Reggel korán keltettek.

Sarahval hamar felöltöztünk, és egyetlen szó nélkül reggelizni mentünk.
Egy kiszáradt kenyér, és vas ízű víz…íncsiklandozó…
Az egész konyha izgatott gyermekzsibongástól volt hangos. Kétségkívül régen voltak kinnt. Ms.Meckenzee a garbóját igazgatva felállt, és köhécselni kezdett.
- Gyerekek, hallom izgatottak vagytok! Ha vége van a reggelinek mindenki öltözzön fel, és várja a nevelőnőjét bennt a szobájában! – mondta az igazgató.
Felálltunk, és a szobánkba mentünk. Ott leülltünk Sarah ágyára.
- Ki tudja, talán találkozunk kinnt valakivel, és még ki is hozhatnak innen – tűnődött a lány.
Felmordultam.
- Csodás, kivisznek, és elvisznek valahova, és munkára kényszerítenek. Ezt akarod?
- Talán jobb lenne mint itt…
- Sarah! Erre ne gondolj! Ez a világ nem megbízható! Csak maradj…velem, oké?
- De ha télleg találkozunk valakivel?
- Nem  hiszem, hogy engednének bármiféle kapcsolatot kialakítani a nevelőnők!
Elszontyolodott.
- Emma, nem sokáig bírom itt! – sóhajtott szomorúan. Rámeredtem.
- Sarah, ne fordítsuk meg a szerepeket! Én szoktam ilyen lenni…figyelj! Ha bármi adandó alkalom lesz rá, hogy eltűnjünk erről a helyről, rendben, oké?
Mélyen a szemembe nézett.
- Mindig, örökre maradjunk együtt! Soha ne váljunk el! – suttogta a lány
Átkaroltam.
- Örökre! – ígértem neki.
Kopogtattak az ajtón…na nem mintha figyelembe vették volna, ha azzal válaszolunk, hogy nem szabad. Ms.Petter jött be.
- Készen vannak? – kérdezte kimérten
Sarah-val felálltunk.
- Telljes mértékben – felelte a lány.
Szigorúan intett a fejével a nő, mire követtük. Kinnt vagy 30 izgatott gyerek állt rendezett sorba. Mi is beálltunk mögéjük. Pár perc múlva vár el is indult a menet.
Több ajtón mentünk keresztül, míg a szabadságot jelentő nagykapuhoz nem értünk. Ebben a nyüves helyen mindenkinek egy célja volt: szabadon kimenni azon a vaskos, tölgyfa ajtón, úgy, hogy nem követnek, és nem is ráncigálnak vissza.
Volt egy amolyan kis házi szokásunk miszerint ha megérinted a nagy, oroszlános kopogtatót akkor teljesűl egy kívánságod…na persze.
 
Ms.Meckenzee lenyomta a nehéz kilincset, és feltárta előttünk a nagyvilágot.
Mindenki hunyorogni kezdett, nem szokta meg a szemünk a fényt, és a szervezetünk is híján volt D-vitaminból…rendezett sorban kiléptünk a macskaköves utcára, mire mindenki megbámult minket.
- Gyorsan, gyorsan, ne tessék lemaradni! Zárkózzanak fel! – hangzott mindenfelől a nevelőnők utasításai. Körbenéztem. Mindenhol kabátba, és kalapba öltözött, többnyire feketeruhás ember állt, és furcsán méregették a díszmenetet…
Pár gyerek egy kútnál játszott, de elhallgattak amint megláttak.
Mi van itt? Nem láttak még nevelt gyereket, vagy mi? Megalázó volt, hogy ezt a sétát így kellett megtennünk…
Pár órának tűnő perc után végre megérkeztünk a parkba. A kisebbek végre szaladgálhattak, és játszhattak. Jó volt nézni őket. Mi Sarah-val leülltünk egy padra „napozni”.
- Annyira jó – suttogta a lány.
Elmosolyodtam.
- Tudom! – sóhajtottam boldogan
Miután már túl meleg lett kinyitottam a szememet, és körbenéztem.
Ott láttam meg.
Nem volt talpig feketében, de még a tartásáról is lerítt, hogy nemes. Barnás haja volt, és nagyon szép arca.
A szeme meg zöld…smaragdzöld.
Összeakadt a tenkintetünk, de egyikőnk se sütötte le szégyenkezve a szemét. Magába kerített az az érzés, amikor nem észleled a külvilágot, csak őt.
Most először boldog voltam, amit persze követett a szomorúság, hogy valószínűleg utoljára látom…
Felállt, mire valamiért gyorsan elfordultam. A szemem sarkából láttam, hogy közeledik. Mit akar?
Sarah is érdeklődve figyelte ahogy jön. Amikor mellénk ért megállt, és kissé meghajtotta a fejét.
- Hölgyeim – mondta csendesen, miközben végig engem figyelt.
Megborzongtam.
Mi is meghajtottuk a fejünket, mire továbbment.
- Hát ő meg ki volt? Ismered? – kérdezte mohón Sarah.
Tétován megráztam a fejemet.
- Soha nem láttam – mormoltam, és figyeltem a távolodó alakját.
A szívverésem kezdett lelassulni ahogy egyre kisebb és kisebb lett.
Ki ő? Miért köszönt? Mit szeretne? És végül…fogom-e még látni?
 
Persze ha igen, akkor mi van? Majd megmondjuk a nevelőnőknek, hogy szerelmes lettem, és megkérem őket, hogy engedjenek ki egy-két találkára?
Nevetnem kellett.
Álomba ringatom magamat, amiből nagyon rossz lesz felkelni.
Túl sok ideig voltam boldogtalan, hogy most csak úgy rámzúduljon…
 
Ebédidőre értünk haza, ahol engedelmesen a többiekkel mentem.
Ms.Petter boldog volt. Ha örömöt okozok neki ezzel, hát csak tessék.
 
A nap folyamán a kicsik megkergültek kissé…azthiszem nekem is ilyen volt a reakcióm akkoriban. Figyeltem őket, ahogy játszanak, de ezt persze gyorsan elrontották a gonosz nénik, és mindenkit értelmetlen alvásra késztettek.
Én nem aludtam, csak gondolkodtam.
Egyfolytában.