20. fejezet

Bella továbbra sem tudott megnyugodni. Miután a Denali klán elment, Carlisle vezetésével az egész család bement a házba, és tekintettel a napfelkeltére mindannyian a nappaliban gyűltek össze.

Carlisle megvizsgálta Bellának minden egyes pontját, ahol fájt neki, Edward annak gondolatai közt ellenőrizte szerelme hogylétét. A férfi szerint Tanya erőteljes szorításától mindkét csuklójában elmozdult egy-egy csont, ezért fáj minden egyes mozdulat a lánynak, amit tesz. Esme kérdésére, miszerint miért volt olyannyira fehér Bella, Carlisle azt felelte, hogy mivel Tanya a csuklójánál ragadta meg Bellát, így elszorította a lány ereit, melynek hatására a szíve nem tudott megfelelő mennyiségű vért szállítani a testének minden egyes pontjába, így fokozatosan sápadt el. Carlisle-nak egyébként ez volt a magyarázata a lány lábainak az állástól való remegésének miértjére is.

– Bella, most valószínűleg nagyon fog fájni, amit tenni készülök, de hidd el, nem tenném, ha nem lenne muszáj – nézett bocsánatkérően Bella szemeibe.

Bella a kanapén feküdt, Edward hátának dőlve, aki az arcát cirógatta. A lány oldalán ott ült Carlisle, kezei közt tartva annak jobb csuklóját. Esme Alice-szal együtt a kanapé mellett álltak, míg Rosalie, Jasper és Emmett az azzal szemközti ülőalkalmatosságon foglaltak helyett.

– Mire készülsz? – ijedt meg Bella, mivel Carlisle mindig is az erőszak ellen volt.

Bella érezte, hogy Edward megdermed mellette, majd hogy lefogja őt a vállainál. Ijedten nézett fel az arcába, de ő Carlisle arcát tanulmányozta, feszülten.

Carlisle határozottan megfogta Bella csuklóját, pont úgy, mint Tanya, mire Bella rákapta fájdalmas tekintetét, ajkait összepréselte a fájdalomtól. Carlisle nem nézett a lány szemeibe; egy gyors rántással kifordította a csuklóját, mire Bella teste ívbe feszült a fájdalomtól.

– Mindjárt vége, Bella, csak egy kicsit bírd ki még! – próbálta nyugtatni Bellát Edward, de a lány érezte, hogy ő is ugyanúgy gyötrődik, látva szenvedését, fájdalmát.

Carlisle és a szobában levők vámpírhallásuknak köszönhetően tisztán hallották, amint Bella csontja jobban kiugrott a helyéről, mire a férfi egy ellentétes mozdulattal visszarakta helyére. Bár tisztán hallotta, hogy a csont végre a megfelelő helyen volt, nem mert kockáztatni, így kérdőre vonta Bellát.

– Meg tudod mozdítani? – kérdezte, elengedve csuklóját.

Bella óvatosan, előre félve a fájdalomtól, jobbra mozdította csuklóját, de a „várt”  hatás elmaradt. A szúró, kellemetlen érzés eltűnt, és immár csak az erős szorítástól érzett tompa fájdalom maradt, semmi más. Hálásan pillantott fel Carlisle-ra.

– Igen. Köszönöm.

Edward lehajolt Bella arcához, szájára adott egy puszit, mire az felsóhajtott.

– Még hátra van a másik csuklód is – közölte Carlisle, mikor Edward újból felegyenesedett.

Bella hangosan nyelt egyet, majd felemelve karját, odanyújtotta a férfi felé. Szorosan behunyta szemeit, arcát a kanapé belseje felé fordította, fogait összeszorította. Edward megmosolyogta a reakcióját, vállait pedig ismét szorosan lefogta.

– Akkor háromra – mondta Carlisle. – Egy, kettő, három.

Bella felüvöltött a fájdalomtól, ami a csuklójába nyilallt, mikor Carlisle ott is elvégezte ugyanazt a műveletet, mind a másiknál.

– Cssh, Bella! Már vége, nyugodj meg! – próbálta nyugtatni Edward, miközben arcát és haját simogatta.

Bella még akkor is vadul zihált, mikor Carlisle már nem fogta a csuklóját. Megmozdította azt is, hogy láthassák, a férfi rendbe hozta, de úgy érezte, a fájdalom a kétszerese volt az előbbihez képest. Nem akart üvöltözni vagy sikítozni, de végül a fájdalom kiváltotta belőle.

