolta volna, hogy ekkora hatással lesz egy hálóing Edwardra. Egy olyan hálóing, mint amilyen most rajta volt.

Végül Edward mintha kábulatból  ébredt volna fel, kótyagosan a szemeibe nézett, és csöndesen azt mondta, hogy: „Gyönyörű vagy.”. Majd kezében a tálcával távozott a szobából, így Bella is a fürdő felé vehette az irányt.

A lány a nappali felé  igyekezett, mikor pedig már a lépcsőnél járt, megtorpant, mert éppen akkor lépett ki a szobájából Rosalie. A szőke lány is észrevette őt, kezei görcsösen markolták az ajtókilincset.

Bella bátortalanul odaintett neki.

– Szia, Rosalie.

– Bella – biccentett, de a kilincset még mindig nem engedte el.

Bella nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Úgy érezte, valamit mondania kell, de nem tudta, mit és mégis hogyan. Ezt az érzést pedig csak tetézte, hogy a lány még mindig ott ált az ajtónál, és őrá bámult.

Bella már épp elhatározta volna, hogy inkább tovább indul, mikor Rosalie megszólalt.

– Szeretnék veled beszélni.

Bella hitetlenkedve bólintott egyet. Úgy érezte, hiába nyitotta volna szólásra száját, egy hang se jött volna ki torkán. Így csendben várta, mit akarhat tőle a lány, mire az kinyitotta szobája ajtaját, majd egy invitáló mozdulattal kérte, hogy menjen be.

Bella bátortalanul elindult felé, mire Rosalie arcán bosszúság suhant át.

– Nyugalom, nem foglak bántani.

Bella ezután már nagyobb lépésekkel haladt, de még mindig bizonytalanul. Mikor bement a szobába, megállt az ajtótól pár lépésre és körbenézett.

Hatalmas szoba volt, talán az eddigi legnagyobb, amit látott a Cullen házban. A falakat fehérre festették, és halvány rózsaszínű függönyök, szőnyegek voltak. A szoba egyik sarkában egy hatalmas franciaágy állt, baldachinnal körbevéve, szintén fehér színben. Az ágytól nem messze egy fésülködőasztal volt, míg a másik sarokban egy ajtó, azzal szemben pedig még egy. Amellett az ajtó mellett pedig, amin át bejöttek, egy rózsaszín kanapé foglalt helyet, fehér és halvány rózsaszínű párnákkal kiegészítve.

Rosalie becsukta maga mögött az ajtót, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és várt. Bella félénken leült mellé, majd felé fordult. Nem tudta, mit mondjon, de a csend már kezdett kínossá válni számára. Végül Rosalie vette kézbe a beszélgetés irányát.

– Ötleted sincs, miért szerettem volna beszélni veled?

Bella homlokát ráncolva próbált rájönni a beszélgetés miértjére, de nem tudott.

– Nem, nincs.

Rosalie sóhajtott.

– Rendben, akkor elmondom. Viszont figyelmeztetlek, hogy most kíméletlenül őszinte leszek veled, őszintébb, mint valaha bármikor. Ráadásul véleményem szerint ez egy kissé kínos beszélgetés lesz, mindkettőnknek.

Bella kíváncsian várta, mit akarhat mondani neki Rosalie, főleg, ha szerinte mindkettejük számára kínos beszélgetés lesz. Önkéntelenül is eszébe jutott, mit mondott neki tegnap Edward: azt, hogy Rosalie úgymond tesztelni akarja őt.

Rosalie látszólag hezitálni látszott. Nem tudta, hogyan kezdje el, de jól tudta, hogy ezt el kell neki mondania, ráadásul ez már lezárt ügy. Immár döntést hozott. És mivel a döntés része Bella, így kénytelen vele megosztani, ha akarja, ha nem. Vagy legalábbis ezt próbálta elhitetni saját magával…

– Nos, én nem is igazán tudom, hol kezdjem… – csúszott ki a száján.

– Kezd talán a legelejénél.

– Ez egy hosszú mese lesz. Megpróbálom megértetni veled és elmagyarázni, de ehhez az kell, hogy figyelj, és hogy… megérts.

