16 évesen nagy felelősség hárul rám már 1 éve. Az egész életem gyökeresen megváltozott apu halála óta. Anyu teljesen kiakadt alig foglalkozik velünk. Csak a munkájának él. Így próbál felejteni.  A 2 húgom azt hiszem fel, se fogták mi történt. De legalább abban hisznek, hogy apu egy jobb helyre került és onnan vigyáz ránk. Én gondoskodom róluk lemondva mindenről. A barátaimmal már nem is beszélek, magántanuló lettem.
Egy hatalmas házban élünk, mindenünk megvan én, mégis néha úgy érzem semmim, sincs és senkinek, se kellek. Ilyenkor legszívesebben megrúgnám magam, hisz a testvéreimnek soha nem volt még jobban szükségük rám. Néha önző vagyok…
Most már én csinálok nekik enni, én végzem a házimunkát és a házkörüli ügyeket, én olvasok esti mesét Lonak. Régebben mindig anya olvasott fel neki. Ma már azt sem. Apával midig jobb volt a kapcsolatom, mint anyuval. Olyan volt, mint a legjobb barátom és egyben az apám is. Így elvesztettem 4 dolgot a halálával: apámat, a legjobb barátom, anyámat, és önmagam.
Mindig azt szerette volna, hogy felhőtlenül szárnyaljak a boldogságtól, és ha eljön az ideje a szerelemtől is.
 
-         Heidi. Heidi. – szólt valaki felébresztve álmomból.
-         Uhh… Mi van?
-         El kell utaznom a hétvégén egy üzleti útra. Hagytam pénzt az ebédlőben. Ha nem lenne elég ott a hitelkártya.
-         Oké.
-         És… Szóval tudom, hogy későn szólok… sajnálom is de, van valami. - kétkedően néztem rá. – Régóta azon gondolkodom kéne egy kis változás ezért vettem 1 házat északon. Dawsonba. Szeretném, ha hétvégén összecsomagolnátok, mert jövő héten elköltözünk.
-         Tessék? – ültem fel. – Egy kis változás és bejelented, hogy elköltözünk a jövő héten?
-         Erről nem nyitok vitát. Csak pakoljatok. Rendben?
-         Nem anya. Semmi sincs rendben! Erről minket is meg kellett volna kérdezned, nem gondolod?
-         Most… most nincs választásotok. Túl nehéz Heidi. Felejtenünk kell. Muszáj. Elég volt ez az 1 év. Látod nem lett jobb senkinek, hátha ott jobb lesz.
Láttam az arcán a mérhetetlen fájdalmat. Nekem könnyek gyűltek szemembe, amik zuhatagként folytak le arcomon.
- Sajnálom kicsim. – majd megpuszilt és egy „vigyázz a lányokkal” otthagyott.
Ekkor én már zokogtam, és a párnába nyomtam a fejem, hogy elnyomjak egy sikolyt. Az ablakon még láttam amint anya, beszáll a kocsiba de, nem indul csak a kormányra, hajtja a
fejét. Jó anya akar lenni és tudom milyen nehéz most ez neki. Nem akartam még én is rásegíteni. A ház apára emlékeztet minket talán tényleg el, kell mennünk. Akkor lehet, felejthetünk Iszonyúan fájt az emlékezés, de féltem a felejtéstől. Mi lesz, ha nem emlékszem majd rá… és a régi életünkre.? Elheseggettem ezt a gondolatot mivel nem sajnálhatom magam órákon át.