Megpróbálta csillapítani légzését, de ez most nehezebb volt, mivel hét aggódó szempár minden mozdulatát figyelte.

– Már nem fájnak a csuklóid? – kérdezte Carlisle.

Máskor nyugodt hangja most egészen aggódóan csengett, amit a lány is észrevett.

– Nem… igazán nem vészes.

– Vagyis még fáj? – kérdezte Esme, elővéve anyai ösztöneit.

Bella aprót bólintott.

– Ez természetes. Most, hogy a csont ismét a helyére került, egy darabig még fájni fog, de már korántsem annyira, mint mikor nem volt a helyén.

Bella elfogadta Carlisle magyarázatát, ugyanakkor civódott is. Mindkét csuklója fájt, de ő mégis úgy érezte, a bal sokkal jobban, mint a jobb. Nem tudta, ez mitől lehet, és nem tudta, hogy fontos lenne-e megemlíteni Carlisle-nak vagy másnak. Hiszen mi van abban, hogy az egyiket fájdalmasabban érzékeli? Azért is érezheti a balt jobban fájdalmasabbnak, mert azt rakta helyre később. De mi van akkor, ha ez nem igaz, és nem szabadna így fájnia? Mivel még hasonló eset nem történt vele, így nem tudta eldönteni, melyik is a helyes feltételezés, és hogy valóban szólnia kellene-e.

Edward látta rajta, hogy valamin erőteljesen gondolkodik, de mielőtt még bármit is kérdezhetett volna, Jasper megelőzte őt.

– Már meg ne sértődj, Bella, de… mit hallgatsz el?

Bella Jasperre kapta tekintetét, aki áthatón fürkészte annak minden egyes vonását, hátha így ki tud olvasni belőle valamit.

A lány teljesen elfelejtette, hogy Jasper akár meg is érezheti bizonytalanságát, és azt, hogy nem szeretné elmondani, így váratlanul érte. De mivel a fiú megkérdezte, így már kénytelen volt elárulni.

– Nem hallgatom el… csupán nem tudom, hogy fontos-e megkérdeznem.

– Hát kérdezd meg!

– Nos… rendben – Bella Carlisle-ra nézett – Az normális, ha a bal csuklómban sokkal erőteljesebben érzem a fájdalmat, mint a jobban?

Carlisle-t látszólag meglepte a kérdés.

– Sokkal erőteljesebben érzed?

– Igen.

– Korábban már megsérült a bal csuklód?

Bella gondolkozott pár pillanatig, magában próbálta felidézni az összes balesetet, ami érte őt, ami azért nem volt könnyű. Végül sóhajtva szólalt meg.

– Nem emlékszem rá, hogy megsérült volna.

– Biztos?

Bella bólintott.

– Mit gondolsz, jelent ez valamit? – kérdezte aggódva Edward.

Carlisle elmosolyodott, úgy látszott, mintha valamin mulatna. Pedig a jelen helyzetben ez eléggé abszurd volt…

– Pont te kérdezed, hogy mit gondolok, miközben te vagy a gondolatolvasó?

A szobát halk nevetés töltötte be.

– Őszintén szólva nem tudom, mit gondoljak. Még sose találkoztam azelőtt olyasmi esettel, hogy egy csont helyre rakása után az illető az egyiket sokkal erőteljesebben érzékelte. Nem hiszem, hogy ez normális lenne… Viszont hallottam, amint a helyére kerül, tehát nem tudom, mi lehet a gond.

Bella lenézett mindkét csuklójára. Maga felé fordította mindkét tenyerét, majd elmerengve tanulmányozta kezeit.

Tudta, hogy korábban nem sértette meg a bal kezét, így ez nem lehet Carlisle magyarázata, miszerint az a korábbi baleset lenne a megoldás. Hiszen, a csuklójánál sose vágta meg magát, vagy rántotta meg úgy, hogy maradandó sérülései lettek volna.

Ahogy tekintetét végighordozta a jobb karján a tenyerétől kezdve egészen a csuklójáig, hirtelen megragadta valami a tekintetét. Valami, amire előtte nem gondolt. Egy olyas valami, ami talán megoldást jelenthet erre.

– Carlisle – ejtette ki a nevet a száján, de tekintetét továbbra is azon a ponton hagyta, ami szöget ütött fejében.

– Igen, Bella?