– Részemről rendben.

Rosalie bólintott, majd belefogott.

– Tudod, mikor Alice megjósolt téged, én foggal-körömmel küzdöttem az ellen, hogy ez a jóslat valóra váljon. Hogy Edward megtaláljon téged… hogy a család része legyél – Bella megborzongott, de Rosalie folytatta. – Senki nem tudta elsőnek, hogy miért is vagyok ennyire ellenszenves, hogy miért irtózom már csak a puszta gondolattól is, hogy Edwarddal legyél. Még talán magam se nagyon… Az persze Alice látomásából egyből kiderült, hogy ember vagy, és ez méltó ok volt arra, amiket tettem. De aztán, mikor megtudtam, hogy Edwarddal beszélgettetek… és láttam, hogy Edward mennyire másként viselkedett ezután… elpattant bennem valami irántad. Talán a harag és a féltékenység egyvelege.

Bella pislogva nézett a lányra, aki ezt észre is vette, mire kissé elmosolyosodott.

– Igen, most már be tudom vallani, hogy féltékeny voltam rád. Tudod, mikor én idekerültem, ebbe a családba, Carlisle és Esme abban bíztak, hogy én leszek Edward párja. És bár ez végül nem így alakult, de azt el kell ismerni, hogy Edward tényleg jól néz ki. És mivel korábban egyszer-kétszer tényleg bepróbálkoztam nála, persze sikertelenül, őrjítő féltékenység tört rám, mikor megláttam, hogy pusztán egy beszélgetéstől veled ennyire jókedvű, ennyire önfeledten boldog legyen. Nekem már emberi életemben is nagyon sokan bókoltak, többen megpróbálkoztak azzal, hogy elnyerjék a szívem… de ez egyiküknek se nagyon sikerült. Így maradt az, hogy féltékeny voltam, mivel nekem sosem sikerült akkora hatással lennem Edwarddal, mint amekkorával te szoktál lenni rá.

– De… ezt nem igazán értettem sosem.

– Micsodát?

– Miért vagy ezért féltékeny rám, miközben ott van neked Emmett, aki szeret és lesi minden kívánságod?

– Tudod, Edward sokkalta jól neveltebb, mint amilyen Emmett valaha is volt. Ezáltal pedig vannak olyan tulajdonságai, amiket irigylek tőle, főleg, ha látom, hogy ezekkel mennyire imponál neked, és amelyekről tudom, hogy Emmett vagy hülyeségnek tartja, vagy pedig egyszerűen megfeledkezik róluk. De azért félre ne érts, én így szeretem Emmettet, ahogy van. Nem akarom, hogy megváltozzon.

Bella bólintott, hogy érti.

– Ráadásul mindezek előtt, Edwardnak el kellett mennie egy időre Tanyáékhoz Alaszkába, hogy kitisztuljon a feje, és nyugodtan átgondolhassa a dolgokat. Nem akart téged megölni, miközben én egyre nagyobb szükségét éreztem ennek.

Bella tekintete riadalmat sugallt, ahogy Rosalie minden köntörfalazás nélkül kimondta, hogy legszívesebben végzett volna vele, csakhogy megszabaduljanak tőle és Edward visszatérhessen.

Ezt a szőke lány is észrevette, mire bocsánatkérően elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek. De én figyelmeztettelek rá, hogy őszinte leszek veled, és talán mindkettőnk számára kínos lehet ez a beszélgetés. Viszont úgy érzem, hogy szükség van erre, hogy… megértsük… egymást.

– Ha… tényleg ezt szeretnéd… akkor engem nem zavar… Csupán… váratlanul ért egy kicsit.

Rosalie bólintott.

– Elhiszem. Bárkit váratlanul érhet az, hogy egy beszélgetésből odáig jutnak, hogy arról beszélnek, hogy az illető, akivel ráadásul egy szobában ül, azt mondja, legszívesebben megölte volna.

