Minden kezdett jóra fordulni. Hihetetlen, hogy az élet és a világ mekkorát tud változni néhány hónap alatt. Egyik nap még depressziósan fekszünk az ágyunkban és egész nap csak sírnánk, másnap meg már szerelmünk karjai között vagyunk, és forró csókban forrunk össze a szeretett férfival.

Az elmúlt egy hónapban szinte szét sem lehetett választani minket Matt-tel. Kapcsolatunk bimbói immár virágokká nőtték ki magukat, és minden percet együtt töltöttünk. Örömünket csak egy valami tudta elrontani: az emberek ellenszenve. Mattet még mindig a vérszomjas vámpírnak ismerték és nem akarták elfogadni, hogy ő nem fogyaszt vért. A dolgot csak tovább nehezítette a tény, hogy újabb rejtélyes eltűnések történtek Forks környékén. A törzs tagjai ezt nem mondták ki nyíltan, de mindenki Mattet hibáztatta.

Épp ezért, amikor csak tehettük, a kis tisztáson beszélgettünk, vagy a közeli erdőkben kirándultunk. A bizonyos Cullen-házbeli ebéd után egyre több időt töltöttünk ott is. Kezdtem megkedvelni a családot, bár ezt magamnak nehezen ismertem be.

Közeledett a nyár, és vele együtt a nyári napforduló éjszakája is. Ezen az éjszakán az egész törzs összeül és egy tábortűz mellett régi történeteket hallgatunk. Kiskorom óta rajongtam ezért az egy estéért. Ez az éjszaka viszont más lesz, mint az eddigiek. Először is az egyik legnagyobb mesemondó, az édesapám már nem lesz velünk. Épp ezért féltem egy kicsit. Nem szerettem volna, ha feltörnek belőlem az érzelmek, amiket apám halála óta remekül titkoltam. A másik ok egy kicsit, sőt sokkal vidámabb dolog volt: Mattet is meghívtam, aki vonakodva bár, de elfogadta a meghívást.

A napforduló estéjén Mattet otthon vártam. Anyu és Seth már elindultak, és én is már csak Mattre vártam. Késett. Elkezdtem aggódni, hiszen ő sosem szokott késni. Sosem várakoztatott meg és most nem tudtam mi lehet vele. Negyed órával a megbeszélt időpont után végül megszólalt a csengő és én sietve indultam az ajtó felé, kezemben a táskámmal.

-Na végre! – kezdtem. – Hol volt…? – a kérdést már nem fejeztem be. Matt úgy lihegett, mintha Forsktól idáig futott volna. Haja össze-vissza állt, ruhája koszos volt, és arcán volt egy kisebb seb, amiből még mindig szivárgott a vér. – Mi történt veled?

-Semmi. – válaszolta mogorván, és kissé idegesen. – Bemehetnék kicsit megmosakodni.

-Biztos, hogy jól vagy? Mi történt veled? – kérdeztem immár másodszorra, de megint nem kaptam választ.

-Jól vagyok. Kérlek, csak egy percre…

-Ja, persze. – kaptam észbe, aztán gyorsan beengedtem az ajtón.

Két perc múlva már újra ott állt mellettem az előszobában, mintha mi sem történt volna.

-Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol? – szólaltam meg hárompercnyi néma gyaloglás után.

-Leah! – nézett mélyen a szememben. Az arcán látszott, hogy nagyon szívesen elmondaná nekem, hogy mit csinált és hogy miért késett, de csak ennyit válaszolt:

- Jobb, ha nem tudod. Nem akarlak veszélybe sodorni.

-Nem, mintha eddig nem kerültem volna elégszer veszélybe… – morogtam halkan.

-Ez bonyolult és tényleg veszélyes. Kérlek, ne kérdezz erről, mert úgysem fogok semmit mondani. – átkarolta a vállamat és úgy sétáltunk tovább.

Újabb néma lépegetés kezdődött és ez ki is tartott addig, amíg meg nem érkeztünk a tengerpartra, ahova szinte mindenki megérkezett már. A tűz már lobogott és amikor a lángok megvilágítottak minket, rögtön összesúgott mindenki.