– Nem lehet, hogy mikor a balett teremben James megharapott, és Edward kiszívta a mérget, a csuklómnál levő harapásnyom miatt valahogy… ellenállóbbá vált az akörüli rész? – adta elő Bella a gondolatmenetét, minek a végére szemeit kérdőn fúrta Carlisle-éba.

A férfi elgondolkodni látszott.

– Hoppá! – kiáltott fel Emmett meglepetten, mire Bella felé kapta a tekintetét. – Egész ügyes gondolat, Bella!

– Kösz – mosolyodott el a lány.

– Valójában tényleg remek gondolat – értett egyet Carlisle. – Mivel én még sose találkoztam olyan emberrel, akit egyszer már megharapott egy vámpír, de aztán a mérget kiszívták belőle, így nem tudom, hogy helyes-e a feltételezés. De az biztos, hogy van benne némi logika.

– Akkor Bellának igaza van? – kérdezte Alice kíváncsiskodva.

– Lehetséges. Hiszen a vámpírokat nem könnyű elpusztítani, és a fájdalmakat sem érzékelik, mint az emberek. Bellát pedig már megharapták. Lehet, hogy ez a harapás, a méreg olyasfajta reakciókat váltott ki a testéből, amely ellenállóbba tette a sebhely körüli részt, pontosan úgy, ahogy Bella mondta. Mindenesetre nagyon érdekes.

– De hát a mérget kiszívtam belőle – mondta Edward, Bella számára alig hallhatóan.

– Igen, ez is bizonyos. Hmm, nem tudom. Bella, még sose fordult vele elő a harapás óta, hogy a jobb kezednél elviselhetőbb volt a fájdalom?

– Azóta nem sérültem meg komolyabban.

– Értem. Akkor viszont marad ez a feltételezés, miszerint ennek köszönhető a gyengédebb fájdalom.

– Biztos nincs más oka? – aggódott Edward.

– Nem, nem hiszem. Hallottam és látom, hogy jó helyen van a csont. Jó esély van arra, hogy ez az elmélet igaz legyen.

Edward felsóhajtott. Megkönnyebbült, hogy nincs különösebb baja Bellának.

– Akkor már jól van? – kérdezte, hogy meggyőződhessen róla.

Carlisle bólintott.

– Igen – Carlisle Bellához intézte következő szavait. – Még bekötöm a csuklóit, utána pedig, kérlek, ne erőltesd túl még egy darabig. Legalább pár napot hagyd pihenni, Bella.

– Rendben.

Carlisle elővette orvosi táskájából a kötszert, majd óvatosan kezei közé vette a lány csuklóját, és elkezdte betekerni azt.

Edward lehajolt Bella füléhez, és lágyan suttogva megszólalt.

– Ha Carlisle befejezte a csuklód bekötését, felviszlek a szobánkba, rendben?

Bellának feltűnt, hogy Edward a „szobámba” helyett a „szobánkba” kifejezést használta, de most nem akarta szóvá tenni mindenki előtt, így csak bólintott, mire Edward lágyan a halántékához szorította ajkait, egy hosszabb puszit adva rá.

– Meg is volnánk – szólt Carlisle, megszakítva a beálló csendet.

– Köszönöm, igazán hálás vagyok – mondta Bella, és az őszinteség a hangjában tisztán kivehető volt, nem kellett Jaspernek lenni ahhoz, hogy mindenki érezhesse, a lány igenis komolyan mondja.

– Ugyan, Bella! Semmiség. Örülök, hogy nem esett nagyobb bajod.

Carlisle melegen elmosolyodott, amit Bella egy halovány mosollyal viszonozta.

A férfi felállt a kanapéról, kezébe vette táskáját, de mielőtt még bárhova is ment volna, Bella felé fordulva megszólalt.

– Aztán tényleg ne erőltesd meg pár napig. És ne ijedj meg, ha esetleg úgy érzed, hogy tüzelne, vagy újból fájna. Ez van, amikor előjön. Ha mégis elviselhetetlen lenne a melegség, akkor borogasd hideg vízzel, vagy bármi mással, ami hideg – húzódott mosolyra szája, és jelentőségteljesen Edwardra nézett, mire Bella elpirult, Emmett és Jasper pedig nevetni kezdtek.

– Ne aggódj, Carlisle, Bella biztos helyesen fog dönteni a hideget illetően – vigyorgott Emmett.

Bella érezte, amint a füle tövéig elvörösödik.