– Igen, lehetséges…

– Nos, nem tudom, mennyire emlékszel arra a napra, mikor Edwarddal kettesben beszélgettetek a menzán, és én úgy meredtem rád, hogy te nem bírtad elfordítani a fejed. Ha jól emlékszem, ez az a fajta kirándulás előtt történt, mikor Edward elvitt a rétjére.

– Emlékszem rá.

– Biztos azt hitted, hogy valami eszelős gyilkos vagyok, aki épp lecsapni készül az áldozatára.

– Hát… inkább csak megrémített, hogy ennyire ellenségesen nézel rám, és ennyire dühödten.

Rosalie elmosolyodott.

– Mint már mondtam, féltékeny voltam rád. Ráadásul akkor én már tudtam, amit te még nem: hogy Edward beléd szeretett. Azért kaptam oda a fejem annyira hirtelen, mert Edward szavaiból azt éreztem, hogy akkor, ott akarja elmondani neked az érzéseit irántad. Valahogy meg kellett akadályoznom ebben. Nem akartam, hogy veled legyen, hogy a családot ennyire nagy veszélynek tegye ki. Minden dühöm belevittem abba az egyetlen pillantásba, és mikor láttam, hogy megrémülsz, elégedettséget éreztem. Azt hittem, ez az egyetlen pillantásom és a reakciód képesek lesznek arra, hogy elmenekülj onnan, hogy soha többet ne keresd Edwardot. De nem… Edward ebbe is beleszólt, halkan, a te számodra morgásként hangzó fenyegetéssel hangjában tudtomra adta, hogy jobb, ha nem húzok veled ujjat. Hogy csalódottságom ne tudjam kimutatni nekem, elkaptam tekintetem rólad.

Bella szemeiben megértés csillant fel.

– Majd jött az az éjszaka, mikor Edward hazajött, és Alice boldogan a nyakába vetette magát, és közben azt harsogta, hogy: „tudtam, tudtam, tudtam”. Ebből már könnyű volt rájönni, hogy Edward mindent elmondott neked, vagyis összejöttetek. Azt hittem, a világ, amit létrehoztunk magunk körül, szép lassan kicsúszik a kezünk közül, és mindez miattad van. Edward megneszelhetett valamit, de nem tette szóvá. Majd jött Alice látomása, hogy másnap elhoz hozzánk, hogy bemutasson neked minket. Ott nálam elszakadt a cérna. Friss levegőre volt szükségem, ki kellett engednem a felgyülemlett feszültségemet, így elmentem vadászni. Emmett velem tartott. Tudtam, hogy figyelni akar rám, nehogy valami ostobaságot kövessek el, de nem érdekelt. Amelyik vadállat az utamba került, kíméletlenül széttéptem, hogy aztán jóllakhassam belőle. Emmett csendesen nézte végig vadászatom. Egész nap ezt csináltuk, csupán késő délutánra értünk haza. Alice fogadott bennünket, még pedig azzal, hogy baseballozni megyünk. Emmett persze rögtön felpörgött ettől, és lelkesen kérlelt, hogy tartsak én is velük. Szeretek baseballozni, és mikor vihar van, legtöbbször ki is használom ezt, de mikor Alice elkottyintotta, hogy te is jössz… Őszintén szólva a lelkesedésem azonnal a nullára süllyedt. Emmett viszont nem hagyta, hogy kihúzzam magam, így végül elmentem velük.

Mikor megjelentél a tisztáson, Edward oldalán, megint dühös lettem. Tudtam, hogy Jasper érzi, amit én is, és hogy valószínűleg Edward is hallja a szitkozódásokat és átkozódásokat a fejemben feléd. De ő nem törődött vele látszólag, csupán lelkesen fordult feléd, hogy megkérdezze, szeretnél-e egy igazi játékot játszani. Mikor válaszoltál neki, eldöntöttem, hogy elérem nálad, hogy irigykedj rám. Megpróbáltam annyira jól játszani, amennyire csak tudtam, mindezt azért, hogy ámulatba ejtselek.

– Felesleges volt, mivel már azelőtt is mindig féltékeny voltam rád. Hiszen te gyönyörű vagy, ráadásul Edwardnak is szántak… Ki ne lenne féltékeny az én helyemben?