Miért nem lehetek én is boldog? Miért kell elrontani az örömömet? Egyszerűen nem értettem miért csinálják ezt. Matt nem szolgált rá a gyanúsítgatásokra, én meg főleg nem érdemeltem ezt a bánásmódot.

Körülnéztem anyut, vagy Setht keresve. Az öcsém barátaival együtt ült a másik oldalon, anyu meg Charlie-val ült egy fatörzsön, amit székek helyett helyeztek el a tábortűz körül. Még gondolkodni sem volt időm, hogy hova üljön, amikor meglepetésemre megjelent előttem Emily. Amióta Sammel járt, szinte nem is beszéltünk egymással. Persze, mindkettőnknek nyomós oka volt erre. Hirtelen elfogott a rossz érzés és a bűntudat, de tudtam, hogy ezzel nem szabad törődnöm. Eszembe jutott az álom, a visszatérő álmom, ami nem hagyott nyugodni. Emilyre néztem és könnyek szöktek a szemembe. Gyorsan megdörzsöltem a szememet, hogy ne lássák meg könnyeimet.

-Lenne kedvetek hozzánk ülni? – kérdezte kedvesen Emily, miközben Sam felé mutatott. Matt rám nézett, de mivel nem látta rajtam, hogy vonakodom odaülni, ezért bólintott.

-Szívesen. – majd mosolyogva követte Emilyt. Meglepetten követtem őket. Matt nagyon udvariasan viselkedett, hiszen még az arcán sem látszott a döbbenet, ami általában mindenkinél jellemző, aki először találkozik Emilyvel. Én biztos voltam benne, hogy nem meséltem neki a balesetről, így Matt sem tudhatott unokatestvérem arcán lévő sebekről. De akkor hogy tudta ennyire jól elrejteni meglepettségét? Hogyan bírta így kordában tartani gondolatait és érzelmeit?

Mattre néztem, aki még mindig teljesen normális arcot vágott. Lehet, hogy tudott róla? Valaki mesélt neki?

Úgy döntöttem a mai estére hagyom a rejtélyeket és jól érzem magam. Leültem barátom mellé és a vállára hajtottam a fejem.

Ahogy elkezdődött a mesélés, úgy kezdtek el újra kavarogni a gondolatok a fejemben. Tulajdonképpen hol volt és mit csinált Matt, mielőtt eljött volna a rezervátumba? Miért késett és ki sebesítette meg?

A tűz melege, a mesék és az énekek dallama elálmosított. Becsuktam a szemem.

Egy falka farkas vett körül és mindegyik vicsorogva meredt rám. Nem tudtam sem átváltozni, sem megszabadulni tőlük. Hirtelen az egyik átváltozott. Megkönnyebbülten láttam, hogy Sam az. Ha Sam itt van, akkor nem kell félnem, ő majd megvéd a többiektől. Csak tudnám, miért haragszanak rám.

Felpillantottam a falkavezérre, akinek arcát eltorízotta a düh.

-Miért kellett ezt tenned? – kérdezte mennydörögve. Válaszra nem várva visszaváltozott farkassá és rám támadtak.

Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Nem tudtam hol vagyok, mi történt velem. Amikor kinyitottam a szemem Matt arcát pillantottam meg a fejem felett, és aggódó tekintettel nézett vissza rám. Körbenéztem. Ott térdelt mellettem Sam és Seth is. Anyu nyugtalanul állt az öcsém mellett. Lassan kezdtem összeszedni magam. A tábortűz mellett feküdtem, elaludtam a melegtől és rosszat álmodtam.

Gyorsan felültem, hogy ne gondoljon senki sem gyengének. Ez rossz döntés volt, mert a hirtelen mozdulattól nagyon megszédültem.

Emily egy pohár vizet nyújtott felém. A lányra pillantva rögtön megjelentek az álom képei. Nem szóltam semmit, csak felugrottam (amitől megint megszédültem) és berohantam a fák közé, ahol reméltem, hogy egyedül lehetek. Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Emily indokolatlan kedvessége kihozta belőlem azt, ami már évek óta gyötört.