– Jól van, azt hiszem, mi most felmegyünk – szólt közbe Edward, féloldalas mosollyal arcán.

Bella felült a kanapén, Edward is követte a példáját, de mielőtt még felfelé indulhattak volna, Emmett megint megszólalt.

– Aha, szóval máris mentek borogatni Bella kezét! Aztán csak ügyesen, és lehetőleg minél halkabban – kacsintott Edwardra, mire az csak az égnek emelte tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal az ölébe kapta a zavarban levő Bellát, és egy másodperc múlva már a fiú szobájában álltak. 

Bella halkan felsóhajtott, szemeit egy pillanatra lehunyta, mire pedig kinyitotta, Edward már közvetlen előtte állt. A fiú óvatosan felemelte kezét, kisimított a lány arcából egy tincset, visszahelyezve eredeti helyére, majd mindkét kezével közrefogta a lány arcát, mélyen a szemeibe nézve.

– Bella… – suttogta, lehelete csiklandozta a lány orrát.

– Igen?

– Öltözz át… addig kinn leszek a folyosón. Még a végén megint megfázol…

Bella bólintott, mire Edward homlokon csókolta, és már a szobában sem volt.  

Edward amint kiért a folyosóra, Alice-szal találkozott szembe.

– Bella öltözik, most ne menj be.

– Nem is akartam. Veled szerettem volna beszélni.

– Tessék, itt vagyok, hallgatlak.

Alice hozzákezdett mondandójához.

– Belláról szerettem volna beszélni – Halkította le hangját, olyannyira, hogy az ajtó másik felén levő lány ne hallhasson meg semmit se.

– Történt valami? Vagy történni fog? – vált ijedtté Edward, de Alice gyorsan megnyugtatta.

– Nem, nem, nem láttam semmi ilyet. Csupán aggódom. Múltkor a konyhában beszélgettünk, mikor megláttam, hogy a Denali klán idejön. Mikor biztosítottam arról, hogy nekünk bármit elmondhat, ő úgy látszott, mintha gondolkozna valamin, vagy hezitálna valamiről, de aztán mégse mondott semmit. Mintha… titkolna valamit. Nem beszélt neked valamiről, amiről megkért, hogy ne mond el senkinek?

– Nem, de egyszer már én is láttam rajta hasonló jeleket. Lehet, hogy tényleg nem akar valamit elárulni nekünk?

– Nem tudom. Én csupán veled osztottam meg ezt, mivel tudom, hogy te hozzád áll a legközelebb, még így is. És én azt hittem, hogy legalább te tudsz valamit… de akkor ezek szerint nem.

Edward kétségbeesett.

– Mi van akkor, ha megint… megfenyegették, és nem meri elmondani?

Alice furcsán nézett rá.

– Megint megfenyegették? Bellát mégis mikor fenyegették meg, és ki?

– Hát még James! Mikor felhívta őt, és azt hazudta neki, hogy nála van az anyja, és ha nem megy oda egyedül, akkor megöli. Mi van, ha ezúttal is ilyenről van szó, csupán más valaki fenyegette meg most?

– Ugyan, Edward! Bella éjjel-nappal velünk van és volt, úgyhogy most szó sem lehet ilyenről. De az is lehet, hogy csak túlreagáljuk ezt az egészet.

– Nem olyan biztos, ha már mindketten észrevettük rajta…

– Na, jó! Egyezzünk meg abban, hogy ha valamelyikünk megint észrevesz rajta valami furcsaságot, akkor kérdőre vonjuk őt. Rendben?

Edward habozott pár pillanatig. Ő már most tudni szerette volna, Bella miért viselkedett különösen, még a múltkor. De Alice ajánlata is egészen elfogadható volt.

– Rendben – egyezett bele végül.

Alice bólintott, majd fejével az ajtó felé bökött.

– Amint hallom, már elkészült és visszavár téged.

Edward elmosolyodott, Alice viszonozta, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Edward még mindig fülig érő szájjal ment be a szobába, ahol Bella már várta őt a kanapén ülve.

A fiú leült mellé, ölébe húzta, óvatosan megfogta csuklóit, hogy bátortalan, ugyanakkor szerelmes csókokkal hintse be a bekötött felületet.

Bella ráhajtotta fejét a fiú vállára, onnan figyelte annak arcát.

– Mi a baj? – kérdezte suttogva.

Edward továbbra is csókolgatta őt, miközben válaszolt.

– Semmi… Miért… kérded?