Rosalie finoman elmosolyodott.

– Most már legalább tudom, hogy nem volt hiába az erőfeszítésem.

Bella is megeresztett egy félénk mosolyt.

– Majd következett az, hogy James, Victoria és Laurent megjelent. Bosszankodtam, legszívesebben neked támadtam volna, de tudtam, hogy nem igazán lenne esélyem, így csupán magamban szitkozódtam. Tudtam, mekkora hatással van az illatod a vámpírokra, hiszen már egy ideje én is részévé váltam. Azt viszont nem is sejtettem, hogy Jamesre ekkora hatást gyakorolhatsz. Bosszantott, hogy így alakult. Mikor pedig Laurent megkért minket, hogy hadd álljanak be játszani, a dühöm a tetőfokára csapott. Azt gondoltam, ennél nem lehetek mérgesebb, de mikor az a szél átsuhant a mezőn… majd Edward és James szinte egymásnak estek, miközben mindketten egyet akartak: téged, csupán más okokból… Borzasztóan utáltalak abban a pillanatban! Úgy hittem, hogy mindennek te vagy az okozója. Ha te nem költözöl el Phoenixből apádhoz, akkor sose találkoztunk volna. Ha nincs olyan illata a vérednek, mint amilyen, Edward sose figyelt volna fel rád! Ha pedig nem figyelt volna fel rád, akkor nem is próbált volna közelebb kerülni hozzád, és nem is szeretett volna beléd… És akkor legfőképpen nem lenne veszélyben a család. Nem érintene minket egy fabatkát sem, ha veled bármi történne. De így… így tudtam, hogy az emberek mit gondolnánk, hiszen ehhez nem kell gondolatolvasói képesség. Hiszen gondolj csak bele! Ha te látnád azt, hogy Edward Cullen, aki korábban sose beszélt senkivel sem, csupán akivel kénytelen volt, egyik percről a másikra érdeklődni kezd egy lány iránt, akivel aztán minden szabadidejét együtt tölti, és aki végül gyanús körülmények közt eltűnik… Te mit gondoltál volna? Főleg, ha látod, hogy aztán az egész Cullen családnak is nyoma vész. Biztos te is azt hitted volna, hogy csakis Edwardnak lehet köze ehhez. Hiszen minden nyom erre utal.

– Igen… valószínűleg én is ezt gondoltam volna.

– A helyzetet pedig csak még jobban nehezítette a tény, hogy az apád a helyi rendőrfőnök. Mintha szükség lett volna rá… Mintha nem lett volna ez is elég… Majd szerencsésen kisebb-nagyobb balesetekkel megúsztuk ezt az ügyet. Abban reménykedtem, Edward talán belátja, hogy ez az életmód számodra túl sok veszélyt rejt, így elhagy téged, még mielőtt súlyosabb következményei is lehetnének. De úgy látszik, ebben is tévedtem.

– Nem egészen – suttogta Bella, mire Rosalie felkapta fejét.

– Hogyan?

– Míg én kórházban voltam, Edward mondott olyanokat, hogy a saját érdekemben jobban tenném, ha nem találkoznék vele többet, és visszaköltöznék anyámékhoz. De én addig makacskodtam és hajtogattam, hogy nem akarok, és vele szeretnék maradni, míg megenyhült.

– Tehát el akart hagyni akkor?

– Szerintem fogalmazhatunk úgy is, hogy szeretett volna egy esélyt adni annak, hogy normális életem lehessen. Hogy emberként élhessek. De én nem éltem ezzel a lehetőséggel. Őt akartam és akarom most is. Számomra ő mindennél fontosabb.

– Ezt nem bírom felfogni… – csóválta fejét Rosalie.

– Mégis mit?

– Hogy miért nem akarsz ember maradni? Miért nem akarsz egy saját, normális életet? Egy olyat, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertél volna minket? Mond, miért?

