Amikor felszállt a repülőgép, már tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Egyszerűen nem értettem, hogy nem gondolhattam a legegyszerűbb magyarázatra!

A reptérig egész úton azon agyaltam, miért maradt Demetri még az Állomokban. Nem érthettem miért nem kísért vissza, miért bízott bennem. Honnan tudta, hogy tényleg megteszem, amit ígértem, és visszamegyek a Volturihoz?

Aztán minden megvilágosodott, de akkor már késő volt. A repülőgép motorjai már zúgtak, és a kigördült a kifutópályára. Legszívesebben felálltam volna és üvöltöttem volna: hogy lehettem ennyire naiv?

Hát persze, hogy Leah kell nekik. Ő az egyetlen, akivel zsarolhatnak.

Csak ültem a repülőn és néztem ki az ablakon. Néztem, hogy emelkedik fel a gép, hogyan hagyjuk el a repteret, és hogyan hagyom cserben a szerelmemet. Most már csak abban reménykedtem, hogy Leah nem veszi be Demetri cselét és nem indul utánam. Sajnos reggel nem úgy tűnt, mint aki tétlen akar maradni, ha egy csábító ajánlatot kap.

Nem! Leah okosabb annál, minthogy utánam jöjjön a biztos halálba.

Igen, én tudtam hova indulok. Nem vártam túl sok jót Arótól és a többiektől. meg fognak büntetni.

Féltem. Nem a haláltól vagy a büntetéstől. Féltettem Leaht és a többieket, akikre veszélyt hoztam azzal, hogy idejöttem. Azzal, hogy ostoba módon beléptem a vámpírok közé, pedig nem oda való vagyok. Ezt egyesek többször is a tudtomra hozták, amíg a Volturit szolgáltam, de nem érdekelt. Részben én is vámpír voltam, úgy éreztem köztük a helyem. Hát persze, hogy rosszul döntöttem. Nem értem el vele semmit, maximum annyit, hogy bajba sodortam a szeretteimet.

Aggasztó és féltő gondolatok között nyomott el az álom, így nem is pihentem nyugodtan. Folyamatosan a halott Leah, Carlisle és Esme képei bukkantak fel előttem. Az éjszaka során többször is felébredtem. Minden egyes alkalommal kinéztem az ablakon: még mindig a tenger felett vagyunk. Még mindig. Még mindig.

Meg akartam érkezni és szembesülni akartam tetteim következményeivel. Ennél a szenvedésnél még az is jobb lett volna. Aztán végre valahára ereszkedni kezdtünk. Nem tudtam mire számítsak és a landolás közben többször átfutott az agyamon a menekülés. Aztán hamar el is kergettem még a gondolatot is. Ez az egyetlen lehetőség, hogy valahogyan megállítsam a Volturit a Cullenek elleni hadjáratban. Tudtam, hogy Aro félig őrült már, de meg kellett próbálnom. Ez volt az utolsó dolog, amit tehettem.

A reptéri várócsarnokba belépve már láttam, hogy nincs sok választásom: Felix és egy számomra ismeretlen vámpír (ebben biztos voltam) vártak rám. Felix gúnyos mosollyal lépett oda hozzám:

-Matt! Rég láttuk egymást! Örülök, hogy újra itt vagy.

Én csak egy kényszeredett mosolyt eresztettem meg. A hideg kézfogás után Felix átkarolta a vállamat és úgy terelt a kijárat felé. A másik vámpír is odaállt mellém, így bojkottálva esetleges szökésemet.

-Merrefelé vándoroltál, amióta elhagytál minket? – kérdezte udvariasan Felix, de közben továbbra is gúnyosan mosolygott.

Még mindig nem válaszoltam, így tovább folytatta idegeim feszegetését. az az igazság, hogy tényleg egyre idegesebb lettem. Igazából nem kellett volna csodálkoznom azon, hogy a Volturi külön üdvözlőbizottságot küldött elém, mégsem örültem, hogy az út további részét együtt kell megtennünk.

-Ejnye Matt! Úgy látom kikopott belőled az udvariasság. Vagy talán csak fáradt vagy? Jajj! – nézett a társára Felix. – Milyen figyelmetlenek vagyunk…biztos kimerítette az utazás. – Közben a kocsihoz értünk, amibe Felix szabályszerűen belökött. A másik vámpír mellém ült, míg Felix a vezetőülésre.

A vámpír továbbra is beszélt, úgy tűnt nagyon élvezi a helyzetet. Egész úton be nem állt a szája, én pedig úgy éreztem ezzel akar lefárasztani. Az igazat megvallva tényleg kimerített az út, pedig majdnem végig aludtam. De hát az álmok nem voltak épp nyugodt és csendes álmok, így pihentetőnek sem nevezhettem őket.