– Látom rajtad, hogy bánt valami.

Edward bűnbánóan felnézett Bellára, kezeit finoman a lány ölébe tette, majd egyik karjával átkarolta őt, míg a másikkal arcát simogatta.

– Sajnálom, én csak… Tudom, hogy hibáztam. Ha meghallom, hogy felébredtél… ha beleolvasok Tanya gondolataiba… akkor talán még idejében odaértem volna, és nem bánthatott volna. De így… Nézd csak meg! Nem voltam veled, erre máris megsérültél, mert nem figyeltem rád a háttérből… Sajnálom, Bella, nagyon sajnálom! Az én hibám…

– Elég, fejezd ezt be, kérlek! – vágott közbe Bella, mikor már nem bírta hallgatni a fiú bűnbánatát.

Azt a bűnbánatot, amit nem is kellene éreznie, hiszen nem az ő hibája, igazán nem felelős ezért.

– Ez nem a te hibád. Neked a családoddal és a barátaitokkal is kell törődnöd, nem csak velem. És mielőtt még kétségbe vonnád, igenis jól tetted, hogy elmentél velük beszélgetni.

Edward mohón nézett a lány szemeibe.

– Említetted, hogy lementél a konyhába inni. Megkérdezhetem, hogy az éjszaka közepén hogy is jutott ez eszedbe?

– Rémálmom volt, és felriadtam. Mikor pedig felkeltem, láttam, hogy csuromvíz vagyok, így letusoltam, és lementem a konyhába inni egy pohár vizet. Az általában segíteni szokott.

– Szóval ezért voltál másik pizsamában, és nem abban, amire emlékeztem!

Bella bólintott.

– Elárulod nekem azt is, hogy miket mondott a konyhában neked Tanya?

Edward Tanya nevét dühös sziszegéssel mondta ki, ami Bella figyelmét sem kerülhette el. Nem akarta Edwardot felzaklatni, így úgy öntött, hogy a beszélgetésüknek csupán egy részét osztja meg vele. Méghozzá azt a részt, amikor Laurentről volt szó.

– Elmesélte, hogy Laurent már nem él velük.

Edward szemében kíváncsiság  és némi aggodalom csillant meg.

– Hogyhogy? Elmondta, miért?

Bella bólintott.

– Igen. Azt mondta, hogy egyik nap a szokott idejében elment vadászni, de nem tért vissza reggel, mint ahogy szokott. Először azt hitték, hogy ezúttal hosszabb vadászatra ment, de mikor egy hónap után se tért vissza, egyszerűen elfogadták, hogy többet nem látják. Pedig szerintem ez egy rossz döntés volt. Hiszen Laurent éppen, hogy csatlakozott hozzájuk, és máris eltűnt. Nem tetszik ez nekem, Edward…

– Őszintén szólva nekem se nagyon. Ráadásul mikor legutoljára beszélt velünk, őszinte kíváncsisággal hallgatta Carlisle-t, aki az életmódunkat ecsetelte neki. Most pedig ilyen könnyedén elment… furcsa. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért nem szóltak róla Eleazarék. Egyikük se említette meg, sőt, még csak gondolni se gondoltak rá. Egyre furcsább.

– Biztos nem tekintették annyira különleges dolognak, és inkább a régmúltat szerették volna feleleveníteni, mintsem Laurentről beszélgetni.

Edward homloka ráncokba szaladt, elgondolkozva nézte Bella arcát.

– Igazad lehet.

Bella elmosolyodott, közelebb húzódott Edwardhoz. A fiú várta, hogy a lány folytassa, miket is beszéltek még Tanyával, de úgy látszott, az befejezettnek tekinti a témát. Pedig szerinte még kellett lennie valaminek, hiszen Bella olyasmit mondott, hogy össze-vissza beszélt neki, és valamiféle pletykákat is emlegetett.

– Miért érzem úgy, hogy nemcsak erről az egy témáról beszélgettetek? – kérdezte aztán hosszabb hallgatás után.

Bella felsóhajtott, felállt Edward öléből, és lassan az üvegfal felé sétált, karba tett kézzel. Edward mohó kíváncsisággal várta a folytatást.

– Nem szerettem volna erről beszélni, de valakinek mégiscsak el kell, hogy mondjam. És ha már választhatok, akkor téged választalak. Tanya említette, hogy a fajtátok, legfőképpen a nomádok, szeretnek pletykálni. Laurent mesélt rólam nekik, és Tanya úgy vélte, hogy a pletykákkal ellentétben egyáltalán nem vagyok olyan különleges, mint ahogy azt elsőnek gondolta. Ebben igaza is van, tényleg nem vagyok az.

