-Mi történt veled? – kérdezte Carlisle, amikor meglátott.

Nem szóltam semmit, csak a szememet forgattam. Ma már negyedszerre tették fel nekem ezt a kérdést. Először Esme, amikor hazajöttem. Elhűlve vizsgálgatta a sebeket az arcomon és megpróbált rávenni, hogy azonnal felkeressem Carlisle-t a kórházban. Csak hosszas győzködés árán sikerült megértetnem, hogy nem fáj semmim. Ezután már kicsit megnyugodott, de a délután folyamán többször is észrevettem, hogy aggódva nézeget felém.

A következő kérdésáradatot Alice-től kaptam, aki – úgy tűnt – nem tudott a kis afféromról. Ő nem féltett annyira, mint Esme, inkább arra volt kíváncsi ki támadott meg és miért. Ezután érkezett meg Emmett és Rosalie, akik szintén érdeklődtek hogylétem felől. Most pedig Carlisle jön haza, és immár negyedszerre mesélhettem el a történetet. Kicsit idegesen válaszoltam:

-Összetalálkoztam egy régi ismerőssel.

-Kivel? – kérdezte Carlisle gyanakvón. Sejtette a választ, és tudtam, hogy nem fog örülni neki.

-Demetrivel. Meg sem lepődtem, hogy rám talált. Inkább az aggaszt, hogy ilyen sokáig váratott magára. Már hónapok óta elszöktem a Volturitól.

-Igazad van. Demetrinek már korábban ide kellett érnie.

-Emlékszel, mit mesélt Leah? Eltűnt néhány ember a környékről az elmúlt hónapokban…

-Szóval szerinted Demetri nem csak téged keres, hanem kémkedik is?

-Meglehet. – válaszoltam aggódva. Kezdtem rosszul érezni magam. Bajt hoztam a családra. Kellett nekem idejönnöm! Nem elég, hogy az én problémámmal is foglalkoznak, most még egy újabbat is a nyakukba zúdítottam.

Carlisle látta rajtam a bűntudatot.

-Ne hibáztasd magad! Ahogy hallottam, a Volturi így is, úgy is talált volna valami indokot, hogy megtámadjon minket.

-Micsoda? Nem fognak megtámadni titeket! Ezt nem engedhetem. Ha…ha ide akarnak jönni, akkor visszamegyek.

-Komolyan azt hiszed, hogy azután, amit veled tettek, még elengedünk? – jelent meg a hátam mögött hirtelen Esme. Láttam rajta, hogy nagyon félt. Ha tehette volna, biztos könnyek szöktek volna a szemébe. Összeszorult a gyomrom. Ez adta meg az utolsó löketet, tudtam mit kell tennem. A tervem már készen volt.

Ezzel viszont volt egy kis bökkenő. Nem számítottam Alice-re. Éppen a szobámban rakosgattam össze a holmimat, amikor belépett.

-Tényleg ennyire nem ismersz még minket?

Értetlenül bámultam rá először.

-Tudom, mit akarsz tenni. – Már szólásra nyitottam a számat, de Alice megelőzött. – És nem foglak megakadályozni.

Most már valószínűleg bugyuta képpel nézhettem rá, mert elnevette magát.

-Annyi minden történt már veled rövid életed alatt, hogy tudod, mit csinálsz. Legalábbis remélem. Csak annyit kérek vigyázz magadra.

-Láttad mi lesz? – kérdeztem szemöldök ráncolva, mert azért szívesen tudtam volna, mi vár rám.

-Sajnos csak a szökésedet láttam. – Odalépett hozzám és megölelt. – Legalább Leah-tól búcsúzz el tisztességesen. – súgta a fülembe. – És vigyázz magadra! – mosolyogva lépett volna ki az ajtón, de még utána szóltam.

-Miért segítesz nekem?

-Mert tudom, milyen, amikor a családodért vállalod a nehézségeket.

Egy kulcscsomót dobott oda nekem.

-Vidd el a kocsimat! De vigyázz rá! – nevetett tettetett szigorúsággal.

Nagyot sóhajtottam. Ez így nehezebb lesz. Köszönés nélkül akartam elmenni, de Alice tanácsait mindig érdemes volt elfogadni. Gyorsan összeszedtem még az ágyamon heverő ruhákat, majd kilestem az ajtón. Senki nem volt a nappaliban: Alice tehát tényleg mindent megtesz azért, hogy segítsen nekem.

Az autó tényleg ott állt a garázsban, így bepakoltam a hátsó ülésre és elindultam Leah-hoz. Még nem tudtam, hogyan fogok tőle elbúcsúzni, de azt éreztem, hogy nehéz lesz az elválás.

Félúton ugrott be, hogy mára programot beszéltünk meg. Gyorsan végiggondoltam a helyzetet és úgy döntöttem a mai estén talán találok megfelelő időpontot. Mivel megígértem Leah-nak, hogy elmegyek vele erre az ünnepségre, ezért lemondani, már nem mondhatom le, de talán…talán lesz rá lehetőség, hogy elmondjam.

A rezervátum határában leállítottam a kocsit. Nem akartam Alice kocsijával odamenni, túl gyanús lett volna. Amikor kiszálltam, és az órám néztem, láttam, hogy késésben vagyok. Futni kezdtem, és bár csörgedezett bennem vámpírvér, nem voltam olyan kitartó és erős, mint az igaziak. Mire Leah-ék háza elé értem eléggé kifulladtam. A futás nem tett jót a hangulatomnak, ezért kicsit idegesen nyomtam meg a csengőt. Némi győzködés után sikerült rávennem Leah-t, hogy beengedjen, hogy kicsit normálisabb külsővel jelenhessek meg azok között, akik vérszomjas gyilkosnak tartanak.