Egy újabb végtelenül hosszúnak tűnő autóút után megérkeztünk Volterrába. Éreztem, innen már tényleg nincsen visszaút, ha most belépek a Volturi birodalmába, akkor végem. És akkor vége Leahnak is, mert ki tarthatja vissza őt és ki mentheti meg. Aggódva néztem körül, kerestem a lehetséges menekülési útvonalat, de Volterrában ennek a lehetősége nullával volt egyenlő.

Minden reményemet vesztve léptem be a „főhadiszállásra” a két vámpír között. Legszívesebben megfordultam és kirohantam volna, de ezt már nem tudtam megtenni, amikor döngő léptekkel becsapódott mögöttem a fal.

Itt már szótlanul lépkedtünk egymás mellett, már Felixnek sem volt kedve hangosan fecsegni. Nagy levegőt vettem és úgy léptem be a nagyterembe, ahol már az egész Volturi klán várt rám.

Alig léptem be rettenetes kín csapott belém. Üvöltve a padlóra roskadtam és ott vártam, hogy elérkezzen a vég. Remélem minél hamarabb eljön, de akkor megszűnt a fájdalom.

-Ejnye Jane! – hallottam Aro hangját. – Így illik üdvözölni régi barátunkat.

Zihálva néztem fel. Tőlem pár méterre ott állt a kislány, aki minden kínom okozója volt. Mérgesen, gyűlölködő tekintettel nézett rám.

-Elárult minket! Halált érdemelne! – üvöltötte, miközben rám mutatott.

-Jane! Mindent a maga idejében. – Úgy éreztem, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna rám. Nem tudtam mit vártam, de titkon reméltem, hogy életben hagynak. Hiú ábránd volt, most már tudom.

Feltérdeltem, de nem néztem Aróra. A földet néztem és nem szólaltam meg. Még mindig lihegtem, és éreztem mennyire megalázott helyzetben vagyok.

Halk lépteket hallottam, és hirtelen árnyék borult fölém. Ekkor már kénytelen voltam felnézni. Aro ott állt előttem és kifejezéstelen arccal nézegetett.

-Állj fel!

Próbáltam teljesíteni parancsát, de nehezen ment. Kimerített az előző kínzás. Végül remegő térdekkel bár, de ott álltam a Volturi vezetője előtt.

-Elárultad a Volturit. Tudtad, hogy mit akarunk csinálni, mégis elmentél a Cullenekhez és elmondtad nekik a terveinket. Mégis mit gondoltál? Azt hitted, elmenekülhetsz előlünk? Azt hitted, a Cullenek majd megvédenek? Tényleg kíváncsi lennék Matthew, mégis mire számítottál?

Én csak álltam ott, mint egy kisgyerek, akit elkaptak valami csínytevés közben. Hirtelen óriási ütést éreztem és nekirepültem a falnak.

-Kérdeztem valamit! – kiáltotta Aro.

Miután meggyőződtem arról, hogy semmi bajom nincs újra felálltam. Addigra már körém gyűltek a vámpírok és azt hittem, itt van vége az életemnek. De aztán utat nyitottak Arónak, aki újra ott állt előttem.

-Hibát követtem el. – mondtam halkan. – Azt hittem, meg tudom változtatni a véleményeteket.

-Hallottátok? – mondta gúnyos kacajjal Aro. – Megváltoztatni a véleményünket? Mégis miről?

Ott remegtem a vámpír előtt és értetlenül néztem rá. Miért nem néz bele a fejembe? Miért nem érint meg egyszerűen és olvassa ki mindezt a gondolataimból?

-Hát… - kezdtem óvatosan. – A Cullenekről. Ők…ők nem akarnak titeket megtámadni.

-Komolyan azt hiszed, hogy ezt elhisszük neked? Gondolhattam volna, hogy te a Cullenek nagy barátja vagy. Nem is értem, hogy bízhattunk benned.

Morgás és suttogás hallatszott. A vámpírok sajnos vezetőjükkel értettek egyet. Most már biztos voltam benne, hogy nem sokáig élhetek már, csak azt nem tudtam mikor fog eljönni halálom ideje.

-Jane! – nézett rá a lányra. – Szeretnél egy kicsit játszani?

A kislány csak elmosolyodott és gúnyosan nézett rám. Megrémültem. Játszani? Akkor az azt jelenti, hogy még nincs vége? Jane bólintott, így Aro magához intette.

-Ne öld meg! – suttogta neki úgy, hogy csak én és Jane hallottuk. – Hadd lássa, hogy pusztul el az a szuka, akivel összeszűrte a levet.

Ezzel megfordult és kettesben hagyott minket Jane-nel. Aro intésére mindenki elhagyta a termet, Jane pedig elkezdte perverz játékát.