– Bella… – akart közbevágni Edward, de Bella nem engedte.

– Kérlek, hadd mondjam végig! Tanya ezután hangosan kezdett gondolkodni, és ki akarta szedni belőlem, hogy mivel vettelek rá, hogy engem válassz, miközben több évtizedig mindenkinek azt mondtad, hogy egyedül érzed magad teljesnek. Majd… nekem úgy tűnt, mintha… tudom, hogy butaság, de… mintha összehasonlítana saját magával. Elmondta a véleményét, miszerint nem ért téged, hogy miért vagy velem, miközben vele is lehetnél. Majd válaszokat akart tőlem. Mintha én jobban tudnám, hogy miért választottál engem! Utána jött oda hozzám, és szorított meg, miután én teljesen őszintén mondtam, hogy nem tudom. Azt hitte, hazudok, és direkt nem akarom elárulni neki. És… utána olyanokat mondott… amikre soha életemben nem gondoltam volna… Megkérdezte tőlem, hogy csupán azért engeded, hogy veled legyek, hogy ha te… neked már nem elég az állatok vére… akkor… belőlem iszol… Szerinte ezért nem gyógyult még be a seb, és ezért vagyok ennyire sápadt… mert… te ezt csinálod velem… – Bella nem bírta tovább, és hangtalan sírásba kezdett.

Karjai ernyedten hulltak a teste mellé, miközben könnyei megállíthatatlanul folytak le arcán, egyre gyorsabban.

Edward döbbent arca fokozatosan vált vaddá, dühössé és ingerültté. Hiszen hogy jön Tanya ahhoz, hogy ilyesmiket vágjon Bella fejéhez? Hogy a saját, ostoba gondolataival megbántsa azt a lányt, akit teljes odaadással szeret? Azt, aki mindennél és mindenkinél fontosabb számára?

A fiú felpattant ültéből, idegesen beletúrt hajába, majd őszintén kimondta, amit gondolt.

– Most már egy cseppet se bánom, hogy nekiestem – sziszegte, hangjában az utálat és a düh összekeveredett.

Bella könnyáztatta arccal fordult Edward felé, és sírása ellenére is megpróbált kemény hangot megütni, de ez nem jött össze neki.

– Nem! Nem volt jó ötlet… Tanya csak…

Edward két lépéssel már Bella előtt is termett, kezei közé fogta arcát, hüvelykujjaival óvón letörölte könnycseppjeit. Bella remegve, könnyes szemmel nézett fel rá.

– Tanya megérdemelte, mert bántott téged. Ahogy azt is megérdemelte, hogy Carlisle a tudtára adta, többet ne számítson a Cullenekre, mert nem tekintjük őt a család barátjának.

Bella szemébe félelem és riadalom költözött, de mielőtt szólásra nyithatta volna száját, Edward megelőzte.

– Ne félj, nem a te hibádból! Carlisle is megmondta neki, hogy ha nem képes téged elfogadni, akkor többet még csak meg se forduljon a fejében segítséget kérni tőlünk vagy bármi mást.

– És… mi van Carmenékkel? Ők se…? – hallgatott el jelentőségteljesen Bella reszketeg hangján.

– Carmen, Kate, Irina és Eleazar továbbra is a család barátai maradtak. Ez csak Tanyára vonatkozik. Carlisle ezt is a tudtukra adta, hogy ne legyen belőle félreértés. Ők bármikor meglátogathatnak, és kérhetnek segítséget is, vagy bármi mást, amire szükségük van.

Bella szemeiben megcsillant a szomorúság, amit Edward nem tudott hova tenni, így kérdőre vonta.

– Mi a baj, édesem?

– Én szégyellem magam, amiért ennyi gondot okoztam… Ha én nem lennék, tanya még mindig a család barátja lenne, és nem kellett volna ilyen hamar elmenniük.

– Butus Bella – vonta Edward a mellére Bellát, aki bátortalanul ölelte át derekát.