– Úgy látom, most jött el az az időszak, hogy én meséljek neked – Egymásra mosolyogtak, majd folytatta. – Míg Phoenixben éltem, nem igazán voltam boldog. Persze, nem voltam depressziós sem, szóval valahogy a kettő között. Anyámmal éltem mindig is, mióta Charlie-val elváltak. Majd anyám életébe betoppant Phil. Számomra mindig is egy rendes fickó volt, így örültem, hogy anyuval egymásra találtak. De jött az az időszak, mikor kezdtem feleslegesnek érezni magamat. Nem voltak barátaim, csupán osztálytársaim, és nem jártam el szórakozni sem, ahogy azt minden korban hozzám illő tizenéves tette. Anyám valamennyire örült ennek, hiszen akkor legalább nem kellett féltenie, hogy valami bajom esik. De azért mégis gyötörte őt a gondolat, hogy egyetlen lányának nem igazán vannak barátai és szinte sose mozdul ki a lakásból, csupán akkor, ha iskolába megy. Bevallom, nekem nem is voltak sosem olyasfajta vágyaim, hogy elmenjek például egy szórakozóhelyre, és hajnalig táncoljak. Már csak a két ballábasságom miatt sem mertem kimozdulni otthonról. Tudod, engem általános iskolában, ha nem az osztálytársaim, akkor az iskolatársaim piszkáltak mindig ezzel. Ez eleinte pokolian rosszul esett, minden nap sírva mentem haza, anyám nem győzött vigasztalni. Egy idő után rosszul érintett a tudat, hogy anyunak minden nap vigasztalnia kell engem, így megtanultam elrejteni ezeket az érzéseket, hogy legalább őt boldognak tudhassam.

Érted már, miért nem akarom a normális, emberi életet? Az számomra nem tartogat sok jót, boldogságot, csupán ezeknek az ellenkezőjét. Nem akarom én ezt… Belefáradtam, hogy elviseljem a gúnyolódásokat.

Rosalie megértően nézett Bellára.

– Attól félsz, hogy ha elhagyunk téged, akkor te újból egyedül maradsz, és újabb megaláztatások várnak rád?

Bella aprót bólintott.

– Megértelek, tudod. Lehet, hogy furcsán hangzik tőlem, de el tudom képzelni, milyen életed lehetett ezelőtt. Az elmondásaidból ítélve könnyebben el is tudom képzelni. Viszont… én tartozom egy vallomással. Még mielőtt elmentünk arra a bizonyos kempingezésre… nos, én… kitaláltam, hogy… hogy jobban megismerjelek vagy, hogy jobban megértselek, hogy… Azt terveztem, hogy tesztellek téged. Belátom, butaság volt részemről, ráadásul nem is úgy ment, mint ahogy elterveztem. Mikor a kemping alatt beszélgettünk, olyan témákkal huzakodtam elő, amelyek teljesen hétköznapiak voltak. Bevallom, eleinte sokkal jelentőségteljesebb témákra gondoltam, de aztán elvetettem az ötletet, mikor beszélgetni kezdtünk. Nem tudom, hogy mondjam, de… valami megfogott abban, amit beszélsz, és ahogy mondod. Addig, míg nem beszéltem veled, és csupán a dühöm töltöttem ki rajtad… addig jogosan gondoltam, hogy betolakodó vagy, de mikor beszédbe elegyedtünk… Rájöttem, hogy egy nap akár te is közénk tartozhatsz, és emiatt nincs jogom bántani téged, vagy kísérleti nyúlként kezelni, hiszen… hiszen engem is elfogadtak Esme-k. És ráadásul eleinte Edward velem szinte pont úgy viselkedett, mint én veled. Sajnálom… Meg tudsz bocsátani?

– Persze. Én sosem haragudtam rád, csupán nem értettem, hogy miért. De most, hogy elmondtad, hogy megosztottad velem a gondolataid és érzéseid… ez számomra nagyon sokat jelent, és nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok neked emiatt.

– Örülök, hogy így gondolod.

Bella elmosolyodott, mire Rosalie is viszonozta. Pár pillanatig csak nézték egymást, majd kopogásra lettek figyelmesek, mire mindketten odakapták fejüket.

– Hé, Rosa, mit szólnál ahhoz, ha… Oh!