Ezalatt a pár perc alatt megvilágosodtam: nem mondhatom el neki, hogy hova megyek. Nem sodorhatom veszélybe őt sem. Erős lány, és tudna vigyázni magára, de nem tehetem.

Kicsit megnyugodtam, miközben sétáltunk, de a feszültség egyre erősödött bennem, ahogy közeledtünk a törzs találkozóhelye felé. Féltem, hogy fognak fogadni.

Szerencsére nem volt semmi probléma. Emily, akiről még Jacob mesélt nekem, amikor egyszer Cullenéknél beszélgettünk, magukhoz invitált minket, így még a mogorva öregurakhoz sem kellett ülnünk.

A dolgok nagyon gyorsan történtek. Leah elaludt az ölemben, majd sikoltozva ébredt. majd se szó, se beszéd felugrott és elrohant. Rögtön utánamentem. Nem tudtam, mi baja lehet, de éreztem, hogy szüksége van rám.

Az erdőben aztán elmesélte, hogy miért is néz ki Emily úgy ahogy és hogy miért hibáztatja magát. Nem kellett semmit sem mondanom, Leah ítélőképessége meghozta a megfelelő döntést. mire visszaértem a két lány már kart karba öltve térdelt a tisztás közepén.

Mindenki zavartan állt, majd a lányok eleresztették egymást. Leah odalépett hozzám, míg Emily Samet ölelte át. Én gyorsan egy puszit nyomtam Leah fejére, majd szólni akartam, hogy mennünk kéne. Leah viszont megelőzött és ugyanerre gondolt.

-Gyere, menjünk. – szólt halkan egy halvány mosollyal az arcán.

Örültem, hogy nem nekem kellett ezt kimondanom, de én is úgy éreztem, hogy ezek után kínos lenne maradni.

Hazaérve rögtön Leah szobájába mentünk. Mindketten tudtuk, hogy nemsokára hazaér Seth és Leah édesanyja. Minél hamarabb túl akartam esni a búcsún, ezért gyorsan bele is kezdtem.

-Beszélnünk kell… - kezdtem, de Leah gyorsan becsukta a szoba ajtaját.

-Köszönöm, hogy utánam jöttél. – mondta és megcsókolt. Teljesen elvesztettem a fejem és legközelebb már csak akkor eszméltem fel, amikor másnap reggel ott feküdtem Leah ágyában. Ránéztem szerelmemre, aki békésen aludt mellettem. Nem tudtam otthagyni egyetlen szó nélkül, így nagy sóhajjal visszafeküdtem az ágyba.

Leah negyed órával később nyitotta ki a szemét. Kezdett az idő szűkössé válni, hiszen nem mondtam senkinek, de találkám volt.

-Leah! Figyelj rám egy kicsit! Nagyon fontos dolgot kell mondanom.

Észrevehette a hangomban a kétségbeesést, mert rögtön éberré vált.

-Mi a baj? A tegnapi?

-Igen, arról van szó. El kell mennem. – Megdöbbenve nézett rám, de csak intettem, hogy ne szóljon közbe. Ő is látta, hogy nehéz nekem is, így hallgatott. – A te érdekedben és a többiek érdekében. Tegnap összefutottam a Volturi egyik tagjával és hát választás elé állított. Mennem kell, vagy mindenki rosszul fog járni.

Elhallgattam és úgy tűnt Leah mondani akar valamit.

-Akkor elmegyek veled. – szólt némi mérlegelés után.

-Nem jöhetsz velem. – ráztam a fejemet rémülten. – Leah! Ott még az embereket sem tűrik nemhogy a… - Nem akartam befejezni. Még mindig lehetetlennek tűnt, hogy igaz legyen, bár többször láttam átváltozni farkassá.

-Nem mehetsz el. – mondta könnyes szemmel. Átölelt, én pedig visszaöleltem.

-Nem lesz semmi baj. Hidd el nekem. Amint tudok, visszajövök hozzád, de most túl nagy a kockázat, hogy lelepleződünk. És ha Aro megtudja, hogy egy farkas a szerelmem, akkor nem hiszem, hogy túl nagy jövőt jósolhatok magunknak.

-Értem. – sóhajtott fel. – Megértem. Vigyáznod kell a családodra. Nem engedheted, hogy a Culleneket újra megtámadja a Volturi. – Láttam rajta, hogy csak saját magát győzködi.

-Most viszont mennem kell. Ígérem, amint tudok, visszajövök.

Egy gyors csókot nyomtam a szájára, majd felkaptam ruháimat és elindultam a kocsi felé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy Leah az ablakban áll. Nem akartam látni könnyáztatta arcát. Cserbenhagytam. Megint itt hagyták őt egyedül. Rettentő rosszul éreztem magam, de tudtam, hogy meg kell tennem.

Az autónál már ott várt rám Demetri.

-Tessék itt a jegyed. – nyomott a kezembe egy borítékot. – Aro szeretettel vár. – mosolygott rám gúnyosan. Ettől a mosolytól valami oknál fogva a gyomrom görcsbe rándult.

-Te nem jössz?

-Nem még van egy kis elintéznivalóm.

-Arról volt szó, hogy békén hagyjátok a Culleneket, ha visszamegyek.

-Igen. Ki mondta, hogy velük kapcsolatos?

Nem tudtam más vámpírokról, akik a környéken éltek volna, így meglepetten néztem rá, de többet nem volt hajlandó elmondani a küldetéséről. Csak gúnyosan mosolygott, még akkor is, amikor beültem a kocsiba és elindultam a reptér felé.