– Ha te nem lennél, akkor én még mindig magányos lennék, és sose találtam volna meg azt a boldogságot, amit kizárólag te tudsz megadni nekem. Miattad érdemes léteznem, miattad létezem. Szeretlek, és nem érdekel, ki mit gondol erről. De ha valaki bánt, az engem is bánt, és joggal bántalmazom én is őt. Ne okold magad, mert te nem tehetsz erről. Én választottalak, és nem azért, amiket Tanya gondolt. Hanem azért, mert szeretlek, és mert rád van szükségem, te kellesz nekem, te egészítesz ki engem, miattad vagyok végre igazán teljes. El nem mondhatom, mennyire hálás is vagyok neked ezért, és mennyire sokkal tartozom még neked mindazokért a percekért, amiket veled tölthetek. Szeretlek, érted?

– Én is nagyon szeretlek.

– Egy aprócska követ hasonlítasz egy óriási kősziklához – csókolta meg feje búbján Edward.

Percekig álltak így, összeölelkezve, de az idő múlása most egy cseppet sem érdekelte őket. Örültek, hogy ott vannak ők egymásnak, és bármi történik, mindig számíthatnak a másikra. Ez elég erőt adott nekik a szerelmükhöz.

Végül Bella elhúzódott, épp csak annyira, hogy felnézhessen a fiú szemeibe.

– Ha már a mesélésnél tartunk… Megosztanád velem is, hogy mi történt a konyhában? Csak annyira emlékszem, hogy valaki lerántotta rólam Tanyát, és a falhoz csapta, de másra nem igazán…

Edward elkomorult, de válaszolt neki.

– Alice-nek látomása volt, amiben Tanya a konyhában bántalmazott, míg te csupa vér voltál. Ekkor felpattantam, és azonnal odamentem, míg Alice elmagyarázta a történteket. Hallottam, amint utánam kiabálnak, majd követni kezdenek, de nem érdekelt. Majd beléptem a konyhába, és megláttam, hogy falfehér vagy, Tanya pedig téged szorít. Nem gondolkodtam, azonnal leszedtem rólad, és a falhoz vágtam. Azt akartam, hogy fájdalmat érezzen, bántani akartam, amiért ő is bántani akart és bántott is. De mielőtt még akár egy ujjal is jobban hozzáérhettem volna, megérkeztek a többiek, mire Tanya a nyitott ablakon keresztül kiugrott a szabadba. Én utána eredtem, és hallottam, amint a többiek is, csupán Esme és Rosalie marad veled. Ez valamennyire megnyugtatott, hogy nem maradsz egyedül, ugyanakkor túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy leállítsam magam. Végül utolértem Tanyát, és megragadtam őt hátulról, majd a ház felé taszítottam őt, mire legalább ötven métert csúszott a földön. Megint utána akartam menni, de alig, hogy beértem volna őt, Carlisle, Emmett és Eleazar lefogtak. Tombolni, vergődni kezdtem, hogy eresszenek, de aztán megjelent Alice is, aki szintén nekiesett Tanyának. Még soha azelőtt nem láttam őt annyira mérgesnek, dühösnek és haragosnak, mint akkor. Hiszen ő mindig vidám és állandóan fülig ér a szája. Akkor ijesztő volt ezt látnom, de nem eléggé ahhoz, hogy kijózanítson valamennyire. Jasper elkapta Alice-t is, és megpróbálta lefogni őt, míg a Denali klán többi tagja Tanyával tette ugyanezt. Utána jöttetek ki a házból, úgyhogy, azt hiszem, a többit már ismered innen.

Bella bólintott.

– Alice engem is nagyon megrémisztett, mikor megláttam őt, amint hasba rúgja Tanyát… ijesztő, hogy neki van egy ilyen arca is.

Edward helyeselve bólogatott.

– Egyetértek. De most, gyere, menjünk le a nappaliba a többiekhez. Hallom, hogy Alice és Esme is meg akarnak róla győződni, hogy már jobban vagy, de nem akarnak megzavarni minket. Vagy ha akarod, akkor maradhatunk is…

– Nem, azt hiszem, ennyivel tartozok nekik. Alice-nak és Esmének meg a többieknek is még köszönetet kell, hogy mondjak.

– Nem várják el tőled… Ők mindezt azért tették, mert védeni próbáltak, és mert szeretnek.

Bella elpirult.

– De én ragaszkodom hozzá – makacskodott továbbra is, mire Edward elnevette magát.

Boldogan kacagva vezette ki őt a szobájából, le egészen a nappaliba, és örömmel vette tudomásul, hogy Bellának nem esett különösebb baja, ha ugyanolyan makacs, mint amilyen volt.