-Apu, akkor elmentem, jó? Majd valamikor jövök, de hajnal előtt ne várj, oké? Na, szia!

- Vigyázz magadra Bells! –  kiabálta Charlie utánam. Legszívesebben már az erdőt jártam volna, mert ez után az illattal teli nap után, még majdnem apám vére is csábított. Undorító! Gyorsan kiléptem a házból, és a sűrű erdő felé vettem az irányt. Miközben futottam egyre jobban átadtam magam az ösztöneimnek. Lassan elszivárgott belőlem minden emberi. Egyszer csak vér szagát éreztem. Nem volt valami intenzív, de legalább vér volt. Aztán már láttam is zsákmányomat, egy antilop. Könnyű préda volt, egy ütéssel bezúztam a fejét, és éles fogaimat a nyakához köztelítettem. Beleharaptam, és nyomban éreztem a friss vér ízét. Mohón szívtam, míg nem maradt az állatban egy csepp sem, ami még engem jól laktatott volna. Felálltam, és újabb áldozat felé néztem. Jól esett a vér, de ettől még nem laktam jól. Futottam, amíg egy új erősebb illatot nem éreztem, mint az előbbi. Egy tisztásra értem, ahol épp egy hegyi oroszlán készült végezni saját zsákmányával. Ugráshoz készülődtem, elrugaszkodtam, és... PUFF! Valami nekem jött ugrás közben, és én neki repültem egy fának, ami hatalmas reccsenéssel tört ketté. A környező fák mindegyike úgy remegett, mintha éppen ezt a pillanatot választotta volna, hogy a gyökereikkel együtt felmondja a szolgálatot, és a fák csúcsa közelebbről is meg ismerje a földet. Bennem minden emberi ösztön kihunyt. Már csak ragadozó voltam, akit eltaszítottak a zsákmányától. Ajkamat felhúztam, a fogaimat kivillantva vicsorogtam, és olyan morgás szakadt fel belőlem, hogy még én is meglepődtem, hogy ilyet képes vagyok produkálni. Végre ránéztem ki is volt a támadó. Egy másik vámpír, aki ugyanúgy vicsorgott, mint én. Pillanatnyilag nem nagyon törődtem azzal, hogy ő egy vámpír, és hogy mit is keres itt. Rávetettem magam, és ahol értem ott ütöttem, de szó szerint. Ő erre rá dobott az előbb kitört fa egy éles ágára, ami eltört alattam, de a lábamat felszántotta, egy nagyon éles, tőrként ható része. Szép lassan a lábamból csordogálni kezdett a vér. Fájdalmat, nem éreztem különösebben, de az megrémített, hogy ilyen könnyen, vérezni kezdek. Eddig erre nem volt példa. Otthon üveg darabkákkal szoktam kísérletezni, és a bőröm eddig mindig ellenállóbbnak bizonyult, mint az éles dolgok. De most? Nem tudom mi történt. Minden esetre eléggé megijedtem. A vámpírfiú újra rám akarta vetni magát, de egy magas, és izmos vámpír, aki idősebbnek tűnt a többieknél – ugyanis az előbb került a figyelmembe, hogy hat vámpír áll a tisztás szélén – közénk állt, és lefogta a fiút, aki ennek hatására láthatóan észhez tért. A többiek szótlanul bámultak engem. A férfi, aki az előbb leállította a fiút most odajött hozzám.

- Nem esett bajod? – kérdezte

- Nem különösebben –  válaszoltam neki. – De… - lenéztem a lábamra – ezt azt hiszem be kéne kötöznöm. Úgyhogy én most lelépek. Viszlát! – mondtam, és már el is indultam volna, ha a mellettem álló vámpír nem fogja le a kezem.

- Megvizsgálnám a sebet közelebbről, ha nem bánod – mondta, és közben engem méregetett.

- De, ami azt illeti igenis bánom! – mondtam, és kirántottam a kezem az ő vasmarkából. Ekkor megszólalt a fiú, aki rám támadott. Hangja lágy, és puha, akár a bársony, és a szépsége is… Olyan volt, mint egy gyönyörűséges angyal. Nem tudtam, hogy ilyen szép létezik a földön. Ez a hang, és az arc megbabonázott, habozás nélkül véghezvittem utasításait.

- Gyere velünk, kérlek. Sajnálom, ami az előbb történt. Nem voltam ura önmagamnak, de remélem, meg tudsz bocsátani!

- Igen, persze. Nem, egyáltalán nincs semmi baj! Igazából én voltam a hibás, nem mértem fel, hogy ez a terület valakié. Én sajnálom, és jó lenne, ha megnézné a lábam, nagyon megköszönném – hadartam egy szuszra, de mivel vámpírok voltak minden nehézség nélkül megértették.

- Rendben – bólogatott a vámpír, aki meg akadályozta a verekedést – Egyébként a nevem Carlisle Cullen – nyújtotta a kezét – örülök, hogy találkoztunk! – mondta, és megrázta a kacsómat.

- Én úgy szintén Mr. Cullen!

- Igazából doktor, de szólíts nyugodtan Carlisle- nak!

- Köszönöm, Carlisle! – mondtam vigyorogva.

- Haza tudsz futni velünk, vagy segítsünk? – kérdezte aggódva az angyalarcú fiú.

- Azt hiszem menni fog a futás  – feleltem akadozó nyelvvel – a nevem, pedig Isabella Swan.

- Örülök, Isabella! –  mondta a fiú. 

- Csak, Bella! – mondtam neki, ugyanis utálom, ha valaki a teljes nevemen szólít.

- Oh, én Edward Cullen vagyok.

    Miután mindenki bemutatkozott nekem elindultunk a Cullen ház felé. Annyi kérdés kavargott bennem, és annyi féle félelem, hogy automatikusan a saját védő üzemmódomra kapcsolódtam. Vagyis, hogy eltűnök a világból, és láthatatlan leszek. Észre se vettem, hogy ez történt velem, annyira bele merültem a gondolkodásba, hogy fel sem tűnt, hogy átváltoztam. Az ébresztett rá, hogy mellettem jó nagy kiabálás van.

- Bella, hol vagy? – kiáltotta Edward

- Melletted – szóltam vissza, de ő nem hallott semmit.

- Hahó, merre vagy? –  hívott Alice Edward nővére is, de ő sem talált semmit. Már vissza akartam menni a láthatók világába, amikor valamit észrevettem. Edward gondolatait – aki méghozzá mellettem állt – nem hallottam…