Ágak zörgése és léptek zaja hangzott fel a hátam mögött. Nem akartam senkivel sem beszélni, mégsem futottam el. Valahogy éreztem, hogy jobban teszem, ha itt maradok.

Matt lépett mögém és ölelt át. Nem kérdezett semmit csak állt mögöttem és szorosan ölelt.

-Az én hibám. – mondtam ki végül. Tudtam, hogy most kell kiöntenem magamból bánatomat, vagy különben sosem fogom túltenni magam rajta.

-Tessék?

-Az én hibám az, ami Emilyvel történt. Sosem beszéltem neked erről. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert nem tudtam. Hónapok óta gyötör egy álom. Ebben Sam engem okol – teljesen jogosan – Emily sebeiért. – Vártam egy pillanatot, hátha akar Matt valamit kérdezni, de csak hallgatott. – Az egész akkor kezdődött, amikor Emily megjelent itt a rezervátumban. Sam rögtön beleszeretett és megtalálta benne a lelki társát. Teljesen korrekt volt velem, rögtön szakított velem és elmondta, hogy mi a helyzet. Én ezzel nem elégedtem meg. Egy ideig megpróbáltam a lelkére beszélni, megpróbáltam visszaszerezni. Én tényleg szerettem Samet, és egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy elhagyjon. Egyik ilyen alkalommal követtem Samet a kis folyóhoz, hova gyakran feljártunk. Nagyon komolyan összevesztünk, mindenféle sértéseket vágtam a fejéhez. Ő csak hallgatott és egyre dühösebb lett. Azt mondta nem érdeklem már és hagyjam őt békén. Azt mondta fogadjam el, hogy Emilyt választotta helyettem és higgyem el mindkettőnknek így lesz a legjobb.

-Én nem vettem észre, hogy Emily követett minket és végig ott bújt az egyik bokor mögött. Ő ekkor már tudott valamit, amit én még nem. Sam egyszer csak megremegett és átváltozott farkassá. A düh hozta ki belőle, ha nem bőszítettem volna fel, akkor sosem akart volna megtámadni. Már éppen rám ugrott volna, amikor Emily közénk állt. Sam akkor már elrugaszkodott a földről, és így helyettem Emilyt támadta meg.

-Én voltam a hibás és nekem kellene most úgy kinéznem, mint Emilynek. Szerencsére Sam hamar észbe kapott és amint tudott visszaváltozott. Azonnal elrohant Emilyvel, én pedig ott maradtam a folyóparton. Egyszerűen nem tudtam felkelni a sokktól és csak ültem és néztem a halakat, ahogy úszkálnak a vízben.

-Sam sosem hibáztatott, sőt inkább magát okolta a balesetért. Úgy érezte, és érzi még most is, hogy ő nem volt elég erős, de mindketten tudjuk, hogy én vagyok a hibás.

Az egészet könnyek között mondtam el és most zokogva borultam Matt vállára. Hirtelen megvilágosodtam, tudtam mit kell tennem. Annyira egyszerű, és bármikor megtehettem volna.

Ránéztem Mattre. tudta mire gondolok, és megerősítésképpen csak bólintott. Felálltam és újra egyedül hagytam Mattet. Úgy rohantam vissza a tűzhöz, ahogy csak tudtam.

Sam és Emily már újra ott ültek a helyükön. Most már senki sem mesélt, mindenki az előbbi incidensről beszélt. Nem érdekelt hányan néznek hülyének és hányan tartanak ostoba libának. Odarohantam Emilyhez és letérdeltem elé, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Kérlek, bocsáss meg. – Emily döbbenten meredt rám, majd elkezdtek folyni a könnyei.

-Sosem haragudtam rád. – ölelt meg az unokatestvérem.

Megkönnyebbülten mosolyogtam. Végre megtört a jég, és rájöttem mit kell tennem. Ezt kellett volna csinálnom már jó pár éve, de eddig nem mertem megtenni.

Úgy tűnt az életem kezd átalakulni. Visszaszereztem barátaimat, megkönnyebbült a lelkem és most már végre felhőtlenül boldog lehettem.