Emmett sétált be a szobába, mikor döbbenten vette észre, hogy Bella is ott van, ráadásul Rosalie-val mosolyognak, egy kanapén ülve.

A szőkeség kuncogni kezdett Emmett döbbent arcán, majd odament mellé, hozzábújt és arcon csókolta.

– Nyugalom, nincsen semmi baj. Mint láthatod, Bella él és virul, nem bántottam.

– Én nem is… csak… oh!

– Azt hiszem, megyek és megkeresem Edwardot – állt fel Bella.

Rosalie bólintott, majd a még mindig döbbent Emmettbe karolva utána szólt.

– Köszönöm, hogy megértesz, és hogy tisztáztuk ezeket a kínos dolgokat.

– Úgy szintén.

Bella kislisszolt az ajtón, majd útját a nappali felé vette. Arcáról levakarhatatlan mosollyal lépett a helyiségbe, majd mikor meglátta a TV-t idegesen kapcsolgató Edwardot, odaült mellé, és arcát a nyakába fúrva egy puszit adott vállára.

Edward elmosolyodott, majd a TV távirányítóját a kanapé másik oldalára dobva szorosan húzta magához a lányt. Bella belekuncogott Edward nyakába, mire a fiú szívében jóleső melegség áradt szét.

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Rosalie-val beszélgettem.

Edward megdermedt, amit Bella is észrevett, mire ráfókuszálta tekintetét.

– Talán nem hallgatóztál, hogy nem tudtad?

– Nem, mivel azt hittem, Alice útközben megint elkapott és vele beszélgetsz.

– Hát Alice helyett a másik nővéred ejtett foglyul – mosolygott.

– És te ennek örülsz? – hüledezett Edward.

– Igen.

– Mégis mivel kábított el, hogy ezt érte el nálad?

– Csupán tisztáztuk a múltat. Azt hiszem, mostantól tiszta lappal kezdünk.

Edward arcára először megrökönyödés  ült ki, amit fokozatosan kerített hatalmába a boldogság és meglepettség egy kisebb része.

– Ez jó hír, Bella! – csókolta homlokon a lányt.

– Én is elmondhatatlanul boldog vagyok.

– Akkor ez azt jelenti, hogy megpróbáltok összebarátkozni?

– Igen, azt – jött egy hang a kanapé háta mögül, mire mindketten odafordították fejüket.

Rosalie állt ott, arcán kisebb mosollyal. Közelebb lépdelt hozzájuk, majd megkerülve a kanapét, leült Bella mellé.

– Edward, talán te tudod rajtam kívül a legjobban, mennyire nehezen viseltem mindezt.

– Igen.

– És szintén te tudhatod a legjobban, mennyire nehezen szántam rá magam, hogy megbeszéljem ezt Bellával. Hogy végre tiszta lappal kezdjük, az egészet elölről.

– Igen.

– Akkor remélem, meg tudod bocsátani az eddigi tetteim, és engedni fogod, hogy Bellával menjek a legközelebbi körutamra.

– Hát… nem tudom, hogy ekkora kínt hogy vagy képes neki okozni.

Bella értetlenül nézett kettejükre, míg Edward Rosalie dühös arckifejezésén nevetett.

– Mégis miféle körút? Talán valami világkörül út?

Edward hangos nevetéséhez immár Rosalie csilingelő kacaja is társult.

– Nem, nem egészen. Habár, nem tudom… Rose vásárlási szokásait szerintem könnyedén nevezhetjük világkörüli útnak is. Hihetetlen, de egy nap alatt egy városban a létező összes ruhaboltot képes bejárni, és mindenhol vesz legalább egy kiegészítőt, ha ruhát nem is.

Bella nagyokat pislogva nézett Edwardra.

– Hidd el, tudom, miről beszélek. Egyszer, még régebben, elkísértem… Azt hittem, az lesz a végzetem!

– Azért nem volt ennyire borzalmas! Legalább tettél valami hasznosat! – ellenkezett hevesen Rosalie.

– Mégis mit?

– Segítettél cipekedni – mosolygott.